Metternich látta, hogy tovább nem tarthatja fel hatalmát, ha oly mereven szembe száll a haladókkal. Cselhez folyamodott. Úgy tüntette fel a dolgot, mintha ő is a haladás mellett volna, csakhogy bizalmat gerjeszszen kormánya iránt a nemzetben.
El akarta venni az alispánoktól a megye igazgatását, hogy a főispánokra ruházza. A főispánok az ő emberei voltak, avagy ha valamelyik Metternichnek nem tetszett, küldött helyette adminisztrátort.
Miért akarta ezt? Hogy a reformpártot megsemmisítse, olyan követek megválasztását eszközölje ki, akik ellene lesznek az újításoknak.
A csel balul ütött ki. A megyék erősen ragaszkodtak alispánjaikhoz, az adminisztrátorokat nem tűrték. Fokozódott az elégületlenség, még nagyobb lett az erőszakos és ármányos kormány ellen a bizalmatlanság.
A nemzet megfeszítette minden erejét, hogy az örökké híres 1847-iki országgyűlésre olyan követeket küldjön, kik győzelemre segítik a nemzet ügyét.
Kossuth Lajost Pest városa követté választotta.
A nemzet ujjongott, csak a nagy Széchényi lelkét lepték meg kimondhatatlan gyötrelmek. Nem irígyelte Kossuth Lajost, hanem hazáját féltette nagy rázkódástól. Eddig tollával hódította meg a szíveket, most szavával lesz a nemzet vezére.
A reformpárt élén két korszakalkotó nagy ember állott: Kossuth Lajos és Deák Ferenc; a főrendek vezére Batthyány Lajos gróf volt.
Három ilyen ember csak kivívja a diadalt.
A pozsonyi országgyűlés termében megszólalt Kossuthnak a szíveket izgató, kedélyeket felkorbácsoló szónoklata. Egy nemzet csüngött ajkán szent áhítattal, mintha a szabadság lángpallosával sujtott volna minden igéje azokra, kik ellene voltak az ujításnak. Ott volt Deák Ferenc a megtestesült igazság, a nemzet legnagyobb törvénytudója, szavának méltóságával, eszének megdönthetetlen érveivel; ott volt a nemeslelkű és szilárd akaratú Batthyány Lajos.
Minő idők voltak azok?!
Párisban ugyanekkor forrongott a világ, trónt döntött le a nép haragja, Bécsben forradalom volt kitörő félben, Metternichet ez a forradalom lebuktatta a hatalom polcáról és e lázas idők megrémítették V. Ferdinándot.
A magyar országgyűlés szónokai egyik diadalt a másik után aratták, mind közelebb-közelebb hatoltak a célhoz. Ingott a király akarata, győzött a helyzet bizonytalansága. Pesten március 15-dikén a lelkes ifjúság kiszabadította börtönéből Táncsics Mihályt, kit sajtóvétség miatt záratott el a kormány, Petőfinek, a legnagyobb magyar költőnek, Jókainak, a koszorús írónak vezetése alatt kinyomatta az ifjúság a „Talpra magyart”, Petőfi költeményét, a szabadsajtó első termékeül.
V. Ferdinánd, magyarok koronás királya, ne ingadozz többé, add meg, mit a nemzet kíván, mert jogos a kívánság. A szabad Magyarország nem forgatja fel hatalmadat, hanem megerősíti azt. Nem Kossuth, nem a többi vezérek akarják ezt úgy, hanem a haladó emberiség törvénye, a szabadság eszméje dönti meg a korlátlan hatalmat, hogy alkotmányos, törvényes királysággá változtassa!
Nemzetek akarata teszi a királyt királlyá, nem örökölt jószág az. A magyar nemzet csak olyan hű marad, mint mindig volt ahhoz, kinek fején a Szent István koronája ragyog.
V. Ferdinánd megadta, amit a nemzet kért. 1848 április 7-ikén megalakult az első felelős magyar miniszterium, melynek tagjai a következők voltak: Batthyány Lajos gróf, Eötvös József báró, Széchényi István gróf, Kossuth Lajos, Eszterházy Pál herceg, Deák Ferenc, Szemere Bertalan, Klauzál Gábor és Mészáros Lázár.
Szabad lett az ország. Nem volt jobbágy és nemes közt jog tekintetében különbség; közös volt a teher minden polgárra nézve; fölszabadult a sajtó; és az alkotmány megújulva erős vára lett a nemzetnek.
Háromszáz esztendős kívánság, valahára beteljesedtél! A legszegényebb és leggazdagabb; a legerősebb és leggyöngébb; az úr és szolga egyaránt örülhetett. A polgári szabadság napja fölragyogott. Áldó sugarai hadd terjesszék a meleget Háromszáz esztendős szenvedésnek könyjét hadd szárítsa fel rövid ideig tartó öröm, te pedig nemzetem ne hidd, hogy már végére értél a megpróbáltatásnak, csak szeresd a szabadságot, légyen drága előtted a haza, hogy végig harcold az utolsó harcot, s légy egészen méltó a jövendő boldogságra!