Idő telt, idő múlt. A hazát kereső magyarok elértek egy nagy rónaságra, melytől Keletre nyúlt rengeteg nagy erdő, s a rengeteg erdőn túl a hókoronás bércz, mely a felhőkig nyújtja büszke ormát.
Tél fagya itt érte, tavasz napja rájok meleg sugarait e helyen lövelte. Úgy hitte egyik is, azt tartá a másik, hogy ez a föld vala Etele országa, mert lám gazdag róna, folyók szeldelik át és a rabszolga nép, a mely bitorolta, átadá szó nélkül, harczra ki sem állott az erős magyarral.
Csak Álmos nem hitte, s Álmos fia Árpád, ők mind azt hajtották:
– Nem lehet ez a föld Etele országa, hol vagyon Budának királyi városa kőből rakott házak romjait sem látják. Húnbércz nem tekint itt királyi házára. Nem lehet ez a föld Etele országa.
De azért maradtak, mert a többi vezér kivánta, s megoszlott a négy folyó mentén, völgyeken, sikokon sátrakat verének, s mind azt hajtogatták, jó nekünk e haza, jobbat se kivánjunk.
Idő telt, idő múlt. Álmos barna haját fehérre festették az eltűnő évek, homlokán és arczán barázdát hasított az évek ekéje. Árpád pedig virult, mint a fiatal tölgy, melle boltozatán, mint egy érczpaizson, lengett sűrű szála fekete szakálnak, karja erőt, szeme lelke nagy jóságát első tekintetre elárulta volna.
Turul fia, Álmos, kedvvel legeltette apa-szemét rajta, s így tünődék gyakran:
– Hadúr nekem adta a nagy tisztességet, hogy népét kihozzam Nagy Magyarországból. Hadúr a magyarnak adta örökségül Etele országát, tejjel-mézzel folyó, bérczczel koszorúzott tündér-birodalmát. Nem látja vén szemem, pedig látni vágyom, addig ne boruljon szememre örök éj, amíg meg nem láttam; teljesedjék szivem csak akkor örömmel, ha Hún-bércz ormáról el-végig tekintek csupán egyszer rajta, azután nem bánom ragadjon el Hadúr, vigyen engem vissza Ögyek apám mellé, Emese anyámmal takarjon be egy sir, s álmodjam szép álmot az ősi hazában boldog unokákról… Ezt a véget add meg, magyarok Istene, hallgasd meg a szómat.
Idő telt, idő múlt. Hirek kerekedtek, el is elterjedtek a Hét Magyar földjén és azt beszélték, hogy túl irdatlan erdőn, havas hegyen is túl, Etele országa ott vár a magyarra. Ne vesztegeljen itt, életét henye pásztor módra, mikor harczra termett. Kardját czifraságul szegre ne akaszsza, ölébe a kezét veszteg ne nyugtassa, mert bizony Hadúrnak nem tetszik ez élet.
Keringtek a hirek megbolygatták agyát hat magyar vezérnek. Összetanakodtak, megkérdezték a jóst, mitévők legyenek, adjon ő tanácsot. Zoárd fehér lovat áldozott Hadúrnak Szereth vize partján, reggeli órában, s ezt olvasta ki a fehér ló jonhából:
– Gyűljön össze mind a hét törzs feje, nemzetségek főbbje Álmos sátra körül nemzeti tanácsra, mert nagy dolgok lesznek, minők még nem voltak sem ennek előtte, sem ennek utána. Hét kard a hét kézben hétfelé vagdalva, töredékeny jószág; kiesik a kézből vagy kiverik onnat, s egyenkint elhullnak a harczban erősek; hét szivben hétfelé oszlik minden szándék, s bátor kivánják ők, soha övék nem lesz Etele országa, mert gyengék széthúzva, erősek úgy lesznek, ha a száznyolcz nemzet, a hét törzs egy test lesz, egy úrnak szavára intézi közsorsát.
Zoárd ezt mondotta aggok bölcs szavával messzecsengő hangon.
Mind, akik hallották, felzúgának erre:
– Teljesedjék Hadúr nagy erős parancsa!
Fel nemzeti szerre magyarok! Álmosnak sátra köré gyűljünk, ott lássuk el dolgát a magyar nemzetnek! Irígység ne bántson, visszavona tőlünk idegenné legyen. Testvér-egyezségnek kötése növelje a magyar hatalmát.
Zengett a szó… zengett. Visszhangja nagy támadt, a merre csak terjedt; szivek nyiladoztak öröm befogadni, s mi itt-ott elaludt, százszoros erővel támadt a régi vágy, hogy elvegyék karddal jogos örökségük: Etele országát.
