Az arany őzbak.

Egyszer volt két szegény testvér, egy fiú és egy leány; a leányt Margitnak, a fiút pedig Sándornak hívták.

Szülőik meghaltak és semmi vagyont sem hagytak rájok. A munkára még kicsinyek, gyengék voltak mind a ketten, Sándor csak tizennégy esztendős volt, Margitka meg még fiatalabb; azért hát idegen emberek könyörűletességére nagyon rá valának szorúlva.

Nap nap után, délben is, este is, beállítottak sortában a jobb módú házakhoz, és ételt meg éjjeli szállást kértek. Nem volt annak szeri-száma, a hányszor már szívesen látták őket jószívű emberek, a hányszor ilyeténképpen betelének étellel, itallal és meghúzták magokat idegenek födele alatt; sok, sok könyörületes ember azonfelül még ruhával is ellátta őket.

A mint a szegény árvák így házról-házra jártak, mentek, hát egyszer egy este egy házacska előtt állapodtak meg, a melyik magában állott. Bekopogtattak az ablakon, és a mint erre egy öreg anyóka kinézett, alázatosan megkérdezték, ha vajjon nem húzhatnák-e meg ott magukat éjszakára?

Az öreg anyó kiszólott nekik:

– Nem bánom, gyertek be!

Hanem a hogy a gyermekek beléptek, így szólt hozzájok:

– Én szívesen megtartalak magamnál benneteket éjszakára, de ha az uram észreveszi, hát el vagytok veszve, mert ő emberhússal él.

A gyermekek erre nagyon megijedtek. De most már tovább nem mehettek, mert egészen rájok esteledett. Így aztán, a hogy kielégítették éhségöket, a jószívü asszony készakarva elbújtatta őket egy hordóba, és csendesen viselték benne magokat. De elaludni nem tudtak, kivált mikor rövid idő múlva meghallották egy ember kopogó lépését. Mert hát ki lehetne más, ha nem az a félelmes emberevő? E felől csakhamar meg is bizonyosodtak, a mint az ember dörgő hangon szidni kezdte a feleségét, hogy emberpecsenyét nem sütött számára. Reggel elhagyta a házat megint és olyan erősen dobogott, hogy a gyermekek, a kik végre mégis csak elszenderedtek, fölserkentek rá.

Kis idővártatva aztán előszólította őket a jószívű asszony rejtekhelyökről, és a hogy megreggeliztek, így szólt hozzájok:

– Gyermekek, no most már lendítnetek is kell valamit. Amott van két seprő, menjetek föl és seperjétek ki a szobáimat. Tizenkét szoba, de abból csak tizenegyet sepertek ki; a tizenkettediket nem szabad kinyitnotok. Azalatt én elmegyek. Legyetek serények, hogy elkészűljetek a munkával, mire visszajövök.

A gyermekek szorgalmasan sepregettek és nemsokára elkészűltek vele. Hanem most már Margit nagyon szerette volna tudni, mi van abban a tizenkettedik szobában, hogy tilalom van rá vetve. Bekukucskált egy kicsit a kulcslyukon és látott egy gyönyörű kis aranykocsit meg egy arany-őzbakot belefogva. Sebten oda szólította Sándort, hogy ő is bekandikáljon.

– Jó lenne ez nekünk, – vélekedett az egyik.

– Én is éppen azt gondoltam, – mondta rá a másik.

Erre először körűlnéztek, hogy nem jött-e haza az asszony. S mikor sehol nem volt látható, gyorsan kinyitották az ajtót, kivitték a kocsit az őzbakkal együtt, odalent beleültek a kocsiba s elhajtottak.

De még nem nagy útat tettek meg, mikor meglátták messziről az öreg asszonyt az emberevővel együtt; szembejöttek velök éppen azon az úton, a melyiken ők haladtak. Sándor akkor így szólt:

– No, testvér, most mit csináljunk? Hogyha észrevesznek bennünket és elcsípnek: végünk van.

