Hon-szerző Árpádnak mondjam többi dolgát?
Mondanám dicsérő, szózatos ajakkal, de haj, kifogyott az agg regének kincse.
Sátrát felütötte partján a hömpölygő, nagy Duna vizének, s uralkodék bölcsen. Vas keze fékezte harczban szilaj népét, s hahogy szükség volt rá, ült törvényt a perben. Mérlegének nyelve gyáván nem imbolygott, s vették parancsképen az ő akaratját, mert igazságos volt, s hatalma teljével beérte mindenha, többre nem is vágyott.
Harczban diadalmas, békességben okos: ez a hire maradt honszerző Árpádnak.
S mikor Hadúr hívta, hogy immár elég volt: «térj meg apáidhoz Árpád vezér», ő is összehívta vala jó vezértársait, hogy végbúcsút vegyen tőlük, s rájok bízza gyermekfiát, Zsoltot, de főkép a hazát. Szakasztott olyan mód, mint apjától látta, Emese fiától.
Ország szine-java s mind a törzs fejei összegyülekeztek szomorú lélekkel fővezér sátrában, végső kivánságát, hogy ott meghallgassák s búcsúzzanak tőle, fegyveres társuktól.
Kezét, az erőset, sorra szorították, azt a kezet, melyben csodát művelt a kard, s becsületes lelkök szemökben ragyogott, csakhogy a bánat most fátyolt vont szemökre.
– Népünk legjobbjai, hadd szóljak hozzátok, – így kezdé meg a szót fejedelmi Árpád – szólok, a míg tudok, míg Hadúr nyelvemre nem küld némaságot. Veletek harczoltam sok véres csatában, veletek védtem meg, a mit megszereztünk, most kire is biznám, hogyha nem reátok, ezt a szép országot, szép Magyarországot. Fiam, Zsolt, még gyermek, véreskü szerint majd ő kerül helyembe. Zsenge gyermekvoltát tekintsétek, kérlek, gyámolító szívvel, álljatok mellette karral és tanácscsal. A magyar becsület maga is kivánná, de vagyon ereje nálunk az eskünek. Effelől nyugodtan hajtom le a fejem, azt meg nem szegheti magyar ember, tudom.
Országunk gondját is viseljétek hiven, nehéz áron vettük, sok vér hullott érte, bitangul hagyni ezt nem fogja a magyar, a míg csöppnyi erőt érez a karjában. Ezért a hazáért nem drága az élet, ti, vezértársaim, megbecsüljétek hát, mert Álmos apánk ott a másik világon számon kéri tőlem, én pedig tőletek, s apáról fiúra így megy a számadás időtlen időkig.
Vezérek nevében szólott a legvénebb:
– Végső kivánságod megértettük, Árpád, s Hadúr úgy segéljen, amint azt betöltjük magyarán, igazán!
Aztán úgy történék, hogy egy csöndes éjjel fejedelmi Árpád csöndesen elaludt, s többé föl nem ébredt.
Harczban megkimélte süvítő nyíl mérge, kardok gyilkos vasa, mert Hadúr akarta, hogy a honszerzőnek szép halála legyen.
El is temették nagy ünnepiséggel, s halmot hánytak fölé, derék halmot, s reá kőbálványt helyeztek, olyan nagyot s szépet, minő fejedelmi Árpádot illette…
És ott édes álom szállott tetemére, mert sirját idegen kezek föl nem hányják, csontját ki nem szórják abból a földből, kit ő szerzett népének.