Egyszer egy király magához hívatta országának valamennyi szabóját, hogy varrjanak neki egy takarót, amely se nem rövid, se nem hosszú, hanem éppen az ő termetéhez való legyen. A szabók közül egyik sem tudta teljesíteni a király kívánságát, s ezért a király mindnyájuknak leüttette a fejét.

Ezután még egy szabó jelentkezett a királynál.

– Királyom – mondta -, én varrok neked egy takarót, és az éppen neked való lesz: se nem rövid, se nem hosszú.

– Rendben van, varrj – felelt a király -, de figyelmeztetlek, vésd jól eszedbe: ha csak egy picivel lesz is rövidebb vagy hosszabb, én leüttetem a te fejedet is.

– Áll az alku – felelt a szabó.

Nekilátott a munkának, és a takarót szántszándékkal egy picit rövidebbre varrta. A királyhoz vitte, s letette előtte; maga meg a köténye alá rejtett egy ostort.

– Erőt, egészséget, uram királyom – köszönt a szabó -, elhoztam neked a takarót, amilyent rendeltél; nézd meg, meg vagy-e vele elégedve.

– Ide vele, hadd nézzem, termetemhez való-e?

A király lefeküdt, magára húzta a takarót, de a lábait nem tudta betakarni. Ekkor a szabó elővette köténye alól az ostort, és odacsapott vele a király meztelen lábára. A király azon nyomban a takaró alá dugta őket.

– Tartsd a lábadat a takaró alatt – mondta a szabó.

Hallotta a király a bölcs tanácsot, egy szót sem szólt a szabónak, sőt busásan megjutalmazta, és elbocsátotta békével.

Nemhiába mondja a közmondás:

“Addig nyújtózkodjál, ameddig a takaród ér.”