Volt egyszer egy király s annak egyetlenegy fia. Mikor ez a fiú megszületett, a király egy üvegpalotát építtetett s a gyermeket a dajkájával együtt abba a palotába költöztette. Nem volt szabad a palotába belépni senkinek; sem férfinak, sem asszonynak. Azt akarta a király, hogy a fia, míg nagy legénnyé nem serdül, ne lásson semmiféle emberi lelket a dajkáján kívül.

Már 5-6 esztendős volt a gyermek, s a kenyeret mindég karéja nélkül ette, a húst meg csont nélkül. Egyszer azonban a dajka megvétette a dolgot, s a kenyeret karéjával, a húst pedig csontjával adta.

– Mi ez? – kérdezte a fiú.

– Ez kenyérkaréj, ez meg csont, – felelte az asszony. – Igy csak igazán tápláló a kenyér: a karéjával! A hús is csak így igazán tápláló: a csontjával!

A gyermek megette a kenyér karéját, a csontról lerágta a húst s igen ízlett neki. Akkor aztán mit gondolt, mit nem: mikor a csontról lerágta a húst, nekilódította a csontot az üvegfalnak s egy nagy táblát kitört. Odaszaladt a kitört ablakhoz, azon kihajolt s lenézett az utcára. Hát mit látott, Istenem?! Az utcán rengeteg sok ember járt fel s alá: férfiak, asszonyok.

– Hát ezek kik s mik? – kérdezte a fiú.

– Ezek emberek, mint mi, – felelte a dajka.

A fiú elhallgatott, aztán csak annyit mondott a dajkának:

– Hagyj magamra!

Azzal lefeküdött az ágyába s három napig fel sem kelt. Nem is ivott, nem is evett: hiába kínálta a dajkája. A dajka szörnyen megijedt. Szaladt a királynéhoz, jelentette, hogy mi történt. Jött a királyné nagy megijedve s kérdezte a fiát:

– Édes fiam, mi bajod? Miért nem eszel? Hivassak orvost talán?

– Nem, nem, édesanyám, ne hivasson orvost! Hivassa az apámat!

Elhívták a királyt. Kérdezte az is:

– Mi bajod van, édes fiam?

Mondotta a fiú:

– Apám! Fiú vagyok én, vagy leány?

– Mit jelent ez a kérdés? – kérdezte a király.

– Azt jelenti, hogy láttam az utcán embereket járni fel s alá; férfiakat s asszonyokat. Elgondoltam: mi lehet az oka annak, hogy nékem nem szabad lemenni az utcára. Hogy én nem járhatok ott, ahol a többi fiú. Nem leszek én addig jobban, apám, amíg ki nem eresztesz az utcára.

– Jól van, fiam, hiszen kimehetsz! Eddig csak azért nem akartalak kiereszteni, mert attól féltem, hogy vagy téged megbánt valaki, vagy te megbántasz valakit.

– Miért bántanék én meg mást s miért bántana meg más engem? – mondotta a fiú.

Jól van, a király megengedte, hogy a fiú lemenjen az utcára. Lement egyedül, egymagában. Sétált fel s alá az utcán, egész nap. Aztán lement másnap is. Sétált mindenfelé a városban: nem történt semmi baja. Harmadik nap észrevette, hogy istálló is van a palota mögött. Odament. Az istálló előtt állottak a lovászok. Mind szaladtak elébe; kezet csókoltak neki. Aztán bement az istállóba. Látta, hogy ott szebbnél szebb lovak vannak.

– Vezessetek ki egyet s nyergeljétek fel! – parancsolta a lovászoknak.

Kivezették a legszebb paripát, felnyergelték s a fiú felpattant a paripára. De egy lovász is vele ment. Két nap egymásután a lovász kísérte a királyfit, de a harmadik nap megtiltotta.

– Többé ne jőjj velem! Ezután magam akarok lovagolni!

Harmadik nap csakugyan maga lovagolt ki a királyfi. De amint vágtatott az utcán, nem törődött a járó-kelő emberekkel, nem kiáltotta senkinek előre: »Álljatok félre!« s csakúgy lökdöste félre az embereket. Egy öregasszonyt elgázolt, egy embernek meg a csontja törött el. Nagy volt emiatt a felháborodás az egész városban.

– Micsoda királyfi! – mondották az emberek. – Lovagol nagy bolondul a városban! Nem törődik velünk! Nem kiáltja jóelőre, hogy álljunk félre! Hány embert tett már szerencsétlenné!

Egyszer aztán, amikor éppen javában panaszkodtak az emberek az utcán, arra ment az az öregasszony, akit a királyfi elgázolt.

– Mit beszéltek ti a királyfiról? – kérdezte az öregasszony. – No, megálljatok csak! Megyek a királyhoz s bepanaszollak titeket! Tudom, hogy a király a fejeteket véteti!

Csakúgy lökdöste félre az embereket.

Megijedtek az emberek s mondták az öregasszonynak:

– Hiszen mi nem is beszéltünk a királyfiról!

– Hallottam én! – mondotta az öregasszony.

De mit gondolt, mit nem, azt mondta az embereknek:

– No, jó, ne féljetek! Nem panaszollak be a királynak, hogyha adtok nekem pénzt, elegendőt. De még egyebet is teszek ám. Megmutatom, hogy a királyfi elmegy a városból, s rövid idő alatt senkit se gázol el.

Az emberek megörültek, összegyűjtöttek vagy 10.000 piasztert az öregasszonynak s ez másnap szépen kiállott az utca közepére, éppen oda, ahol a királyfi lovagolni szokott, s bár a királyfi jó messziről kiáltotta: – Állj félre, öregasszony! – nem állott félre. Bezzeg, hogy a királyfi elgázolta. Hej, kiabált az öregasszony, de hogy kiabált s miket kiabált! Azt kiabálta Ali herceg után:

– Igazi szép királyfi vagy! De ugyan mitől vagy olyan büszke? Talán bizony elhoztad már Szinetdurt hét tengeren túlról, saskeselyűk hátán?!

Többet nem mondott az öregasszony, s csendesen félreódalgott. A királyfi pedig hazament s ahogy hazament, lefeküdött az ágyába. Betege lett annak a mondásnak, amit az öregasszonytól hallott. Tépelődött rajta, hogy vajon mi lehet az értelme annak a beszédnek? A dajka nagy ijedten szaladt a királynéhoz, jelentette, hogy a királyfi nehéz beteg. Jött a királyné, kérdezte:

– Mi bajod van, édes fiam? Hivassak talán orvosokat?

– Ne hivass nekem orvosokat, édesanyám; hanem hivassátok ide, amennyi öregasszony van a városban, mind!

Egyszeribe kihirdették a városban, hogy ahány öregasszony, mind jőjjön föl az üvegpalotába. Jöttek is az öregasszonyok, szörnyű ijedten, hogy mi lesz velük, mit akarnak tőlük? Sorba állottak a királyfi elé. Az megnézte őket, jól megnézte egyenként; de nem volt közöttük az az öregasszony, akitől azt a különös beszédet hallotta.