Álmos régen várta ezt a dicső napot. Maga jószántából, avagy erőszakkal nem állott ő elő, igaz volt a lelke, s tudta, merthogy érzé, tartós egyezséget nem teremt egy ember nagyralátó vágya. Előtte a példa, Etele példája, abból okult ő is, abból hadd okuljon a magyarok népe. Hét fát hárskötéssel kötözhetsz te egybe, haj de meddig tart el te gyönge kötésed, ha nagy vihar támad, mely az ágat tépi, fatörzsét megdönti: hét fát, hogyha önként egygyé kulcsolódik a termetes ágak ezer-ezer ága, s lesz nemcsak látszatra, hanem valójában a hét fából egy fa… Ezt vihar korbácsa hasztalan csapdossa, kiállja a csapást, s virul, lombosodik, újabb gyökeret hajt, s ezred évet elér… Vagy annál is többet.
Álmos sátra körül gyültek, gyülekeztek, sátrat sátor ért ott virágos mezőben, csoportba verődtek a nemzet vezéri, s ki nem fogyott a szó beszédes ajkukról. Ünnepi köntösét öltötte vala fel minden magyar eznap, haj, de ünnepiebb volt szivök, mely buzgott, s a testvér-szeretet lángját lobogtatta barna ábrázaton.
Hadúr nagy gyönyörrel nézett le reájok, amint soh’ se nézett marczona húnokra, Etelére sem, mert Etelét Budának vére bészennyezte Budavárosának szomorú piaczán.
És mert Hadúr arczát az öröm festette, kiderült homloka a levegőégnek, szellő alig lebbent, s a kék egen úszva bárányfelhők arany-ragyogása látszott. Mikor együtt voltak, úri sátorából előhivták Álmost a magyar vezérek, felvezették őt egy csekélyke halomra, Árpádot baljára állították, s maguk jobbra-balra tőlük a halom lejtőjén elhelyezkedének.
Előttük karéjban sűrű nagy tömegben a magyar nemzetnek szine-java várta szorongó kebellel, hogy mi fog történni.
Első vala Álmos, ki a szót megkezdte:
– Hadúrnak tisztesség, a magyarnak áldás!….. Hét törzs és száznál is nyolczczal több nemzetség, mely itt összegyüle, adjátok Álmosnak tudnia: mi végből gyültetek sátrának körüle most össze?
Vezérek közül a legöregebb szólott, nyájas arczú Előd, a kevés beszédű:
– Magyarok, a szónak mestere nem vagyok. Nem tanítottak rá, nem is hivalkodom. Megértettük Hadúr apai tanácsát, a kit Zoárd mondott minapában nékünk. Álmost válaszszuk meg egyetlen vezérül, magyarok apjának nevezzük ezentúl, mert derekabb nála közöttünk egy sincsen. Ügyefogyott szavam zokon ne vegyétek.
– Álmos vezér éljen! Álmos!… Álmos!… Álmos!
Tizezer toroknak kiáltása dörgé, egybecsapott a hang, s mintha szárnyon kelne fel magasra, szállott Hadúr trónusáig.
Mikoron pediglen elhangzott, felszállott, lőn halotti nagy csend, Álmos vezér intett, s kucsmáját levéve, ilyeténkép szólott:
– Hadúrnak tisztesség, a magyarnak áldás! Törzsek becsülése, nemzetségek kedve engemet eltöltött nagy földi örömmel. Hadúrnak köszönöm, és köszönöm nektek, belőle nagy áldás fejetekre szálljon. Kezembe adjátok a vezéri kardot, illendő kérdeznem becsületes szivvel: vajjon elbirom-e? Mert gyarló az ember; a hatalom maszlag, s mig édességének mézét szája érzi, addig tehetetlen, s erejét nem mérve úgy kapkod utána, mint szines kavicsért nyul ki a gyermekkéz. Tőlem elmultak a fiatal esztendők, s a miket megértem, tanuságul szolgál. Mérem nehézségét a vezéri tisztnek, mérem nagy mivoltát annak a munkának, mely reánk vár eztán Magyar ivadéki. Hazát kell szerezni, azt naggyá kell tenni. Ifiúi erő kell erre a munkára, mert agg ember kidűl fele útján könnyen s akkor tanácstalan áll az egész nemzet. Hebehurgyasággal ne vádoljon senki, magam se vádoljam magamat, óhajtom, azért vessétek ki szemeitek másra, kit erősnek tudtok, kit igazságosnak, kinek a vállai megbirják a terhet. Szivesen vegyétek, ne zokon beszédét az öreg Álmosnak.
