Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király olyan hatalmas volt, hogy ha eltüsszentette magát, az egész ország népségének rá kellett mondani: »Adj’ Isten egészségére!« Minden ember mondta is, csak a csillagszemű juhász nem akarta sohase mondani. Megtudta ezt a király, nagyon megharagudott. Maga elébe hivatta a juhászt.
Elmegy a juhász, megáll a király előtt. Ez a trónuson ült s igen hatalmas volt, meg rettenetes mérges. De akármilyen hatalmas volt, akármilyen mérges volt a király, a csillagszemű juhász mégsem félt tőle.
– Mondd mingyárt: adj’ Isten egészségemre! – rivalt rá a király.
– Adj’ Isten egészségemre! – szólt vissza a juhász.
– Nekem, nekem, te korhely, betyár, te! – lármázott a király.
– Nekem, nekem, felséges úr! – felelt amaz.
– De nékem, énnékem! – ordított a király és mérgesen verte a mellét.
– Nékem hát, persze, hogy énnékem! – mondta megint a juhász és szelíden verte hozzá a mellét.
Már akkor a király nem tudta, mit tegyen mérgében. Ekkor beleszól az udvarmester:
– Azt mondd te, tüstént azt mondd: adj’ Isten egészségére, felséges uram! – Ha nem mondod, halál fia vagy!
– Nem mondom én addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül – felelt a juhász.
A királyleány is ott volt a szobában, király apja mellett ült egy kisebb trónuson. Olyan gyönyörűséges szép volt, akárcsak egy aranygalamb. De akármilyen gyönyörűséges szép volt, azért elnevette magát a juhász szavára. Mert neki megtetszett a csillagszemű juhász; jobban megtetszett, mint minden királyfi.
A király pedig megparancsolta, hogy vessék tüstént a juhászt a fehér medve tömlöcébe.
El is vitték a drabantok és bevetették a fehér medve tömlöcébe. A medvének két nap nem adtak semmit enni, hogy annál dühösebb legyen. Mikor az ajtót betették, mingyárt megrohanta a medve a juhászt, hogy széttépje s felfalja. De mikor a csillagszemét meglátta, úgy megijedt, hogy inkább magamagát falta volna be. A legtávolabb szögletbe kucorodott, onnan nézte, de bántani nem merte. Pedig éhes volt, csakúgy nyaldosta talpát az éhségtől. A juhász meg le nem vette róla a szemét és hogy ébren tartsa magát, nótákat fujt, mert tudta, ha elaludna, a medve rögtön széttépné.
De nem aludt el.
Reggel jön az udvarmester, hogy megnézze a juhász csontjait, hát látja, hogy annak semmi baja. Fölvezette a királyhoz, aki rettenetesen megharagudott s azt mondta:
– No, most közel voltál a halálhoz. Mondod-e már: adj’ Isten egészségemre?
De a juhász csak azt mondta:
– Nem félek én tíz haláltól sem! Csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül.
– Eredj hát a tíz halálba!
És a király megparancsolta, hogy vessék a juhászt az óriás sündisznók tömlöcébe. Be is vitték a drabantok. A tüskés sündisznóknak nem adtak egy hétig enni, hogy annál gonoszabbak legyenek. De amint a disznók nekirohantak, hogy szertefaldossák, a juhász kivett szűrujjából Vendel-napkor faragott kis furulyát és elkezdte rajta fujni Szent Vendel nótáját. Erre a sündisznók visszahökkentek, aztán meg egymásba kapaszkodva táncba ugrottak.
A juhász úgy szeretett volna kacagni, amint azokat a furcsa állatokat táncolni látta. De nem merte abbahagyni a furulyázást. Tudta, hogy akkor mingyárt rárohannának, felfalnák. Mert ezeknek hiába volt csillagszeme, tíz disznónak nem nézhetett egyszerre a szeme közé. Azért csak fujta a Vendel nótáját, előbb csendesen, de aztán mindig gyorsabban, míg utoljára olyan frisset furulyázott nekik, hogy nem győzték az aprózást s egészen kifáradva egy rakásra dűltek. A juhász csak akkor nevetett, de úgy nevetett, hogy még reggel is, mikor az udvarmester jött megnézni, maradt-e valami a csontjaiból, a könnyek végigfutottak orcáján a nagy kacagástól.
Az udvarmester elvezette aztán a királyhoz. Ez még mérgesebb lett, hogy a disznók sem tudták elpusztítani a juhászt s azt mondta:
– No, most közel voltál a tíz halálhoz; hát mondod-e már: adj’ Isten egészségemre?
Da a juhász belevágott a szóba:
– Nem félek én száz haláltól sem! Csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül.