– Nincs itt, akit én keresek! – mondotta szomorúan a királyfi.

– Még van egy igen öreg asszony, – mondották az udvarbéliek – de az olyan öreg, hogy gyalogszerrel nem tud idejönni.

– Küldjétek hát hintót érette! – parancsolta a királyfi.

Egyszeribe befogattak, elküldöttek az öregasszonyért, hozták is azonnal. A királyfi igen kegyesen fogadta az öregasszonyt; leültette, még meg is vendégelte s kérdezte tőle nyájasan:

– Mondd meg nekem, mi az értelme a te beszédednek, amit tegnap hallottam tőled? Ki az a Szinetdur?

– Hej, édes fiam, messze, erős messze földön lakik Szinetdur. Ott csupa emberevők s szörnyetegek laknak. Hét tengeren túl van az az ország s oda másként nem jutsz el, csak saskeselyű hátán.

– Jól van! – mondotta a királyfi s egy jó csomó pénzt adott az öregasszonynak. Akkor aztán mondotta az anyjának:

– Édesanyám, nekem el kell utaznom!

– Hová, édes fiam?

– Hét tengeren túl, ahol Szinetdur lakik.

– Óh, édes fiam, drága fiam, aki neked Szinetdurról beszélt, az rosszat forral ellened! Maradj itthon, édes fiam!

– Nem, nem, hiába, édesanyám, nekem el kell mennem! Nem lesz addig nyugalmam!

A királyné szörnyen megijedt, üzent az urának, jőjjön. Jött a király azonnal, kérdezte:

– Mi baj?

Mondotta a fiú:

– Apám, édesapám, nekem el kell utaznom!

– Jól van, fiam! – mondotta a király. – Ha csakugyan nincsen maradásod, nincsen itt nyugalmad: menj el, utazz el! De ne menj egyedül!

Egyszeribe hivatta a vezírt, aki rokona volt a királynak. Ennek is volt egyetlenegy fia. Mondotta a vezírnek a király:

– Ali el akar utazni hét tengeren túl. Menjen vele a te fiad is! Eredj, készüljön azonnal! Induljanak!

Ment a vezír, mondotta a fiának, hogy mi történt, hogy el kell utaznia a királyfival.

– Jól van, apám, – mondotta a fiú, akinek Mohammed volt a neve – elmegyek.

Nagyhirtelen felkészültek, elévezették a legpompásabb paripákat, felnyergelték; arannyal-ezüsttel bőven ellátták a fiúkat, aztán elbúcsúztak s egy szempillantás mulva elvágtattak a városból. Már vagy tizenkét napja ment a két fiú, akkor aztán egy keresztúthoz értek. Azon a keresztúton állott egy oszlop, s azon az oszlopon ez volt felírva:

»Jót talál, ki jobbra tér,
Balra térőt sok baj ér.«

Ali leszállott a lováról s mondotta Mohammednek:

– Szállj le te is! Pihenjünk meg itt!

Leszállottak, ettek, ittak, akkor aztán megszólalt Mohammed s mondotta Alinak:

– Testvér! Úgy látszik, hogy nekünk itt el kell válnunk.

– Hát aztán melyik térjen jobbra, s melyik balra? – kérdezte Ali.

– Azt majd megmutatja a sors. Húzzunk sorsot!

Sorsot húztak s úgy jött ki, hogy Ali megy jobbra, Mohammed pedig balra. Azzal felültek a lóra, Ali csakugyan elment jobbra, Mohammed pedig balra.

Mikor Mohammed már vagy tizenöt napot utazott, egy városba érkezett. Ott a városban elszállásolta lovát, ő maga pedig beült egy vendégfogadóba, ahol összebarátkozott boldoggal, boldogtalannal: ettek, ittak, mulattak éjjel-nappal. De hát, ha mindig csak vesznek a hegyből s nem tesznek hozzá, elfogy ám az! Elfogyott ám a Mohammed pénze is. Mikor a pénze elfogyott, eladta a lovát. Mikor annak az ára elfogyott, eladta a nyerget, el a kantárt; aztán sorra került a ruhája, nem maradt egyéb Mohammednek, csak éppen egy kötény. Kikerült az utcára. Napokon át egy befaló falás nem sok, annyit sem evett. Úgy tengődött-lengődött a városban, járt fel s alá az utcákon. Egyszer aztán leült egy pék boltja előtt. Ott ült egész nap. Nézte az embereket, amint jönnek-mennek. A péknek föltűnt, hogy egy szegény legény állandóan ott ül az ajtaja előtt, kiment az utcára s kérdezte:

– Hát te miféle ember vagy?

– Idegen ember vagyok. Nincs senkim, nincs semmim.

– Akarsz dolgozni? Akkor gyere hozzám, állj szolgálatba; adok én neked dolgot is, adok kenyeret is.

Mit volt mit tenni: Mohammed beállott szolgálatba. Söpörte a boltot, hordozta a süteményeket a városban, úgy tengődött sokáig.

Hanem most gyerünk, lássuk, mi történt Alival?

Ali jobbra fordult s tíz vagy tizenöt nap mulva egy nagy pusztaságra ért. Amint ment, mendegélt a pusztaságban, látott egy óriás embert, az óriás ember mellett egy döglött tevét. Az óriás mind a teve körül tipegett-tapogott, idétlenkedett: szerette volna megnyúzni a tevét, de nem tudta. Ali odalépett, üdvözölte az óriást, az meg megfordult s monda neki:

– Szerencséd, hogy nem láttalak meg elébb, mint ahogy üdvözöltél, mert akkor a hegyek meghallották volna a csontjaid zörgését.

Ali leszállott lováról s kérdezte az óriást:

– Hát miért, öregapám?

– Miért? Azért, mert éhes vagyok s szomjas vagyok.

– Éhes vagy, szomjas vagy? Várj csak, öregapám! Mindjárt segítek én rajtad. – Azzal elévette a tőrét, megnyúzta a tevét, tüzet gyújtott s a tevének a húsát megsütötte. Aztán elévette az ollóját, azzal levágta az óriásnak a haját, a körmét; hozott vizet, az óriást megmosdatta, megmosta a ruháját is. Akkor aztán az óriás a teve húsát mind egy befaló falásig megette. Mikor jóllakott, kérdezte:

– Hát te hová mégy, Ali?

– Szinetdurhoz megyek, – felelte Ali. – Hét tengeren túl.

– Helyes, fiam, – mondja az óriás. – Aki neked Szinetdurról beszélt, az rosszat forralt ellened.

– Mindegy, öregapám, – mondta Ali. – Szerencsét próbálok. Úgy lesz, ahogy lesz.