– Csitt! – mondá Margit, – tudok én egy hathatós varázs-igét, a mit még a nagyanyámtól tanúltam:

Rózsapiros rózsa szúr;
Ha látsz, akkor se láss engem.

Avval tüstént rózsabokorrá változtak át mindannyian. Margit rózsa, Sándor tüske, az őzbak szár, a kocsi levél lett.

Ideje is volt, hogy átváltozzanak, mert nemsokára oda ért az emberevő a feleségével. És a mint az asszony a szép rózsát észrevette, le akarta szakítani. De az ujját úgy megszúrta, hogy belőle kibuggyant a vér, mire bosszúsan odább állott. A gyermekek aztán sietve útnak eredtek megint.

A mint mentek, mendegéltek tovább, hát egy sütőkemenczéhez értek, a melyik tele volt kenyérrel. Egyszerre csak valami siketes hang szólalt meg a sütőkemenczéből:

– Itt a jó friss czipó, tegyetek a kasba!

A gyermekek nem mondatták kétszer, hanem egy pár friss czipót betettek a kasba, s azzal tovább mentek. Csakhamar egy nagy körtefához értek, a melyik tele volt szép érett gyümölcscsel; erről hangzott ismét:

– Itt van a jó leves körte, rázzatok!

Sándor a fát meg is rázta nyomban, Margit pedig felszedett egy köténynyel a jó leves körtéből és beöntötte az arany-kocsiba.

Tovább menve, elértek egy szőlőtőkéhez, a melyik kellemes hangon így szólt:

– Szedjétek le a szőlőmet!

A gyermekek azonnal neki estek és leszedték egy gerezdig és berakták azt is a kocsijokba.

Azalatt pedig az emberevő meg a felesége hazaérkeztek. Elöntötte őket a méreg, a mint észrevették, hogy a gyermekek az ő aranykocsijokat az őzbakkal együtt elvitték, – éppen, a hogy ők ketten több esztendővel azelőtt ellopták a kocsit és az őzbakot a tulajdonosától. Az őzbak és a kocsija magában is sokat érő volt, de még többet ért az a jeles tulajdonsága, hogy a merre ment, mindenütt ajándékot adogattak neki. Ilyeténképpen az emberevő meg a felesége sok jó ennivalóra tettek szert és örömben éltek.

A mint most a kocsijoknak hült helyét találták, azonnal utánok iramodtak a gyermekeknek, hogy a drága ragadományt kézrekerítsék. A két szökevényt messziről csakhamar megpillantották.

A gyermekek akkor éppen egy nagy tóhoz értek, és nem tudtak tovább menni, mivel rajta sem híd, sem dereglye nem volt. A parthoz közel egy csapat kacsa úszkált a vízen. Margit a parthoz csalogatta őket, eleséget szórt nekik és mondá:

„Kacsácskáim, kacsácskáim, verődjetek össze,
Csináljatok hidat, hogy mi
Átmehessünk rajta!”

Akkor a kacsák összeúsztak, hidat csináltak, s a gyermekek az őzbakkal meg a kocsival együtt szerencsésen átjutottak a túlsó partra. De nemsokára odaért ám az emberevő is a feleségével. Az is a kacsákhoz folyamodott segítségért, kiabálván nekik a csúnya hangján:

„Kacsácskáim, kacsácskáim, verődjetek össze,
Csináljatok hidat, hogy én
Átmehessek rajta!”

A kacsák gyorsan összeverődtek; de valamiképpen azt ne gondoljátok, hogy a két öreget át is vitték a vízen. Azt bizony nem tették. Csak vitték egy darabon, a tó közepén aztán, a hol a legmélyebb volt, szerteszét úsztak, és a gonosz emberevő a feleségével együtt belepottyant a tóba s odaveszett.

A testvérek aztán igen jómódú emberek lettek. De az áldásból juttattak a szegényeknek is. Sok jót tettek, mivel mindig eszökbe jutott, milyen keserves volt, mikor még szegények voltak, mikor csupán a jó emberek könyörületessége tartotta bennök a lelket.