Élt egyszer egy öregapó meg egy öreganyó. Volt egy lányuk, Aljonuska, meg egy fiuk, Ivanuska.
Meghalt az apóka, az anyóka is utánament hamarosan. Egyszál-egyedül maradt Aljonuska meg Ivanuska.
Útnak eredt Aljonuska, kézen fogta Ivanuskát, s nekivágtak a világnak, szerencsét próbálni. Mentek, mendegéltek, nagy mezőre értek. Megszomjazott Ivanuska:
– Aljonuska húgocska, igen szomjazom!
– Tűrjed, Ivanuska, amíg kúthoz érünk!
Mennek, mendegélnek – perzsel a nap, messzi a kút, nagy a hőség, megizzadnak. Ökörnyomot vesznek észre, színig tele vízzel.
– Aljonuska húgocska, iszom én belőle!
– Ne igyál, ne igyál, Ivanuska bátyuska, kisborjúvá változol!
Szót fogadott Ivanuska. Mentek, mendegéltek.
Tűzi a nap őket, nincs kút a közelben, rekkenő a hőség, igen megizzadnak. Patanyomot látnak a földön, friss víz csillog benne.
– Aljonuska húgocska, hadd iszom belőle!
– Ne igyál, ne igyál, Ivanuska bátyuska, kiscsikóvá változol!
Felsóhajtott Ivanuska. Folytatták az utat.
Tűzi a nap őket, nincs kút a közelben, rekkenő a hőség, ugyan melegük van. Kecskenyomot látnak a fűben, színig tele vízzel.
Azt mondja megint csak Ivanuska:
– Aljonuska húgocska, bizony szomján halok, ha ebből nem ihatom!
– Ne igyál, ne igyál, Ivanuska bátyuska, kiskecskévé változol!
Nem fogadott szót Ivanuska, jót ivott a kecskenyomból.
Jót ivott belőle – s kiskecskévé változott!
Hívja, szólogatja Aljonuska húgocska, de Ivanuska helyett csak egy fehér szőrű kiskecske szökdel a nyomában.
Sírva fakadt Aljonuska, leült egy boglya tövébe, ott sírt, ott kesergett, a kecskegida meg ott ugrabugrált körülötte.
Arra ment egy kalmár:
– Mi a bajod-bánatod, szép hajadon?
Elpanaszolta neki Aljonuska minden baját-bánatát.
– Mondanék én egyet: légy a feleségem. Aranyba-ezüstbe öltöztetlek, s velünk lakhat a kiskecske is, Ivanuskád bátyuskád.
Gondolkodott, gondolkodott Aljonuska húgocska, s feleségül ment a kalmárhoz.
Békén éltek, jól megfértek, velük élt a kiskecske is, egy asztalnál evett-ivott Aljonuska húgocskával.
Egy nap a kalmár messzi útra indult. Alig tette ki a lábát, előtermett egy boszorkány. Megállt Aljonuska ablaka alatt, s onnan hívta, hívogatta, mézes szóval szólogatta, menjen vele fürdeni.
Ki is csalta Aljonuskát a házból, s elvezette a folyóhoz. Ott a parton leteperte, követ kötött a nyakába, s a vízbe vetette, a mély vízbe, örvényesbe, hínárosba, iszaposba.
Maga pedig nyomban átváltozott Aljonuska húgocskává, felöltözött a ruhájába, s ment a kalmár házába. Nem ismert rá senki. Hazatért a kalmár – maga is azt hitte, hogy Aljonuska az, a felesége.
Csak a kiskecske tudott mindent. Búsan lógatta a fejét, se nem evett, se nem ivott. Reggeltől estig a folyóparton járkált, hívta, szólongatta húgocskáját, Aljonuskáját:
Aljonuska, kis húgocska,
szólít, szólít Ivanuska!
Aj, ahová bevetettek,
jöjj ki, jöjj ki a folyóból,
hinarasból, iszaposból!…
Meghallotta a boszorkány, mit mondogat a kiskecske a parton, s kérni kezdte kalmár urát, hadd vágja le a kiskecskét.
Sajnálta a kalmár, fájt a szíve érte, megszerette a kis gidát. De a boszorkány nem hagyta békén, egyre csak azt fújta, hajtogatta, mit tehetett a kalmár – ráállott: – Hát vágd le, no!…
Rakatott a boszorkány nagy tüzet, lobogót, ropogót, forraltatott vizet egy nagy üstben, zubogót, lobogót, fenette a nagykést, élesre fenette…
Megtudta a kiskecske, mit forral ellene a boszorkány. Rimánkodni kezdett a kalmárnak, nevelő apjának:
Eressz el a víz partjára,
hadd ihassam utoljára!
Megmosom csak négy patámat,
búcsút mondok a világnak!
Megengedte a kalmár:
– Eredj, kiskecském!
Elszaladt a kiskecske a folyó partjára, panaszosan így kiáltott:
Aljonuska, kis húgocska,
szólít, szólít Ivanuska!
Aj, vetettek örvényesbe –
ússz ki onnét mentésemre:
lobog-ropog már a tűz,
zubog-lobog már a víz,
aj, a kést már köszörülik,
nemsokára vérem veszik!
Aljonuska a folyó mélyéből felkiáltott néki:
Nem mehetek, Ivanuska,
a nyakamon nehéz kő van,
selymes hínár húzza lábam,
gyönge mellem iszap nyomja!
Keresi a boszorkány a kiskecskét, sehol sem találja, szalajtja a szolgáját:
– Kerítsd meg, kerítsd meg, vezesd ide hozzám!
Megy a szolga a folyó partjára, ott futkos a fehér kecske, húgocskáját hívogatja, panaszosan szólogatja:
Aljonuska, kis húgocska,
szólít, szólít Ivanuska!
Aj, vetettek örvényesbe –
ki onnét mentésemre:
lobog-ropog már a tűz,
zubog-lobog már a víz,
aj, a kést már köszörülik,
nemsokára vérem veszik!
Aljonuska a folyóból, az örvényes mélyből felfelelte neki:
Nem mehetek, Ivanuska,
a nyakamon nehéz kő van,
selymes hinár húzza lábam,
gyönge mellem iszap nyomja!
Visszafutott a szolga a házba, ott elmondta a kalmárnak rendre, amit látott. Embereket hívtak, mentek a folyóra, selyemhálót bevetettek, kirántották Aljonuskát. A nagy, nehéz követ leoldották a nyakáról, forrásvízben megmerítették gyönge testét, pompás ruhába öltöztették. Életre kelt Aljonuska húgocska, szebb lett, mint valaha.
A kiskecske meg örömében hármat bukfencezett, s visszaváltozott Ivanuska bátyuskává. Volt nagy öröm, vigalom!
A gonosz boszorkányt meg ló farkához kötözték, és világgá kergették.