– Jól van, fiam, – mondotta az óriás. – Jótét helyébe jót várj! Van nekem egy néném; eredj ahhoz. Épp egy éjszakával idősebb, mint én s több esze van, mint nekem. Ez talán eligazít. Az én néném sátorban lakik. Ha olyankor érsz oda, amikor ebédel és fekete kakasok szaladgálnak körülötte, be ne menj a sátorba, hanem rejtőzz el valahová. Ha azonban ebéd közben fehér kakasok szaladgálnak körülötte, akkor csak lépj be bátran, borulj egyenesen a kebelére s mondd neki: »Édes öreganyám, én a te fiad vagyok!«

Ali köszönte a jó tanácsot s indulni akart, de az óriás megállította:

– Várj csak, fiam, várj! Adok én a jó tanács mellé neked egyebet is. Nesze: itt van a szakállamból hat szál. Ha valahol nagy bajba kerülsz, csak gyújts meg egy szálat s a többi az én dolgom.

Ali megköszönte az óriás jóságát s aztán ment azon az úton, amelyet neki az óriás mutatott s addig ment, amíg elérkezett az óriás nénjéhez. Hát amint odaért, éppen ebédelt az öregasszony, s az asztal körül csupa fehér kakasok szaladgáltak.

– Na, éppen jókor jöttél Ali! – mondotta magában. Odaszaladott az öregasszonyhoz, a keblére borult s mondta áradozva:

– Édes öreganyám! Itt vagyok, megjöttem, a te édes fiad!

Mosolygott az öregasszony:

– Hát erre téged ki tanított? Ugye, az én testvérem?

– Igen, igen, az tanított, – mondotta Ali.

– Na jó, hát akkor csak beszélj! Ülj le, egyél, igyál, mintha otthon volnál.

Három napig Ali ott volt az öregasszonynál. Hej de jó dolga volt! Akkor aztán mondotta az öregasszony:

– Na, fiam, látom, hogy nincs itt maradásod, veled megyek egy jó darabig. Mert tudd meg, hogy itt csupa emberevők laknak ezen a vidéken s ha én veled nem megyek, vége lesz az életednek!

Elkísérte Alit az öregasszony, szépen végigmentek az emberevők országán; mikor aztán a végire értek, elváltak egymástól.

– Eredj, édes fiam! Isten vezéreljen!

Ment, mendegélt Ali tovább, erdőkön, mezőkön, hegyeken, völgyeken át s egyszerre csak egy városba ért. Na, de ilyen várost nem látott Ali soha! A falak csupa emberfejekkel voltak teleaggatva. Nézett, nézett, csudálkozott, ámult-bámult.

– Vajon miféle város lehet ez? Mi történhetett itt? Miért öltek meg annyi embert?

Amint megy, mendegél, találkozik egy emberrel s megkérdi:

– Mit jelentenek ezek a fejek?

Azt felelte az ember:

– Ha te azt kérdezed tőlem, hogy melyik út vezet a bazárba, hát akkor erre kell menned, ni!

No, ez jól megfelelt Alinak! Nem is kérdezte, faggatta többet, ment tovább. Amint ment, mendegélt, ódalgott az utcán, találkozott egy másik emberrel. Megkérdezte azt is:

– Miért van itt ez a sok fej a falakon?

Az ember azt felelte:

– Egy kis cipónak az ára egy karube, s egy uncia olaj két karube. S ha szép olajbogyót s jó befőttet akarsz, ajánlom neked az én boltomat! Találsz ott elegendőt!

Hát ez is jól megfelelt Alinak!

Ment tovább szegény feje; nem tudta: mitévő legyen? Hogy s mint tudja meg, miért vannak kiszegezve azok a fejek? Amint ment, mendegélt, meglátott egy öregembert. Foltozó varga volt az öreg. Szép csendesen utána sompolygott, kísérte az öreget; elkísérte a házáig. Mikor a házhoz értek, megfordult az öregember. Kérdezte Alit:

– Miért kísérsz te engem?

Felelte Ali:

– Idegen vagyok a városban; nem ismerek senkit.

– Idegen vagy? Hát akkor jer velem, fiacskám! Légy az én vendégem!

Nagy szívességgel bevezette az öreg Alit a házába. Otthon volt a felesége is. A felesége is nagy szívességgel fogadta, leültette, aztán mondotta az öreg a feleségének:

– Na, asszony, eredj, szerezz valami pénzt a városban s készíts jó vacsorát a vendégünknek!

– Hát ti olyan szegény emberek vagytok? – kérdezte Ali. – Ne fáradjatok a pénzért; majd adok én nektek annyit, amennyi csak kell. – Elévett egy zacskót, amelyben 500 darab arany volt, odaadta az öregembernek: – Nesze, öregapám, ebből lehet vacsorát szerezni!

Az öregember nem akarta elfogadni a pénzt, de Ali ráerőszakolta. Végre is elfogadta. Aztán csináltak pompás vacsorát. Ettek, ittak, vígan voltak.

Már három napig volt ott Ali az öregeknél; akkor aztán megkérdezte az öregember:

– Tulajdonképpen mit keresel ebben a városban, fiam?

– Azt szeretném megtudni, hogy miért van az a sok emberfej kiszegezve a falakra?

– Hej, fiam, – mondotta az öregember – jobb lett volna, hogyha erről nem kérdezősködöl! Most már nem lesz többé maradásod az én házamban. El kell menned innen!

De az öregasszony pártjára állott Alinak s mondotta az öregembernek:

– Ugyan, miért ne lehetne itt? Hiszen nem tud erről senki semmit! Már úgy megszoktuk ezt a fiút, mintha a mienk volna. Hadd, csak maradjon itt! Majd elmondom én neki, amire kíváncsi.

– Hát beszéld el, anyám! – kérte Ali.

Mondotta az öregasszony:

– Jól van, fiam, elbeszélem. Van a szultánnak egy leánya; olyan szép, hogy a napra lehet nézni, de reá nem. Sokan szerették volna már ezt a leányt megkapni. De aki hozzáment, mindenkihez egy nagy feltétele volt. Aki azt a feltételt nem teljesítette, annak mind fejét vétette. Azoknak a feje van kiszegezve a falakon.

– Hát mi az a feltétel? – kérdezte Ali.

– A feltétel? A feltétel ez: Van a palotának egy szobájában egy nagy csomó gabona. Búza, árpa, bab, borsó, lencse össze van keverve. S aki a szultán leányának a kezét akarja, annak ezt a sok mindenféle magot egy éjnek éjszakáján külön kell válogatnia, az utolsó szemig. Ennek a feltételnek még egy sem tudott embere lenni. Nehogy szerencsét próbálj, fiam, mert a te fejed is odajut, ahova a többieké.

– Már pedig – mondotta Ali – egy életem, egy halálom: én a szerencsét megpróbálom! Megyek a szultánhoz!

Másnap reggel csakugyan Ali ment a szultánhoz. A szultán éppen a vezírrel beszélgetett, mikor belépett Ali hozzá. Kérdezte a szultán a vezírtől:

– Mit akar ez a fiatalember?

– Valami panasza van, – mondotta a vezír – úgy hiszem. Hallgasd meg, felséges szultán!

– Mit akarsz? – kérdezte a szultán Alitól.

– Felséges királyom, azért jöttem, hogy feleségül vegyem a leányodat!

