E naptól kezdve olyan lankadatlan buzgalommal fogott a munkához, hogy Bornemissza Lénárd többször komolyan megintette, hogy kímélje magát és ne tegye kockára egészségét.

José azonban nem hallgatott reá, vagy csak szórakozottan felelt. Ébren volt, mégis azt hitte, hogy álmodik, mert midőn leszállott az éj és a nyugalom csendje ereszkedett mindenre, úgy tetszett neki, hogy a titokzatos edényt körülnyaldosó lángok között Cynthia alakját látja, midőn pedig az edény olykor rövid pillanatokra átlátszóvá izzult, csudálatosnál csudálatosabb alakok és jelenések váltogatták benne egymást.

Tüzes koporsóban véres halott feküdt és valahányszor nyögve, hörögve felemelkedett, vércseppjei izzó rubinszínekben csöpögtek az edény fenekére.

Majd tompa dörgés között, holtakkal és emberi csontokkal borított végtelen lapály tárult elébe, mely fölött vijjogó tűzmadarak szállongtak, a holttestekből lakmároztak, mire az egészet egyszerre vérvörös ködgomolyok lepték el, melyek egy dörrenésre eltűntek, s két lángoló oroszlán bontakozott ki, végül pedig Cynthiát látta tüzes aranyszalamandra képében, fején korona csillogott.

A szalamandra kedvtelve uszkált, lebegett a tűzárban és vakító láng sugárzott ki egész testéből.

– Aludj, José, aludj! Az én lángom éleszti az athenora tüzét, hogy életre keljen a szalamandra.

– Nem alszom! Ébren vagyok! felelé José, de másnap megint csak nem tudta, ébren volt-e, vagy álmodott.

Az első mozdulata az volt, hogy a könyvekhez rohant. Remegő kezekkel nyitotta fel Basilius Valentinus, Olaus Magnus műveit és rekedt diadalkiáltás tört ki melléből.

– Itt vannak! Itt vannak! A koporsóban a halott, a tűzmadaras halottasmező, a küzdő oroszlánok és a koronás szalamandra! Ah, én vak bolond! Titokteljes borzadály szállotta meg arra a gondolatra, hogy minden nappal egy lépéssel közeledik a siker felé.

– Cynthia! Mért tagadod nappali alakodban éjjeli alakodat? kérdezte a szalamandrától egy ízben.

– A titkot keresd! Vedd a dolgokat úgy, amint vannak… Hát megölelhetlek-e én most? szólott, tűzkarjait, melyekről a szikrák záporként omlottak, a nyíláson át feléje tárva… Ha érintenélek, halandó tested egy marok hamuvá válna… Csak mint kihűlt hamu, a testnek, az anyagnak bilincsei között közeledhetem hozzád! Egyedül a szellemben van az erő és hatalom, az anyagban semmi sincs! Emberi alakomban én is csak tudatlan, tehetetlen anyag vagyok, miként te! Győzd le kiváncsiságodat és ne fürkészd az elérhetetlent.

– Miként tudjam meg hát az átváltozás lényegét?

– A lényeget? Azt se én, se te nem tudod meg! A gazda elveti a magot s nem látja, miként megyen végbe a föld setét méhében a tenyészet titokteljes munkája! Örül és megelégszik a terméssel! Elégedj meg te is… és segíts bennünket a nehéz munkában, melyet magunkban sem mi, sem ti, emberek, sikerrel nem végezhettek… Nehéz munka ez. Erőnket, hatalmunkat vesztegetjük benne. Egész lényünkkel át és át kell hatolnunk a holt, merev ércen s keblünkből adjuk az éltető, feltámasztó fluidumot, mert csak ez hevítheti fel az ércek megzsibbadt erejét. Emellett az asztrálkörök szellemtáborával kell megküzdenünk, kik állati alakokban heves ellentállást fejtenek ki… de azért elébb-utóbb győzni fogunk.

– De mikor? Ezt mondd meg! – kiáltá indulatosan.

– Gyarló, türelmetlen ember! Kérdezd a szelet, mikor áll meg? A folyókat, mikor szüntetik meg folyásukat? Tud erre felelni valaki? Ti már a kezdetnél annyi akadályt gördítettetek elénk, hogy ezúttal csupán a hármas próbát s a változás egyszeri erejét nyeritek meg!

– Cynthia, nem értelek!

– Majd megértesz, most aludj, José, aludj! Különben nem lesz erőd az újabb próbára! hangzott a lángok közül, és a koronás szalamandra teste összeolvadt az athenora lángjával.

– Szegény fiú, egészen ki van merülve és halálsápadt a megfeszített virrasztástól! A tűz pompásan ég, bizonyára csak most nyomta el az álom!

Ezek az érzékeny s némileg aggodalmasan hangzó szavak ébresztették fel reggel és alig akarta elhinni, hogy rideg mesterének a szájából hangzanak.

Pedig hát ez állt előtte.

– Lásd, lásd! Túlságosan megerőlteted magad! Pihenned is kell, kedveltem!

