Csaknem nyolc teljes esztendő kellett ahhoz, hogy Árpád az ő fáradhatatlan népével megszerezze az új hazát. Erről az időről vajmi keveset tudunk. Meseszámba megy minden, amit a hagyomány fenntartott. Mese, de szép és nekünk jól eső, minket lelkesítő mese. Látunk egy erejének tudatában levő nemzetet, mely kardjával tört utat magának, s minden talpalatnyi földért vérét ontja. Nem rabolta, hanem megszerezte a legdrágább áron: derék vitézek életének az árán. Így alapítottak országot a többi népek is, ajándékba nem adtak soha országot egy népnek sem.
Árpád vezeti seregét nyomról-nyomra. Előbb meghódítja a felső vidéken lakó szlávokat, de nem irtja ki, hanem meghagyja birtokában a földnek, hadd művelje tovább szorgalommal, éljen tovább békében, legyen a magyarok alattvalója. Vezértársait küldi aztán a keleti részre, hol hajdanában Dácia állott. Két fejedelemmel szállanak síkra Töhötöm vitézei és legyőzik mind a kettőt.
Maga Árpád a Duna és Tisza között fekvő legnagyobb területnek megszerzésére készülődik. Bolgárok laknak ott, Zalán a fejedelmök. Gőgös fejedelem Zalán, ki a Sajóig, majd a Mátráig előnyomuló Árpádot nem tartja veszedelmes ellenségnek.
Olybá tekinti, mint egy megtelepülő nagy csoportot, hadd éljen a gazdag síkságon s legyen adófizetője. Bezzeg megszeppen a bolgárok hatalmas királya, mikor hírül hozzák, hogy a magyarok lejebb nyomultak a Mátra tövétől. Már csak egy napi járó földre vannak Zalán székhelyétől. Nosza harcra készül, hadd büntesse meg a vakmerő tolakodókat. Hív segítséget is, mert nem bízik fegyverében. Alpár síkján találkozik a két sereg.
Egyik védi földjét, másik hazát akar szerezni. Vitéz mind a kettő, de vajjon melyiknek nagyobb az ereje, nagyobb a bátorsága?
Itt van Árpád, a harcokban megedzett, a lelkesedő magyarok diadalmas vezére, ott Zalán a gőgös fejedelem, kit idegen hadak támogatnak. Alpár mezején a csata riadalma örömrivalgásban végződött, Zalán futott hontalanul, Árpád pedig megtelepedett a két folyó között északra és délre hosszan elnyúló síkon.
Még egy rész volt hátra, a nyugati, a Dunának jobbpartja. Ez a rész határos Ausztriával és az osztrák tartományokkal. Ide nem ér a Kárpátok sziklakarja, hogy szorosabban hozzácsatolja Magyarországhoz.
Ezen a gyönyörű vidéken szelid dombok, termékeny síkok, völgyek váltakoznak, alkalmas megtelepedő hely az olyan nép számára, mely földmíveléssel, vadászattal és baromtenyésztéssel foglalkozik. Ezt nevezték néhány száz esztendővel elébb Pannonniának.
Árpád a hajdani Pannonniát a mesés krónika szerint igen elmés módon, de azért fegyverrel is kerítette hatalmába.
Szvatopluk volt Pannonniának az ura – mondja a krónika – nagy büszke fejedelem. Követet küldött hozzá Árpád s mint illő, ajándékot. Ritkaszép ajándék, a mit Árpád küldött: hófehér ló, aranyból fék és aranyos nyereg.
Kegyesen fogadta Szvatopluk az ajándékot s meghallgatta a követ szavait:
– A magyarok vitéz fejedelme, Árpád, kéret tégedet, hogy adj neki egy marék füvet, egy korsócska Dunavizet és egy kicsiny földet. Ajándékot küld ezekért, fogadd szívesen!
Felelt Szvatopluk:
– Üdvözlöm a magyarok fejedelmét, hallottam vitézi tetteinek hírét. Szivesen látom őt hiveim között. Vihetsz füvet, Dunavizet és földet, amennyi neked tetszik. Az ajándékokat is kegyesen fogadom. És örvendett Szvatopluk szörnyen, mert azt hivé, hogy Árpád mind népestül elismeri az ő főhatóságát, lesz alattvalója, fizet évi adót.
Jámbor Szvatopluk, no bizony nem ismered te sem Árpádot, sem a magyarokat, hogy ilyen balga hiedelemre vetemedtél!
Lóra ültette a jó vitézeit a magyarok fejedelme s jött Szvatopluk ellen. Megelőzte jöttét Kadosa, a hírvivő, aki odaállott vakmerően Szvatopluk elé s ilyen váratlan szavakkal ejtette őt mértéktelen indulatba:
– Azt izeni Árpád, az én fejedelmem, hogy illetlen dolog neked tovább is ezen a földön maradnod, melyet neki földestül, füvestül, vizestül eladtál. Kaptál érte fehér lovat, aranyos féket és aranyos nyerget. Azért ha szíveden fekszik testi és lelki épséged, rögtön szedd fel a sátorfádat és állj odébb!
No hiszen felfortyant erre a jó Szvatopluk. Parancsot adott ki:
– Öljétek le a fehér lovat, dobják a nyerget a Duna vizébe, ássátok a féket a rét közepébe. Te pedig elpusztulj innen, magyarok követe, s mondd meg Árpádnak, hogy én Szvatopluk parancsolom, hogy térjen vissza oda, a honnan jött, mert jaj, megkeserüli vakmerőségét.
Szólott csendes hangon a magyarok követe:
– Magadnak kárára, másnak a javára teszel nagy Szvatopluk, ha a fehér lovat megöleted: hizlalod vele a légnek madarait: ha az arany nyerget a vízbe dobatod: kifogja egy halász s lesz öröme benne; a féket egy kaszás véletlen megleli s bizony meg nem bánja. Siess összegyűjteni az embereidet, mert tudd meg, mi ma-holnap már a nyakadon leszünk.
Ezzel felkapott lovára, s mint vészjósló madár elröpült Kadosa.
Szegény Szvatopluknak megizzadt az üstöke a buzgó készülődésben, de bíztatta magát fényes győzelemmel. Nem sok időt hagyott neki Árpád a készülődésre, lovas csapatai váratlanul ott termettek. Jött maga is válogatott vitézeivel s két oldalról támadva Szvatoplukra, neki szorítá őt a széles Dunának. Elől jutott kardélre, nyílzápor közepébe az ellenség, aki meghátrált, azt hideg ágyába fogadta a szőke Duna.
Szvatopluk is ezt a hideg pihenő helyet választotta, midőn látá, hogy Pannonniát elveszíté.
A magyaroké volt a Kárpátoktól övezett szép darab föld, Duna-Tisza vidéke, túl a Királyhágón elrejtező sziklás-völgyes vidék.
Ez volt az új haza! A koronás nap szétárasztá sugáresőjét, csillogott minden fűszál, mormolva, susogva loccsantak a folyó partjához a habok, a hűs berkek vártak ünnepi áldozatra, a hazaszerzésben elfáradt vitézek megpihenhettek szellős sátoraik alatt.