– Ó, te szegény fiú, – mondotta a vezír – mit gondoltál? Kár érted! Oly szép vagy, oly fiatal vagy! Mondj le erről!

– Nem, nem! – mondotta Ali. – Bármi legyen a feltétel: állok elébe! Megpróbálom.

– Jól van, – mondotta a szultán s mondotta a vezír is.

Azzal a vezír intett neki, hogy kövesse. Elvezette abba a bizonyos szobába, ahol nagy halomban volt búza, árpa, bab, borsó, lencse s mondotta neki:

– Na, fiam, én most téged ide bezárlak! Holnap reggelre, ha mindenféle magot külön nem választasz, a fejed valamelyik háznak a falára kerül!

Azzal otthagyta Alit. Az ajtót rázárta.

Hej, Istenem! Búsult Ali, majd felvetette a bánat, hogy mire is vállalkozott ő! Nem egy éjjel, de még ezeregy éjjel sem volna képes elvégezni ezt a dolgot! Sétált a szobában; gondolt erre, gondolt arra, tépelődött, emésztődött magában, s egyszer csak eszébe jut neki az óriás. Hiszen ez adott neki hat szálat a szakállából! S azt mondta: ha valahol valami nagy bajba kerül, egyet égessen el s a többi az ő gondja. Egyszeribe elégetett egy szálat s hát csakugyan abban a pillanatban ott termett az óriás.

– Na, Ali fiam, mi baj?

– Nézz ide! – mondotta Ali. – Nem elég baj ez? Itt van ez a rengeteg sok mag s ezt nekem külön kell választanom reggelre, különben vége az életemnek!

– Hát biz ez nagy baj! – mondotta az óriás. – De égess el még egy szálat a szakállamból!

Elégetett még egy szálat s abban a pillanatban rengeteg sok hangya özönlött be a szobába. Ellepték a szoba földjét; szedték, vitték a különféle magot. Két-három pillanat sem telt belé: ahányféle mag volt, mind külön-külön csomóba hordották.

– No, fiam, meg vagy elégedve? – kérdezte, az óriás.

– Meg, öregapám, meg! Áldjon meg az Isten!

– Hát, ha megint bajba kerülsz, akkor csak égess el egy szálat. Ne félj semmit!

Reggel jött a vezír, jött a szultán a kíséretével az Ali szobájába s majd felvetette a csudálkozás, az álmélkodás, mikor látták, hogy a magvak mind szépen külön csomóba vannak válogatva.

– Na, fiam, – mondotta a szultán – te a feltételt teljesítetted. Ennek az ára az én leányom. A szavamat meg nem másolom: még ma megtartjuk a lakodalmat!

Egyszeribe hivatták Alit a szultán leányához, mondották neki:

– Ime, itt az az ifjú, aki a feltételt teljesítette. Ez órától fogva a te urad lesz ő.

A leány nem is bánta, mert ahogy ránézett Alira, igen megtetszett neki. Még aznap megtartották a lakodalmat.

Na, telt, mult az idő; éltek vígan, boldogan, hanem Ali egyszerre csak el kezdett szomorkodni. Az asszony észrevette ezt s kérdezte:

– Mi bajod van, édes uram? Miért vagy olyan szomorú?

– Azért vagyok szomorú, édes feleségem, mert én hazulról azzal a szándékkal indultam el, hogy Szinetdurt elhozom hét tengeren túlról. S amíg ezt a dolgomat el nem végzem, nem lesz nekem nyugodalmam, nem lesz nekem sehol maradásom.

– Hát, ha azzal indultál el hazulról, akkor végezd is el, amibe kezdettél! – mondotta az asszony. – Hallgass ide! Adok neked tanácsot is, hogy mit tégy. Menj ki a rétre, ottan találsz egy gulyát. Az apám gulyája ez. A gulyában van egy szörnyű gonosz bika. Ezt a bikát verd ki a gulyából s űzd a tenger partjáig. Ott aztán üsd le, nyúzd meg; a húsát vágd 12 darabba, a 12 darab húst egymás mellé tedd le szépen. Akkor aztán le fognak szállni saskeselyűk a levegőből a húsra. Húzódj meg valahol, hogy a saskeselyűk ne lássanak téged. Várd meg, amíg jóllaktak s csak akkor állj elé. Addig ne mutasd magadat s ne szólj semmit!

Ali elbúcsúzott a feleségétől, kiment a rétre, ment egyenesen a gulyához. Bement a közepébe, kiverte onnan a bikát, hajtotta kegyetlenül s nem hagyott békét a bikának, míg a tenger partjáig nem űzte. Ott aztán kardjával leütötte a bikát, bőrét lenyúzta, a húst 12 felé darabolta; aztán meghúzódott egy bokor mögé s várta, hogy mi történik. Hát abban a pillanatban rengeteg sok saskeselyű száll le a levegőégből. Leszállottak egyenesen a húsra. Ettek, falatoztak s közben mondogatták:

– Aki ezt cselekedte, igen nagy jót cselekedett mivelünk! Jótétel helyébe jót várjon tőlünk!

De Ali ott maradott a bokor mögött. Megvárta, míg utolsó falásig megeszik a húst a keselyűk. Mikor aztán a húsból egy falás sem volt, eléjött a bokorból. A saskeselyűk, amint meglátták, igen megörültek neki s mondották:

– Neked köszönhetjük, úgy-e, ezt a húst? Na, ha neked, kívánj tőlünk akármit: megtesszük.

Mondotta Ali:

– Szeretnék elmenni Szinetdurhoz, hét tengeren túl, saskeselyű hátán. Vigyetek el oda!

A saskeselyűk egymásra néztek.

– Melyik ismeri azt az országot?

Valamennyien azt mondták, hogy nem ismerik. Hírét sem hallották.

– Hanem – mondotta az egyik – van közöttünk egy igen öreg sas, aki most nincs itt, az bizonyosan tudja, hol van Szinetdur országa.

Nosza, mindjárt elrepült két saskeselyű az öregért, felkapták a hátukra, elhozták a rétre, leszállottak vele s kérdezték tőle:

– Ismered-e te Szinetdurt? Tudod-e, hol van az ő országa?

Mosolygott az öreg saskeselyű:

– Én ne ismerném? Ismerem bizony! Sokat voltam én az ő kertjében, sokszor fészkeltem én az ő palotájában!

– Bizony, ha igen, akkor el is viszed ezt az ifjút oda.

Azzal Ali felült az öreg saskeselyű hátára, elbúcsúzott a többitől, az öreg saskeselyű felszállott a magas levegőégbe, elrepült Alival, mint a gondolat, még annál is sebesebben.

Mikor az első tenger felett elrepültek, odaszólott Alinak:

– Adj nekem húst, Ali!

Ali adott egy darab húst. (Mert hogy szavamat össze ne keverjem, vitt magával egy jó csomó húst a saskeselyű részére.) Mind a hét tenger felett egy-egy nagy darab húst kért Alitól s Ali adott is mindig; mikor aztán a hetedik tengeren is túlrepültek, akkor annak a partjára leszállott a saskeselyű. Mondotta Alinak:

– No, Ali, megérkeztünk. Itt vagyunk Szinetdur országában. Látod amott azt a gyönyörű szép palotát? Látod azt a kertet? Az a palota Szinetdur palotája, az a kert a Szinetdur kertje. Eredj, végezd a dolgodat, én itt várok rád.

