Hún-bércz magas ormán hó-korona csillog, milliom-ezer szem ragyog a napfényben, mintha mindmegannyi gyémánt-kő villogna a hegy-óriásnak királyi palástján. Út ide nem visz fel, tátongó örvények ásítoznak mélyen, ember-magasságra borítja el a hó, hova belésüpped a czéltalan útas. A görnyedező fák összezsugorodnak, s lefelé a völgynek menedékes alján mind magasabbra nőnek, mind sűrűbbek lesznek, koronáig ága összekulcsolódik.

Útját ezen által sereg nem vette még, mióta a húnok erős népe átszállt le a virágos völgy nyájas berkeibe, s lába előtt látta Etele országát.

Hún-bércz messze terjed, elnyúlik keletre, s hatalmas karjával úgy öleli át, mint szerette gyermekét az édes jó anya, mintha megvédeni akarná ellenség dühös rohamától.

Erre felé vette népével az útját magyarok vezére, fejedelmi Árpád. Rabszolgák ezrei törték a rengeteg irdatlan rejtekét, fákat döntögettek, s hegyszakadékoknak örvényét hidalták, hogy átvonulhasson a magyarok népe.

Hej, micsoda út volt! Tizezer fejszének nagy munkája kellett, tizezer rabszolga izzadott benne, a fák recsegése, gulyákat terelő pásztor hőgetése egygyé zavarodott. Igavonóbarmok szekeret vontattak, meg-megálltak néha lélekzetet venni, fújtak nagy nehezen, párájuk melegen áradott vala ki orruk tág lyukain; a lovak horkantak és szakadott róluk az izzadtság habja.

S a mint haladának hegynek fel, völgynek le, túláradott szive Álmosnak örömtől, merthogy nagyon várta, merthogy régen várta.

Az a szép pillanat elérkezik tehát, Hadúr megengedte, hogy lássa a hazát, miről mesemondó édes szóval sokat emlegetett a hir. Öreg ember szive oly hamar megtelik, s ha a szív megtelik, könnyebben kiárad. Álmos szeméből is kibugygyant a könyű. És mikor fölértek a hegynek ormára, honnan korláttalan kalandozott a szem; Hadúr napja égett a levegőégnek kellős közepében, s fényét reáontá arra a szép földre, melynek ura hajdan Etele király volt.

– Álljunk meg, magyarok, – szólott megindultan fehér hajú Álmos. – Álljatok meg vélem, és gyüljetek körém, magyarok vezéri.

Árpád fejedelem mind összegyűjtötte azokat, akiknek vezéri hatalma vala magyarok közt.

Hét vezér volt együtt, egy halom tetején várta őket Álmos, nézve a távolba, s mintha Turul fia ifjonti erejét ő sólyom szemének visszanyerte volna, olyan áthatóan látott, nézett mindent. Lelkével állt szóba, s halkan ezt mondotta:

– Áldott legyen neved, Magyarok Istene, bölcs végzésű Hadúr! Álmos áld tégedet, mert földi életét ennyire nyujtottad. Lábam előtt terül az új haza földje. Magyar nemzetének igaz öröksége, ismerem, mikéntha mindig láttam volna, Hún-bércz ormán állok, azok a nagy folyók, a szerte kanyargók, határt látó szemem, mintha nem is tudna… mindent tisztán látok… Az ott napnyugatra a hatalmas folyó, mely Buda városát érinti zuhogva, ez itt napkeletre a húnföld forrása, melynek titkos ágya Etele királynak szem nem látta sirja… Itt, e földön adott Hadúrnak jósága egész világ felett mérhetlen hatalmat a testvér hún népnek… Csakhogy el is vette, elfújta, mint pelyhet… Fel is felemelte, le is lesujtotta, mert testvér-gyilkosság mérge hullt a szívbe…

Igy tünődék Álmos, a mikor Árpádnak nyájas szavát hallá.

– Apám, hivásodra köréd gyülekeztünk magyarok vezéri, mint egy család sarja mind a heten, nézz ránk!

Hosszan pihentette vén szemeit rajtok Turul fia, nézte sorban mind a hetet, s bólintott, hogy jól van; köszönte, hogy szavát engedelmes gyermekképen megfogadták. Nagysokára szólt csak:

– A mit én most nektek jóakaró szívvel mondok, hallgassátok olykép, mintha egy apának fiai volnátok, s én apátok volnék. Vér szerint nem vagyok, de szivem szerint az. Hallgassátok olykép, mintha utoljára hallanátok szavam, és beszélnék sirom szélén tihozzátok, s örökségül hagynék reátok egy népet. Érzem elfogyását testem erejének, kínnal vánszorog már agg testemben a vér, s búcsúzni akarok a földi élettől. Zokon ne vegyétek, hahogy azt mondanám: Hadúr reám bizta a magyar nemzetet, és én rátok bizom. Etele országát megmutatom nektek; ez a tiétek lesz, Hadúr úgy kivánja. Legyen is tiétek, de ne olyképpen, mint gyermeknek a játékkard, mely után kapkod, s rövid idő múlva újabb fadárdának miatta eldobja; ne így tegyetek ti fiaim! Birjátok, és ha már tiétek, maradjon tiétek időtlen időkig. Drága legyen nektek minden talpalatja, drága minden fűszál, tündérvölgy virága. Véreteknek hull rá ő harmatozása, apjáivá lesztek egy dicső nemzetnek, csontjaitok itt fog anyaföldbe hullni; áldott legyen a föld… Magyarország földje. Hadúr, hozzád szálljon vén Álmos fohásza! Hadúr, te hallgasd meg vén Álmos imáját! Hadúr a te szemed őrködjék népeden!

S ekkor kiterjeszté két reszkető karját Hét Magyar fölé, mikép ha áldani akarná:

– Fiaim, ti holnap hajnalhasadtával menjetek, kezdődik a honszerző munka. Mig egyet akartok testvér-szeretettel, meg nem fogyatkoztok, de ha belétek üt visszavonás átka – jaj a magyaroknak.

Álmos elvégezé, aztán úgy kivánta, vonják fel sátrát arra a halomra, háttal napkeletre, arczczal napnyugatnak, hadd nézze sokáig, amig a nap leszáll, Etele országát.

A sátrat felvonák úgy, a mint kivánta háttal napkeletnek, arczczal napnyugatnak, s hogy pihenjen nyugton, meg nem háborítsák…

Hajnalhasadtával, hogy fölkerekedtek, lefelé indúlva Húnbércz meredekjén: Álmost a sátrában nem találta Árpád, nem találta senki. Az agg Álmos eltünt nyomtalanul, végkép.

Csoda-hir kelt szárnyra, s ez a hir úgy tartá, hogy éjnek évadján Hadúr küldte turul, egy iszonyú madár leszállott hozzája, szárnyaira vette, s vitte… vitte… vitte, oda vitte, a hol Ögyek és Emese Nagy Magyarországban pihennek egy sirban.

Hirt-adni ment Álmos az ős magyaroknak új Magyarországról…