José felugrott és párszor végigsimítá homlokát.

– Mester! Szégyenlem gyengeségemet! mormogá mentegetődzve.

– Egy szót se! Nemes buzgólkodásod csak dicséretet érdemel. Meg vagyok győződve, hogy most elérjük célunkat… Oh, fiam! Kiáltá örömtől ragyogó szemekkel nézegetve a tégelyt, még pár nap s főnixünk kifeszíti biboros fényű szárnyát.

José rázta a fejét.

– Nem, mester! Ez egyszer csak a jeleket kapjuk és tán az átváltoztató erő egyszeri atomusát! felelé határozottan.

– Oh, oh! És miből gondolod ezt? Feleleted nagyon határozottan hangzik! kérdezte megütközött hangon.

– A kezdetnél elmulasztottuk segélyül hívni a szalamandrát és tégelyünkből hiányzik az ébresztés vörös boraxa!

Bornemissza mosolygott:

– A szalamandra csak jelképes kifejezés, mely alatt mestereink a tűz fokozott erejét, hol pedig magát az összetétel anyagát értik, mert az is, miként a tűz, izzik és ég, de nem ég el! Olvasd át jobban Basilius és Olaus Magnus iratait.

Josénak úgy tetszett, mintha a szalamandra kacaját hallaná a tűzből:

– Ne hallgass a mesterre! Csak hadd beszéljen! Ő sohse fogja felfedezni a nagy titkot!

– Nem hallott kegyelmed semmit? kérdé izgatottan.

– Mit? A tűz dohog az athenorában! felelé ez feltekintve, José pedig elhallgatott.

A negyvenegyedik napon kioltották a tüzet és midőn felfeszítették az olvasztóedény fedelét, halk elmosódott dörej hallatszott és egy pillanatra, mintha rózsaszínű villám cikázott volna keresztül, gyönge hajnalpírforma fény villant meg a laboratóriumban.

– Győztünk! kiáltá Bornemissza, midőn ezeket a tudósok által leírt biztató előjeleket megpillantotta! Győztünk, kedveltem! és Klára a tiéd! kiáltá és megölelte fiatalabb társát.

Ez azonban erőszakosan tépte ki magát karja közül és felkiáltott:

– Megfogadtuk, hogy nem szólunk róla, míg a siker nem biztos. Siker pedig nincs!

A tudós is szörnyen restelte ezt az inkább laikushoz, mint higgadt, komoly búvárhoz illő elhamarkodott kitörést, kivált midőn látta, hogy a csalhatatlan jelek dacára se ragyog elő az edényből a bíborszínű kő.

Ajkait csaknem véresre harapva, döntötte az edény tartalmát az asztalra.

– A jelek dacára, semmi! Olvadt salak, egyéb semmi! mormogá dühösen.

– Nem, mester! kiáltá most égő arccal, lángoló szemekkel José. Nézze meg jobban! A titok ösvényén járunk! Az anyagok keveréke felbonthatlan elemmé változott, rajta van a resurrectió: a feltámadás jele, a fehér hattyú feje, végre pedig az arany égi harmatcseppje!

– Mutasd!

– Valóban, Paracelsus Basilius sikert jósló jelei! Végre, végre mégis közeledünk!… Mit csináltál te szerencsétlen – riadt rá egyszerre a harag és elszörnyedés hangján, midőn José a megömledt anyagot egy kalapáccsal kettétörte.

– Itt ragyog az ősanyag egy atomusa! Az arany lelke! Az ércek nemesítője! kiáltotta vissza José és a törés helyére mutatott.

Valóban, az anyag közepébe rejtve, szabad szemmel alig látható pirosas, kis kristályszilánkocska ragyogott.

Bornemissza Lénárd az áhitat és borzadály leírhatatlan tekintetével nézett oda.

– Mester, a te kezeid végezzék a próbát! figyelmezteté José, és egy ólomgolyót dobott az olvasztókanálba.

Bornemissza reszkető kézzel hullatá a parányi kristályszilánkot a megolvadt ólom közé.

A másik pillanatban már harsány diadalordítás röppent el mindkettőjük ajakáról, mert az ólomgolyó ugyanabban a pillanatban tiszta színarannyá változott.

Bornemissza Lénárd a határtalan örömtől mámorosan járkált fel és alá a setét toronyhelyiségben. Szíve hevesen dobogott. Felment a bibliothecás terembe.

A nagy asztal szélén egy levél feküdt. Megismerte Julián páter írását. Becsengette Ivánt.

– Hogy jött ide ez a levél? riadt rá komoran.

– Egy futár hozta! A futár délután visszajő…

Feltépte a pecsétet és vonásai a levél olvasása alatt elsetétültek.

– Igy van ez a világon! A legnagyobb öröm mellé a sors mindig készentartja az ürmöt is! mormogá komoran és lement a toronyba.

– Páter Julián megint egy stafétát küldött. Itt van, olvasd.

– Nos? Mit szólsz hozzá? kérdezte, midőn José visszaadta a levelet.