Ali elindult a palota felé, ment egyenesen a kapujához. Nyitva volt a kapu; belépett. Aztán felment a palotába, ment szobáról szobára. Egyik szebb volt a másiknál, csupa arany, csupa gyémánt. Egyszer aztán ért egy szobába, amelyben volt egy gyönyörű szép selyemágy. A selyemágy előtt függöny. Odament szép csendesen, a függönyt kétfelé húzta, ott valami fekete hajat látott. De arcot nem. Mert az a szép, nagy, fekete haj egészen beborította az arcot. Akkor elhúzta a függönyt, az ablakon a nap bevilágított, félrevonta az arcról a hajat is, s látott egy olyan arcot, aminőt még soha világéletében. Gyökeret vert a lába a csudálkozástól. A leány aludott. Ez a leány pedig nem volt más, mint maga Szinetdur. Szinetdurnak pedig az volt a szokása, hogy három teljes hónapig aludott egymásután. Három teljes hónapig ébren volt, aztán ismét aludott három hónapot.

– Egy életem, egy halálom, ez az asszony az enyém lesz, – mondotta Ali magában.

Letérdelt az ágy mellé, megcsókolta Szinetdur arcát. Megcsókolta egyszer, megcsókolta százszor, megcsókolta ezerszer. Akkor aztán kivett a zsebéből egy kicsi tintatartót és egy pennát. Leült az asztal mellé s írt egy levelet. Ez a levél pedig házassági szerződés volt. Mikor a levelet aláírta, az ujjáról lehúzta a gyűrüt és ráhúzta Szinetdur ujjára. Szinetdur ujján is volt egy gyűrü, azt meg a maga ujjára húzta fel. A házassági levelet szépen a vánkos alá rejtette s azzal kiment a palotából, vissza a sashoz, felült a hátára, a saskeselyű pedig felszállott a magas levegőégbe, repült vele a tengeren át. Minden tenger felett egy-egy darab húst kért Alitól. Adott is ez neki, de mikor a hetedik tenger fölé értek, Ali az utolsó húsdarabot elejtette s a hús beleesett a tengerbe. Na, most mit csináljon? Hirtelen kivette a tőrét, egy darab húst levágott a karjából s odaadta a sasnak.

– Jaj, de édes ez a hús! – mondotta a sas. – Ilyet még soha sem ettem életemben.

– Elhiszem, – gondolta magában Ali.

Átrepültek a hetedik tengeren is, ottan leszállottak a partra. A többi saskeselyű mind ott volt, várták Alit s üdvözölték nagy örömmel.

– Na, Ali, elvégezted-e, amire vállalkoztál? Jól viselte-e magát az öreg sas?

– Jól, igen jól, – felelt Ali. – El is végeztem azt, amit akartam.

De a sasok meglátták Ali ruháján a vért s ijedten kérdezték:

– Mi történt veled, Ali? Mondd az igazat!

– Hát megmondom az igazat! – felelt Ali. – A hetedik tenger felett elejtettem a húst és a karomból kellett vágnom egy darabot, hogy az öreg sas átrepülhessen.

– Egyszeribe köpd ki! – kiáltottak a saskeselyűk az öregre.

Az öreg sas kiköpte a darab húst, a saskeselyűk pedig, szépen visszatették Ali karjára és visszaforrasztották. Ali megköszönte a saskeselyűk jóságát, elbúcsúzott tőlük és ment vissza egyenesen a feleségéhez.

– Nos, – kérdezte az asszony – hát hogy s mint jártál? Elvégezted, amit akartál?

– El, – mondotta Ali – elvégeztem.

Jött a szultán, kérdezte Alit:

– Hát te hol jártál, hol voltál oly sokáig?

Mondotta Ali:

– Hét tengeren túl voltam, Szinetdur országában.

– Úgy, úgy, – ümmögött a szultán s nem tetszett neki a dolog.

Hanem ez így annyiban maradt. Telt, mult az; idő, Ali egyszer azt mondja a feleségének:

– Feleség, szeretnék hazamenni az én szüleimhez, az én országomba. Készülődj, viszlek!

– Jól van, Ali, menjünk, én is szeretném látni a te országodat, – mondotta az asszony.

Elmondták a szultánnak is, hogy ők készülnek az Ali országába. A szultánnak tetszett is, nem is a dolog, de hát mit tehetett? A leánya már a felesége volt Alinak, nem akadályozhatta meg, hogy elmenjen.

Elindultak nagy készülettel, rengeteg hintóval, sok-sok emberrel, hanem még csak egy mértföldnyire sem távozhattak a városból, a szultán elkezdett mérgelődni magában:

– Mégsem kellett volna elereszteni a leányomat! Tulajdonképpen azt sem tudom, ki a vejem, miféle ember? Hátha jött-ment csavargó!

Egyszeribe hivatta a vezírt s parancsolta:

– Indulj Ali után, nagy sereg katonával, öljétek meg Alit s a leányomat hozzátok vissza!

Még egy mértföldnyire sem távolodott Ali a várostól, egyszer csak visszanéz s látja, hogy rengeteg porfelleg kerekedett mögötte. Visszanézett a felesége is és mondta Alinak:

– Vigyázz, Ali, mert az apám utánunk küldötte a katonáit. Úgy látszik, megbánta, hogy elengedett velem téged; meg akar öletni és engem visszavinni.

– Ti csak menjetek nyugodtan előre, – mondotta Ali – menj te is, feleség, én majd bevárom apád katonáit.

Be is várta a vezírt, aki, amint megpillantotta Alit, messziről kiáltotta:

– Ereszd vissza a szultán leányát, Ali, azután mehetsz, amerre neked tetszik.

Mondotta Ali:

– Én becsületes úton szereztem meg a szultán leánya kezét, nem adom vissza.

– Bizony, ha nem adod, akkor védjed magad.

– Nem is futamodom meg előled, – mondotta Ali.

Abban a pillanatban az egész sereg megmozdult, de Ali is kirántotta a kardját. Vágott jobbra, vágott balra, rettenetes módon, s mire leszállott a nap, 500 katona hevert a földön. Akkor aztán a katonák visszahúzódtak pihenni. Majd másnap folytatják a csatát. Ali is ment a felesége után, megtalálta egy hegyszakadékban; lefeküdt, aludott reggelig. Reggel aztán felpattant a paripájára s ment a sereg elé, hanem most azt mondotta a vezírnek:

– Hallod-e, vezír, nem becsület, hogy egyszerre annyian támadjatok ellenem. Jertek egyenkint.

– Igazad van, – mondotta a vezír s szólott a katonáinak: – Egyenkint támadjátok Alit, de ne feledjétek el, hogy a szultán katonái vagytok. Ő tart titeket élelemmel és ruhával.