– Eredj hát száz halálba! – kiáltott a király s megparancsolta, hogy vessék a juhászt a kaszásverembe.
El is vitték a drabantok a sötét tömlöcbe, amelynek a közepén egy mély kút volt, körülrakva éles kaszákkal. A kút fenekén meg egy mécses égett, hogy ha valakit belevetnek, meglássák, leért-e a fenekére?
Ahogy odavitték a juhászt, arra kérte a drabantokat, menjenek ki egy kicsit, míg ő belenéz a kaszásverembe; talán még meggondolja magát, mondja-e a királynak: adj’ Isten egészségére! A drabantok kimentek, ő pedig felállította a verem mellé a fokosát, arra ráakasztotta a szűrét, tetejébe meg a kalapját tette. De előbb még a tarisznyát is felakasztotta, hogy test is legyen a szűrben, akkor aztán kiáltott a drabantoknak, hogy már meggondolta, biz ő még se mondja. A drabantok bementek, belökték a szűrt, tarisznyát meg a kalapot a verembe. Hallgatták, amint esett kaszáról kaszára, míg leért és utána néztek, mint oltotta ki a mécset. Aztán egészen megnyugodva, hogy most már vége a juhásznak, elmentek. Az pedig a sötét szögletben nevetett.
Másnap jön az udvarmester lámpással, hát majd hanyatt esett, hogy meglátta a juhászt. Fölvezette aztán a királyhoz. Ez akkor még mérgesebb lett, de azért mégis megkérdezte:
– No, most száz halálban voltál; mondod-e már: adj’ Isten egészségére!
De a juhász csak azt felelte:
– Nem mondom én addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.
– Tán olcsóbbért is megalkuszunk – mondja a király, mikor látta, hogy semmi módon el nem pusztíthatja a juhászt, s megparancsolta, hogy fogjanak be a királyi hintóba. Akkor maga mellé ültette és elhajtatott az ezüsterdőbe. Ott pedig így szólt neki:
– Látod ezt az ezüsterdőt? Ha azt mondod: adj’ Isten egészségére! – neked adom.
A juhász csak elhűlt, de azért mégis azt mondta:
– Nem mondom én addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül!
A király pedig elszomorodott. Odább hajtatott, elértek az aranyvárhoz. Ott pedig azt mondta:
– Látod ezt az aranyvárat? Ezt is neked adom, ezüsterdőt, aranyvárat, csak mondd azt nekem: adj’ Isten egészségére!
De a juhász, bár ámult-bámult, mégis csak azt mondta:
– Nem mondom addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül!
Erre a király nagy búsulásnak adta magát. Odább hajtatott a gyémánttóig, ott azt mondta:
– Látod ezt a gyémánttavat? Még ezt is neked adom, ezüsterdőt, aranyvárat, gyémánttavat – mind, mind neked adom, csak azt mondd nekem: adj’ Isten egészségére!
Már akkor a juhásznak be kellett húnyni a csillagszemét, hogy ne lásson. De mégis azt felelte csak:
– Nem, nem, nem mondom addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül!
Akkor a király már látta, hogy másként nem boldogul vele, hát megadta magát.
– No, nem bánom, hozzád adom hát a leányomat. De aztán mondd ám nekem igazán: adj’ Isten egészségére!
– Mondom hát, hogyne mondanám, persze, hogy akkor mondom!
A király ennek nagyon megörült. Kihirdettette, hogy örüljön az egész ország népsége, mert a királyleány férjhez megy. Örült is az egész ország népsége, hogy a királyleány, aki annyi királyfit kikosarazott, a csillagszemű juhászt mégis megszerette.
Tartottak aztán olyan nagy lakodalmat, hogy az egész országban mindenki ivott, táncolt, még a halálos beteg is.
De a király házánál volt a legnagyobb vígság. A legjobb banda ott húzta, a legjobb ételeket ott főzték. Tengernép ült az asztalok körül, a jókedv a házfödelet emelgette. De amint a vőfély felhozza a tormás disznófejet s tisztességesen elmondja:
»A leves elfogyott, itt hozom a tormást,
Melynek erejétől csókolgatjuk egymást -«
s a király maga elé vette a tálat, hogy szétossza mindenkinek a maga falatját, akkor egyszerre csak nagyot tüsszent az erős tormától.
– Adj’ Isten egészségére! – kiáltott a juhász legelőször és a király úgy megörült rajta, hogy örömében menten szörnyethalt.
Akkor a csillagszemű juhász lett a király. Igen jó király vált belőle. Sohasem terhelte népét még azzal sem, hogy kedvük ellenére jót kívánjanak neki. Mégis jót kívánt neki mindenki parancsolat nélkül is. Mert igen jó király volt, hát igen szerették.