Nem csak azt illeti meg a dicsőség, aki valamit meg tud szerezni, hanem azt is, aki a megszerzettet biztosítja.

Árpád nevét nemzetünk történetében kettős koszorúba kell foglalni. Hazát szerzett és hazát alapított. Mikor az utolsó győzelemnek örömünnepét végig vigadozta a harcos nemzet, maga köré gyűjté Árpád a nemzetség-főket, a törzsek vezéreit Pusztaszeren és így szólott hozzájuk komoly, ünnepélyes hangon:

– A merre szemünk ellát a sík mezőn, túl a hegyeken sok-sok napi járó földre miénk a fű, miénk a folyóvíz, miénk a rengeteg erdő megszámlálhatatlan vadjaival. Miénk minden ma, hogy az legyen holnap is, még sok időre a miénk és utódainké mindörökké, arról gondoskodjunk most. Együtt szereztük, együtt osztozzunk mind rajta. Mindenkinek jusson ki az igazságos része. Kinek a mi jut, úr azon a földön. Igazságot oszt, büntet és jutalmaz, engedelmességgel tartozik a földnépe neki, de engedelmességgel tartozik ő is, valamint mindenik vezér a fejedelemnek. Kiket itt találtunk, hadd éljen továbbra is békességben a nép, amíg elismeri, hogy ezen a földön miénk a hatalom. Ha a fejedelem fegyverre szólítja a nemzetet, az ő zászlója alá viszik a vezérek harcos férfiaikat s követik őt jó és balsorsban hűségesen. A láthatatlan is, ki a magyarokat ebbe az új hazába vezérelte, viselje gondját továbbá is. Te pedig öreg táltos, ki teljes vagy bölcseséggel, ki a jövendőt kiolvasod titkos jelekből, áldozz szeplőtelen fehér lovat s kérj áldást a magyarokra.

Ott állottak a daliás fejedelem körül a nemzetnek legvitézebb férfiai s hallgatták a harcban erős, tanácsban okos fejedelmet s bólintottak beleegyezőleg.

Fenn a mérhetetlen magasságban fejök felett tündökölt az a nap, mely rájuk ázsiai hazájokban is fényt és meleget árasztott és sugarai örömtől reszkettek, láttára ennek az erős, ifjú nemzetnek, mely a kardok csattogását fel tudja váltani az okos szóval, s a harcok kétes eredményét igyekezik biztosítani a béke első napjaiban.

A pusztaszeri első nemzeti gyülés tanusága annak, hogy ez a nemzet egészen más vala, mint a kóbor húnok, kincsgyűjtő avarok. Hún és avar hasonlók valának nyári fergeteghez, mely embert és állatot megremegtető hatalommal tornyosul az égen, osztja mennyköveit, cikáztatja vakitó villámait s azután elvonul, hogy helyet adjon a kibékítő szivárványnak.

Még egyszer összehívta Árpád a magyarokat Csepel szigetére, hol a fejedelmi székhely vala s emlékezetökbe hozá a vérszerződést. Azt fogadták akkor a vezérek, hogy, amíg Árpád nemzetsége él, abból választanak fejedelmet.

Árpádnak a honszerző csatában négy vitéz fia hullott el, most csak egy maradt. Gyermek az is még, alig 12 éves, a neve: Zsolt.

Őt illeti meg utána jog szerint a fejedelmi méltóság. És a vezérek pajzsukra emelték a szép gyermeket, körülhordozák örömujjongással.

Ez lesz a fejedelem, Árpád vére. Megvédik őt bárki ellenében, mert a magyar előtt mindenha szent volt az adott szó.

Árpád nyugodtan hajthatta le fejét örök álomra 907-ben. Egységessé tette nemzetét, hazát alapított, béke és szeretet környezé, hatalmát nem irígylé senki, vitézségét, nagy érdemét elismerte mindenki.

Valahol Ó-Buda tájékán temették el. Sírját régi krónikák leirása alapján ma is keresik, maig sem találták meg bizonyosan. Mondják, hogy azon a helyen a kereszténységre tért magyarok később a Boldogságos Szűznek kápolnát emeltek, de a török háborúk idején ez a kápolna is eltünt a föld szinéről, lerombolták, romjai szétmállottak, elhordta a szél: nyoma sincs ma.

Te, Árpád szelleme, örökké való vagy. Lebegsz immár ezer éve nemzeted felett s válságos időkben tanuságul hivod a multat, hogy okuljunk belőle.