Sorban előrúgtattak a katonák egymásután, Ali pedig vágta-kaszabolta őket s mire esteledett-alkonyodott, a szultánnak 200 vitéze hevert a földön. Hanem ő is rengeteg sok sebet kapott. Sebektől borítva, támolyogva tért vissza a feleségéhez. Nem is evett, lefeküdött a földre, de egész éjjel nem tudta behunyni a szemét. Mondotta a feleségének:

– Nem tudom, mi lesz holnap. Félek, hogy nem bírom tovább a csatát.

Aztán gondolkozott, tünődött: mit is kezdjen. Egyszerre csak eszébe jutott az óriás; hiszen az óriás azt mondotta neki, hogy ha valami nagy bajba kerül, égessen el egy hajszálat s menten ott lesz mellette. Reggel, mikor felkelt, el is égetett egy hajszálat. Egyszeribe ott volt az óriás.

– Mit parancsolsz, édes gazdám?

– Hallj csak ide, – mondotta Ali – mely nagy bajba kerültem! A szultán egy egész sereget küldött ellenem. Két álló napot verekedtem, de most a testem csupa seb, nem bírom tovább. Állj ki helyettem!

– Ne búsulj semmit, – mondotta az óriás – csak feküdj le. Én majd elvégzem a dolgodat. Hozass nekem négy tevét, vágasd le; a többi az én gondom!

Egyszeribe hozatott Ali négy tevét, levágatta, megnyúzatta, az óriás mind a négy teve húsát egy leültében megette, akkor aztán elindult a szultán katonái elé. De bezzeg, nem vitt kardot magával az óriás, hanem, ahogy az ellenséghez ért, felkapott egy katonát, azzal elkezdett hadonászni jobbra-balra, verte le egymásután a katonákat. Hullottak, mint a kéve. Mire esteledett, alkonyodott, alig maradt egynéhány katona a szultán embereiből. Az a néhány ember megszaladt s meg sem állott, míg a szultán városába nem ért.

Most már Ali bátran mehetett a feleségével tovább. Amint mentek, mendegéltek, egy városba értek. Ottan megállapodtak s nem is mozdultak el teljes egy hónapig. Ki akarták jól pihenni magukat, mielőtt az Ali városába érnek. Ali mindennap bejárta a várost az embereivel, hogy enni- meg innivalót vásároljon. Egyszer, amint egy pékbolt előtt haladott el, véletlenül benézett oda s megpillantott egy rongyos embert, aki erősen hasonlított Mohammedhez. Bement a boltba, üdvözölte a péket s mondta, hogy szüksége volna egy kosár kenyérre.

– De lesz-e, aki elhozza majd?

– Hogyne lenne, – mondotta a pék – itt van ez a szegény ember. Adj neki valamit s elviszi jó szívvel.

Megvette a kosár kenyeret, az a szegény rongyos ember pedig felvette a vállára és vitte utána. Ali nem szólt az egész úton semmit. Mikor aztán a szállóházba értek, jól megnézte s kérdezte tőle:

– Mondjad, nem Mohammed vagy te?

– Az vagyok, – felelte Mohammed.

– Hát nem ismersz engem?

Jól megnézte akkor Mohammed Alit s abban a pillanatban térdre esett, sírt, zokogott:

– Óh jaj, mi lett belőlem!

– Hát mit csináltál? Hogy jöttél ide? – kérdezte Ali.

Mohammed elmondott mindent aprajára, hogy mi történt vele. Hogyan mulatta el a pénzét, hogy adta el a lovát, nyergét, fegyverét, mindenét.

– Ne sírj, – mondotta Ali – maradj itt nálam, majd együtt hazamegyünk.

Elküldötte a fürdőbe, aztán új ruhát adott neki, szépen felöltöztette, adott neki szép paripát, fegyvert s Mohammed megint olyan lett, mint amilyen volt: szép dalia. Mikor aztán a hónap eltelt, Ali felkerekedett a feleségével, embereivel, ment velük Mohammed is. Már vagy másfél hónapja mentek, akkor egy nagy pusztaságra értek. Itt azonban meg kellett állapodniok, mert elfogyott a vizük. Jártak, keltek mindenfelé a pusztán, keresték a vizet, ha valahol valami kutat vagy forrást találnának. Egyszer aztán találtak is egy kutat.

– Dehát ki megy le a kútba vízért? – kérdezte Mohammed.

– Én azt hiszem, legjobb lesz, ha te mégy le, – mondotta Ali.

– Én? – mondotta Mohammed, aki már addig is emésztődött az irígységtől. – Nekem nincs szükségem vízre. Nekem csak egy lovam van, találok én annak vizet akárhol. Tiéd az emberek, tiéd a lovak, menj le te magad.

Ali nem szólt semmit, egy kötélnél fogva leereszkedett a kútba, aztán leeregették a tömlőket, azokat megtöltötte, s hogy megtöltötte, egymásután fel is húzták, hanem, mikor rá került volna a sor, Mohammed a kardjával kettévágta a kötelet és Ali visszaesett a kút fenekére. Akkor aztán Mohammed felpattant a lovára, kirántotta a kardját s azt mondta az Ali embereinek, azt mondotta a feleségének is, hogy aki nem tart ő vele, levágja a fejét. Megijedtek tőle mind rettenetesen, még csak szólni sem mertek s követték Mohammedet, mintha az ő szolgái lettek volna.

Na, hazaérkezett Mohammed.

– Hát a herceg, hol van? – kérdezte az apja, a vezír.

– Bizony, én nem tudom, – mondotta Mohammed – hogy hol van. Legutoljára egy fürdőben láttam. Valami fűtőlegény ott.

Hanem a vezír nem hitte el ezt a fiának. Gondolkozott magában:

– Hej, hej, valami hamisság van ebben a dologban! Az én fiam mindig haszontalan, léhütő volt, nem hiszem, hogy ezt a szép asszonyt ő szerezte volna, hogy ezek az emberek az ő emberei volnának.

Aztán megtudta a szultán is, hogy Mohammed hazajött, de a fia nem. Hivatta a vezírt, hivatta Mohammedet is. Kérdezte:

– Mi van a fiammal? Hol maradott?

Mondta Mohammed:

– Felséges szultán, egy fél hónapig együtt voltunk egy városban. Ott azután Ali elkezdette prédálni a pénzt s addig prédált, amíg egyetlen egy aranya sem maradt. Akkor aztán eladta a lovát, fegyverét, nyergét, eladta még a ruháját is és szolga lett belőle.

Hej, rettenetesen felháborodott ezen a szultán, hogy az ő fia képes volt erre, hogy őt a fia így megszégyenítette! Egyszeribe megparancsolta a vezírnek, hogy ha az a gyalázatos fiú haza találna jönni, az ő színe elé ne engedje, hanem azonnal fejét vétesse s hozzon egy pohár vért a véréből. Hadd lássa, hogy csakugyan megölték a cudart.

Na, de most térjünk vissza Alihoz, hadd lássuk, mi történt vele.