Szólott, s elhallgatott.
Némán állottak ott a magyar vezérek, szemeiket Álmos arczára szögezték, majd reáfordíták párducz-kaczagányos, daliás Árpádnak izmos alakjára s pihentették hosszan szemeiket rajta.
Hófehér szakála lágyan simult Álmos széles kebelére, arczának vonása békességről szólott, szemei tüzének megszelidült lángja; apának látszott ki bölcs tanácsot osztja; ám mellette Árpád, apja hasonmása, amilyen Álmos volt hajdan Ögyek mellett: fiatal oroszlán, karjában dagadó erek, csatornái életerős vérnek, mely mintha lobogna, szemében bátorság, mely magával ragad.
S mintha egy érzéstől lüktetne a szivök, csak kipattan a szó, mint a röpülő nyil mindenek kebeléből:
– Álmos fia, Árpád… Árpád vezér éljen!
Se vége, se hossza lelkes riongásnak, mintha diadalmas csata végén a szív kiontja magából, amitől megáradt: öröme tengerét.
Magyar hat vezére kapja magát aztán, széles ércz-paizsát tenyerére véve, össze a pajzsokat illesztik hat végen, arra emelik fel Árpádot, s hordozzák köröskörül, s a lég megtelik nevével.
– Árpád… Árpád… Árpád… magyaroknak feje, Árpád a fővezér!
Serénykezű szolgák, garabonczok hordják halomba a galyat, lobogó tűz éled, fehér ló felnyerít, táltosok áldoznak, Zoárd pedig hozza Álmos öreg tülkét színaranyból vésett, czifrázattal teljes vezéri, nagy tülkét.
Hét vezérnek int a magyarok táltosa, hogy az oltártűzhöz közelebb lépnének hún-magyar szokásból esküdni az esküt, pecsételni vérrel a szert.
Oda álltak menten a törzsek vezéri, meztelen karjuknak egy erét megnyiták villogó aczélkard hús-metsző hegyével, s a kiserkedő vért tülökbe csorgatták.
Zoárd Hadúr ege felé nyujtá karját, oszt vevé a tülköt s átadta Árpádnak.
Árpád komoly arczczal, ünnepélyes szóval ezenképpen szóla:
– Hadak ura isten, te hallgasd meg szómat, úgy áldj meg, úgy verj meg, amint becsülettel viselem a kardot, mit kezembe adtak a magyar vezérek. Harczban elül járok, népem javát nézem, fejdelmi tanácsba társaimul vészem, s a hadi zsákmányban igaz lélekkel én mindig osztályt teszek vezértársaimmal. Hadak ura isten, úgy áldj meg, úgy verj meg!
Igy esküvék Árpád, aztán a tülökből ivott, közös vérnek italát izlelte, hogy mint egyesültek közös akarattal, úgy vegyüljön el a vér is ereikben.
Átadta a tülköt Elődnek. Ki mondá oltár elé állva társai nevében:
– Hadak ura isten, te hallgasd meg szómat, úgy áldj meg, úgy verj meg, a mint engedelmes hivei leszünk mi Árpád fővezérnek. Harczban őt követjük, parancsát fogadjuk, s mig nemzetsége él, fiát s fia fiát ismerjük urunknak. Vére kiomoljon annak, a ki köztünk visszát csinál, s Árpád szavát nem fogadja. Úgy áldj meg, úgy verj meg Hadak ura minket!…
Hat vezér kezében sorra járt a tülök, eskü-szó elhangzott, közös vért megitták, s a mi benne maradt a vezér tülkében, agg Zoárd ráönté az oltár-tüzére, mely lobogó lángját vigan szállatta fel Hadúr ege felé.
Hét szivből egy sziv lett, hét akaratból egy, hét törzsből egy nemzet. Magyarok sorsának ezt a fordulását nézte boldog Álmos diadalmas jövő biztos zálogának.
Lakoma, vigasság, nagy áldomás zárta be az egyesülő nemzet örömnapját. Megnyilt vala minden szív a reménységnek; ének-mondók ajkán támadt új dal bőven; el-elmondák azt is, a mi rájok maradt a nagy Eteléről, s arról, kit lesujtott testvér-viszály átka szegény királyfiról, Csabáról…
Jobb napok várjanak a magyarra, jobbak, kiknek Hadúr adott testvér-szeretetet, s testvérszeretetben hétszeres hatalmat! Nőjjön meg a nemzet, örökét átvegye, örökét megvédje örökön-örökké!