– Egy alattomos, de nagyeszű embernek a levele, ki szintén mindent kész elkövetni, hogy birtokába jusson a nagy titoknak, felelé közönyösen.

– Azt elhiszem! E titokkal a rend hatalmasabb s gazdagabb lenne a föld összes császárainál és királyainál! A világuralmat szerezné meg magának! felelé Bornemissza keserűen. A rend korán felismerte Julián dicsvágyó és cselszövő tulajdonait és mindent elkövetett, hogy a császár gyóntatóatyául válassza. A tudományszomjas és az alchymia rejtélyeibe merült császárnak, az első látásra, mindjárt annyira megtetszett, hogy attól a naptól fogva páter Juliánus lett legbensőbb bizalmasa és ezáltal a rend hatalma és befolyása is napról-napra növekedett. A hradsini udvarban mindenki csak az ő kedvét kereste, mert páter Julián ért hozzá, mint kell pozicióját megtartani, s hatalmát, befolyását öregbíteni.

Csak befolyását és érdemeit növelte azzal is a császár előtt, midőn engem a hradsini udvarhoz hívott. Ő felségének legbizalmasabb emberei mind jelen voltak, midőn a nephritikus fehérkőből előhívtam a kis magisteriumot, mely a rezet ezüstté változtatja.

A nagyteremben ünnepélyes csend uralkodott és maga a császár is visszafojtott lélekzettel figyelt, midőn a lángtengerben úszó, hatalmas márványkandalló előtt hozzákezdtem a műveletekhez. Midőn a beledobott rézmonéta izzó vegyülékemben színezüstté változott, maga a császár is a legnagyobb bámulattal és elragadtatással ugrott fel karosszékéből.

Az olasz származású Balbiglió herceg, az alchymia egyik leglelkesebb híve, nagyítóüvegen át megvizsgálva, kinyilatkoztatá, hogy a productum a legtisztább ezüst, mire Rudolf császár a háta mögött álló Scaraglia hercegnőnek ajándékozá, ki egy gyűrüt csináltatott belőle a bámulatos experimentum emlékére.

Ettől kezdve a császár engem is bizalmával és kegyével ajándékozott meg, de akkor meg különös kedveltjévé lettem, midőn az én titkos eljárásom szerint tíz napi izzítással, a Caput corvit létrehoztam. Az udvar alchymistái ezt különösen nagy phenomenonnak deklarálták és az én dicsőségemből páter Juliánnak is nagy rész jutott, mert ő hozott engem az udvarhoz.

És én botor, feltártam előtte titkaimat, kísérleteimet. Midőn azonban minden tervembe, reményeimbe beavattam, csak azután jutott eszembe, hogy próbára is tegyem hűségét! Leveléből meggyőződtem csalárdságáról!

Ez villámcsapás vala rám nézve. Barátságot, szeretetet hazudott és én elhittem neki! Levele fegyver a kezemben! Amint ő engem, én ép úgy el tudom őt és rendjét veszteni vele! Csak egyenesen Mátyás főhercegnek kell megmutatnom!

– De hátha eltagadja? kérdé José élénken.

– Ha tagadja, bemutatom a főhercegnek az egész eljárást, miként nyertem róla hű másolatot lyukacsos, és praeparált papirom, valamint sympathicus tentám segélyével.

– Most, hogy tudsz mindent, mit tanácsolsz nekem?

José egy ideig gondolkozott.

– Irja meg neki mester, hogy most készülődünk a nagy próbához és invitálja meg mához hatvan napra! Akkorra kezünkben lesz a nagy titok, a nagy hatalom. A vörös kő egyúttal a bölcsek köve is és titokteljes erejével elárulja az ellenség gondolatait, de egyúttal hatalmat és erőt is ad a győzelemre… Sujtsa le kegyelmed, mesterem, a földig! Hányja szemére árulását, ezt mondván neki: »Ime, a tudomány győzött. Kezemben van az Oriens minden kincse, a hatalom és bölcsesség összessége, az alchymia nagy titka, de néked nem lesz részed benne, hűtelen, áruló barát.«

Bornemissza szikrázó szemekkel bólintgatott:

– Igen, én is így gondoltam!

– Annál inkább, mert ő meg mitse árthat kegyelmednek! Az a bíborpiros kő talizmán lesz, megvédi minden cseltől és veszedelemtől – felelte biztatólag José.

Az ősz tudós soká, különös tekintettel nézett fiatalabb társára:

– Te tehát egészen biztosnak hiszed ezúttal a sikert? Felelj igaz lelkiisméreted szerint!

– Egészen! Életemet merem rátenni! viszonzá José.

– Oh, fiam, egyedül benned szeretem a világot. Te kibékítesz az emberekkel és szép jövőt igérsz nékem, a kedvét vesztett aggnak! Bennem kihalt, de bennetek feltámad az a boldogság, mit én oly korán elvesztettem! mondá ellágyulva.

José érezte is ezt, de nem tudott mit felelni rá, mert szívét egyszerre valami fagyos, aggodalmas előérzet szorította össze, midőn a boldog jövőre gondolt.