Ali csakugyan ott maradt a kút fenekén. Búsult, tünődött magában, majd felvetette a bánat: hogy tud ő innen kikerülni, a kút fenekéről? Eszébe jutott az óriás. Az ám, ha lett volna mivel meggyujtani a hajszált! De nem volt, mivel. Próbált kimászni a mélységes mély kút fenekéről; hiába próbált, mindig visszaesett. Egyszer aztán, amint így kínlódnék, a kút fenekéből csak eléugrik két majom: egy hím, meg egy nőstény. Szörnyen veszekedtek, civakodtak egymással. Mikor aztán jól kiveszekedték magukat, Alihoz fordultak, hogy tegyen köztük igazságot. Az egyik azt mondotta:

– Hát hogyne haragudnám rá, mikor folyton azt mondja nekem: te undok majom!

Mondotta a másik:

– Hát én hogyne haragudnám rá, mikor ő is azt mondja nekem, mindig és mindig: te undok majom!

– Ej, – mondotta Ali – de bolondok vagytok! Hiszen majomhoz majom való, hát miért csúfoljátok egymást? Majom illet meg majmot. Éljetek békességben.

– Az ám, igazad van, – mondotta az egyik.

– Bezzeg hogy igazad van, – mondotta a másik is.

Annyira megtetszett nekik Ali, amiért békességet csinált köztük, hogy az egyik majom hálából felkapta a hátára és kiszaladt a kútból vele. Hej, de boldog volt Ali! A lova mind ott száguldozott a kút körül, azt nem tudta elvinni magával Mohammed. Egyszeribe felpattant rá s mint a sebes szélvész, elnyargalt, el egyenesen az apja városa felé. Mire odaért, már ott várta a város szélén egy sereg katona, akiket a vezír állíttatott oda, hogy elfogják Alit, amint látják. Meg is állították s vitték egyenesen a vezírhez, de a vezír igen szívesen és alázatosan fogadta Alit. Gondolta magában: az okos ember háromszor is meggondolja, mielőtt valamit csinál. Meggondolja a dolognak elejét, közepét, végét. Nem öli meg hát Alit, hanem elrejti s várja, hogy mi történik.

A szultán hát nem tudott semmit arról, hogy a fia ott van a városban, hanem azalatt, amíg a vezír Alit rejtegette, mi történt? Az történt, hogy Szinetdur felébredett. Mikor Szinetdur felébredett, nagy csudálkozva látta, hogy az ágyában valami írás van. Nézi, nézi az írást, olvassa, látja, hogy név van alatta, az Ali neve. Aztán olvassa az írást: »Szépséges szép Szinetdur, itt jártam, Ali herceg, megcsókoltalak egyszer, megcsókoltalak százszor, megcsókoltalak ezerszer; elvittem a gyűrűdet, itt hagytam az enyémet, de majd egyszer eljövök érte.«

Hej, szörnyü haragra lobbant Szinetdur, amikor a levelet olvasta!

– Eljössz értem? Hiszen nem várom meg én azt, majd elmegyek én te utánad!

Feltette a koronáját s abban a pillanatban hét ördöngös király jelent meg.

– Mit parancsolsz, Szinetdur? – kérdezték az ördöngős királyok.

– Azt parancsolom, hogy akkora sereg legyen itt egyszeribe, hogy ég-föld elfeketedjék bele.

Mindjárt ott volt rengeteg nagy sereg, akkora, amekkorát még a világ nem látott. Akkor Szinetdur felült a paripájára s elindult a sereggel. Indult az Ali városába. Mikor aztán az Ali városában a muezzin felment a minaretre és eltekintett a város felett, szinte leesett rémültében a toronyból, mert akkora sereget látott a város körül, amekkorát még nem látott soha. Esze nélkül szaladt le a toronyból, szaladt egyenesen a szultánhoz, jelentette nagy lelkendezve:

– Felséges szultán, annyi katona van a város körül, hogy az országodban nincs annyi kő!

Mindjárt hivatta a vezírt a szultán s mondotta neki:

– Hallod-e, vezír, eredj mindjárt a város határára. Hallom, hogy rengeteg sereg van ott. Kérdezd meg, mit akarnak, miért jöttek ide.

Fölpattant a lovára a vezír, kivágtatott a városvégére, vágtatott egyenesen a Szinetdur sátorához. Bement hozzá, alázatosan meghajtotta magát s monda neki:

– Uram, a szultán, küldött hozzád, hogy megkérdjem, mi szándékkal jöttél ide ezzel a rengeteg sereggel?

Mondotta Szinetdur:

– Azért jöttem ide ezzel a rengeteg sereggel, hogy megtudjam, ki volt az az ember, aki a ti városotokból az én palotámban járt?

– Azt én nem tudom, – felelte a vezír – de visszamegyek a városba és megtudakolom.

Visszament a városba a vezír, mondotta a szultánnak, hogy mivel járt.

– Kimegyek én is hozzá, – mondotta a szultán – magam akarom hallani, hogy mit akar.

Lóra ült a szultán, kinyargalt a Szinetdur táborába, vele a vezír is, mentek egyenesen az ő sátorába, üdvözölték Szinetdurt, az meg helyet mutatott nekik, leültette.

– Mondjad Szinetdur, – kérdezte a szultán – mi szándékkal jöttél te ide?

– Azzal a szándékkal jöttem ide, – felelt Szinetdur, – hogy megtudjam, ki volt a te városodból az én palotámban.

A szultán a vezírhez fordult és mondta neki:

– Felelj, vezír, te vagy az én tanácsadóm.

– Én erről a dologról nem tudok semmit, – mondotta a vezír. – El sem gondolhatom, hogy ki járt Szinetdur palotájában. De engedd meg, hogy visszamenjek a városba, ott majd tudakozódom.

A vezír ismét visszament a városba s hivatta a fiát.

– Fiam, voltál te a Szinetdur palotájában?

– Voltam, – mondotta Mohammed.

– No, ha voltál, jere velem Szinetdurhoz.

Ment Mohammed Szinetdurhoz nagy bátran, bementek a sátorába, üdvözölték Szinetdurt. Akkor a vezír mondotta:

– Ime, Szinetdur, itt van az az ifjú, aki a te palotádban járt.

Szinetdur jól megnézte Mohammedet, azután kérdezte:

– Hát hol van a bizonyítékod?

– Bizonyíték nincs, – felelte Mohammed.

– Na, ha nincs, – mondotta Szinetdur – fogjátok és kötözzétek meg s vessétek börtönre!

Akkor meg a vezírhez fordult:

– A föld fenekéből is előkerítsétek azt az embert, aki az én palotámban volt, mert különben úgy összerombolom a városotokat, hogy kő kövön nem marad.

Hazavágtatott a vezír nagy ijedten s amint vágtatott hazafelé, eszébe jutott Ali. Mondta magában:

– Bizonyos, hogy Ali volt ott, nem más.

Mindjárt, ahogy a palotájába ért, hivatta Alit. Nagy alázatosan kezet csókolt neki s mondotta:

– Uram, én nagy bajban vagyok. Csak te segíthetsz rajtunk. Itt van Szinetdur és keresi azt az embert, aki az ő palotájában járt. Mondd meg, voltál-e ott?

Mondotta Ali:

– Ülj le, öregem, majd mondok neked egy történetet.

A vezír leült s Ali elmondta a következő történetet:

– Volt egyszer egy szultán. Annak a szultánnak egyetlen egy gyermeke sem volt. Amint egyszer a vezírével sétált, a réten egy kis fiút talált, aki be volt pólyázva. Senki sem volt mellette. A szultán csakúgy hirtelen ránézett és nem törődött vele, de a vezír megállott, mondotta neki: Felséges szultán, nézd, ezt a gyermeket az isteni gondviselés vezette a mi utunkba. Neked úgy sincsen gyermeked, vigyük haza s neveld fel, mint a saját fiadat. A szultán megfogadta a vezír tanácsát, hazavitték a gyermeket s szépen felnevelte. Mikor a gyermek nagyja növekedett s különbséget tudott tenni a jó és a rossz között, oly dolgokat követett el, amelyek sem Istennek, sem embernek nem tetszettek. Szörnyű sokat bosszantotta a vezírt, nem volt tőle az öregnek nyugodalma. Mindenféle nehéz kérdésekkel sanyargatta. Többek között azt kérdezte: Mondd meg nekem, öreg, mit mond a víz, ha a tűzre teszik és fő? Felelte a vezír: Uram, nem vagyok én Salamon, aki minden kérdésre meg tudna felelni. Véletlenül jelen volt a szultán s mondotta a vezírnek: Már pedig, amit az én fiam kérdez, arra meg kell felelni. S ha meg nem felelsz a fiam kérdésére kilenc nap alatt, fejedet vétetem.

Szörnyű búnak ereszkedett a vezír. Nem tudta, mitévő legyen. Járt-kelt a városban mindenfelé, aztán kiment a városból a pusztára, ott is járt-kelt, jobbra-balra, fel s alá, egyszer aztán megállott egy beduinnak a sátra előtt. A sátor előtt egy kis leányka állott. Kérdezte a vezír: Miért állasz itt te egyedül? Nincs itthon senki? Hol az anyád? – Az anyám, – felelte a leányka – kiment a pusztára és perel az Istennel. – Hát az apád hol van? – Az apám is elment a pusztára s uszítja az üldözőt az üldözöttre. – A vezír csak csóválgatta a fejét, sehogysem értette, mit jelenthet a leányka beszéde. De aztán leült a sátor elé és várta, amíg a leánykának az anyja és az apja hazajön. Kevés idő mulva csakugyan jött az asszony, rettenetes sírással, óbégatással; felemelte a két kezét és úgy fenyegette az eget, s káromolta az Istent, hogy elvette az ő drága, szép fiát. – Látod, – mondotta a leányka a vezírnek – így perel az én anyám az Istennel. Aztán hazajött az apja is a leánykának, kutya jött a nyomában, a kutya meg hozott a szájában egy gazellát. – Látod, ugye mondottam, – szólt a leányka – hogy az apám ráuszította az üldözőt az üldözöttre. A beduin üdvözölte a vezírt, szívesen látta a sátrában, meghívta vacsorára, le is ölt egy bárányt a nyájából és jól megvendégelte. Folyton kínálta: egyél, igyál, de a vezír mondta:

– Köszönöm, barátom, de nem esik nekem jól sem étel, sem ital.

– Miért? – kérdezte a vezírt.

– Hej, nagy oka van annak. Van a szultánnak egy fia és az az én életemet megkeseríti. Folytonosan olyan dolgokat kérdez tőlem, hogy azokra csak az ördög ha meg tudna felelni. Most is kérdezett tőlem valamit és a szultán azt mondotta, hogyha kilenc nap alatt meg nem felelek a kérdésre, fejemet véteti. – Hát ugyan mi az a kérdés? – kérdezte a beduin. – Az a kérdés, hogy mit beszél a víz, mikor a tűzre teszik és fő? – A beduin ránézett a vezírre, elmosolyodott és mondotta neki: – Na, ez ugyan könnyű kérdés. – Beszólította a kis lányát és monda neki: – Gyere ide, kis leányom, felelj meg erre a kérdésre: Mit beszél a víz, mikor a tűzre teszik és fő? – Nagyot nevetett a kis leány a kérdésen: – Hogy mit beszél a víz? Hm! Mind ezt mondja: Jaj, jaj nekem, az égből eredtem, a földre leestem s a fa, melyet tápláltam, eléget engem.

A vezír épen eleget hallott. Ebből a feleletből eszébe jutott egyszeribe, hogy az ő fia Ali herceggel gyalázatosan bánt, holott hálával tartozott volna neki. Hogy a jóért rosszal fizetett. Magával hívta Alit, ment vele egyenesen a Szinetdur sátorába. Ahogy bementek a sátorba, kérdezte Szinetdur Alitól:

– Te voltál az én palotámban?

Felelte Ali:

– Én voltam, felség.

– S hol a bizonyíték?

– Itt van, – felelte Ali s mutatta a gyűrűt.

– Igen, – mondotta Szinetdur – ez az én gyűrűm.

Akkor meg Ali mondotta:

– Most pedig te mutasd meg azt a levelet, amelyet nálad hagytam.

Szinetdur benyúlt a kebelébe s kihúzta onnét a levelet.

– Ime, itt az írás.

Ott mindjárt összeölelkeztek, mentek egyenesen a szultán palotájába. Hej, Istenem, volt nagy öröm, mikor a szultán megtudta, hogy az ő édes fia nem halt meg, nem hozta rá azt a nagy szégyent, de sőt inkább szerencsével járta meg Szinetdur városát s elhozta magával azt a szép leányt, akihez hasonlatos szépet nem látott soha! Még aznap megülték a lakodalmat, hanem mikor a lakodalomnak vége volt, mondotta Ali Szinetdurnak:

– Feleség, nekem meg kell valamit teneked vallanom.

– Beszélj, – mondotta Szinetdur.

– Mielőtt téged megláttalak, feleségül vettem egy szultánnak a leányát. Úgy-e, ezt nekem te soha meg nem bocsátod?

– Ne félj, Ali, – mondotta Szinetdur – nem haragszom én ezért reád. Testvéremnek tekintem első feleségedet.

Akkor belépett a szultán a szobába és jött az oldalán a vezír is.

– Hallottad, – kérdezte a szultán – hogy mit tett a fiad?

– Óh, felség, hallottam, – mondotta a vezír.

– S mit érdemel ezért? – kérdezte a szultán.

– Halált, halált, gyalázatos halált, – mondotta a vezír.

Egyszeribe hozták Mohammedet, kimondották rá az ítéletet. De Ali közbevetette magát, könyörögve-könyörgött:

– Apám, kegyelem neki! Igaz, hogy nem nemes emberhez illően cselekedett, de mégis bocsáss meg neki! Mindenki úgy cselekszik, amilyen az ő élete.

A szultán megbocsátott Mohammednek.