Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy szegény legény: Erős Péter volt a neve. De nemhiába hívták Erősnek, mert nem akadt ember az egész országban, aki legyőzze. Gondolja magában Erős Péter, ő bizony többet nem marad az országban, s elmegy országot-világot látni, s addig meg sem áll, amíg hozzá hasonlatos erős emberre nem talál. Megy, mendegél Erős Péter, hegyeken-völgyeken által, erdőkön-mezőkön keresztül, hét nap s hét éjjel meg sem állott, hetedik éjjel ért az aranyrétre. Arany volt ezen a réten minden fűszál, csupa színezüst s ragyogó gyémánt minden virág. Amint megy, mendegél az aranyréten, csak elejébe áll egy derék szál legény, s kérdi Pétertől:
– Hát te ki vagy s mi vagy, mit keresel itten?
– Az én nevem Erős Péter, hát téged hogy hívnak?
– No bizony, ha Erős Péter, én meg Erős Mihály vagyok, küzdjünk meg.
Többet egy szót sem szólnak, összemennek, egymásba fogódznak, még a föld is rengett, úgy megküzdölődnek. Ropogott a csontja mind a kettőnek, hullott a testükről a véres verejték, de hiába erősködtek, hét nap s hét éjjel hiába küzdölődtek, egyik a másikat nem tudta földhöz vágni.
– No – mondja Erős Péter -, látom, hogy egyforma erősek vagyunk, éppen olyan legényt kerestem, amilyen te vagy. Legyünk jó barátok.
– Itt a kezem – mondta Erős Mihály -, legyünk hát jó barátok. Ne küzdjünk többet egymással. Lesz itt úgyis mindjárt annyi katona, mint amennyi fűszál a réten, mint amennyi csillag az égen, pusztítsuk el azokat.
Még jól ki sem mondta Erős Mihály, hát uramteremtőm, jőnek a katonák, ellepték a rétet, de úgy ellepték, hogy ég, föld elfeketedett belé. Nosza nekikeserednek, botot a kezükbe, ütik-vágják a katonákat, ahol találják, leütnek százat, leütnek ezeret, de mikor azt hitték: no, most már egy sincs több – mintha csak a földből nőttek volna ki, úgy jöttek elő a katonák.
– Ennek így sohasem lesz vége, Péter. Látod-e amott azt a sátort? Abban lakik egy vén boszorkány. Ott ül egy nagy szövőszék előtt, szövi a katonákat. Gyere, pusztítsuk el a vén boszorkányt, s nem lesz több katona.
Bemennek a sátorba, s hát a vén boszorkány csakugyan ott ül a szövőszéken, hányja-veti jobbra-balra a vetőllőt,* s minden vetésre tíz katona ugrott ki a földből.
Nagyot rikkant Erős Péter:
– Megállj, vén boszorkány! Vége az életednek!
Uccu, felugrik a boszorkány, lecsapja a vetőllőt, kiugrik a sátorból, utána a legények, de egy szempillantásra úgy eltűnt a szemük elől, mintha a föld nyelte volna el. Néz erre, néz arra Erős Péter, vajon hová lehetett el a vén boszorkány.
– Gyere csak velem – mondja Mihály -, tudom én, hol lakik. Elindulnak, mennek az aranyréten.
Egyszer csak mondja Mihály:
– Látod-e azt a nagy hegyet?
– Látom.
– Hát a hegy tetején azt a nagy fekete várat?
– Azt is látom.
– No, ha látod, gyere, ott lakik a boszorkány.
Mennek fel a hegyen, fölérnek a várhoz, próbálnak bemenni, kerülgetik mindenfelől, de olyan magas volt, hogy oda még a madár is nehezen repült be.
Próbálják a kapuját, ha ki tudnák nyitni. De azon a kapun akkora lakat volt, mint egy ház. Kinyitották volna, de nem volt mivel.
Megfordulnak nagy búsan, mennek vissza a rétre. Jártak-keltek, ők sem tudták merre, s egyszerre csak szembe jön velük egy ősz öregember.
Kérdi az öregember:
– Hát nektek mi bajotok, hogy olyan nagy búnak ereszkedett szegény fejetek?
Mondják a legények, hogy mi bajuk: szeretnének bemenni a vén boszorkány várába, de nem tudnak.
– Azért bizony ne búsuljatok – mondja az öregember. – Menjetek el a gyöngypatakhoz. Van ott egy virág, az minden éjfélkor megcsendül. Vigyázzatok rá, s mikor a csendülését halljátok, egyszeriben szakasszátok le. Azzal a virággal csak meg kell érinteni a lakatot, mindjárt kinyílik.
Megköszönik az öregembernek a jó tanácsot, mennek a gyöngypatakhoz: ott folyt keresztül az aranyrétnek éppen a kellős közepén.
Járnak-kelnek a gyöngypatak partján fel s alá, s hát úgy éjfélkor csakugyan nagyot csendül a virág. De akkorát, hogy csengett bele az egész aranyrét, még azon is túl.
Egyszeriben leszakasszák a virágot, szaladnak fel a hegyen, megérintik a virággal a lakatot, s hát az abban a szempillantásban megnyílik, leesik a kapuról. Nagyot döndül a kapu, félrevágódik, s a legények bemennek.
Amint mennek az udvaron, szembejön velük egy öregember s egy leány.
Kérdi az öregember:
– Ugyan bizony, hogy kerültetek ide?
– Mi bizony a csengővirággal kinyitottuk a kaput – mondja Péter.
– Hát aztán minek jöttetek ide?
– Annak, hogy megöljük a vén boszorkányt.
– Bizony, ha annak jöttetek, a jó Isten vezérelt ide, mert úgy tudjátok meg, hogy az aranyrétnek én voltam eddig a királya, de az az istentelen vén boszorkány legyőzött a katonáival, aztán idehozott engem a leányommal együtt, s itt tart engem azóta szomorú rabságban. Amott van egy szikla, látjátok-e? Abban van egy barlang. Ott lakik a boszorkány. Amikor oda bementek, azt kérdi majd tőletek a boszorkány: éhesek vagytok-e? Ti csak feleljétek azt, hogy: éhesek vagytok. Akkor leültet az asztalához, ad nektek enni-inni, amennyi belétek fér. De jól vigyázzatok, amikor fölkel az asztaltól, s ki akar fordulni az ajtón, fogjátok meg, mert különben annyi katonát ereszt reátok, hogy míg a világ s még két nap, nem győzitek leölni.
Azt mondja Péter:
– No, Mihály, én most eleget tudok. Te csak maradj itt király őfelségével. Egyedül is elvégzem én a vén boszorkány dolgát.
Mihály bizony kétszer sem mondatta magának, mert erősen meg találta nézni a királykisasszonyt, aki olyan szép volt, mint égen a csillag.
Elmegy Péter egyedül a barlangba. Néz erre, néz arra, nem lát senkit.
Egyszerre csak a feje fölött megszólal valaki:
– Éhes vagy-e?
– Éhes bizony.
– Hát gyere fel hozzám!
S abban a pillanatban leereszkedett egy seprőnyél.
– Fogóddz bele!
Péter belefogódzik a seprőnyélbe, s a vén boszorkány annál fogvást felrántotta egy rengeteg nagy szobába. De még ilyen szobát sem látott Péter világon való életében. Gyémánt volt a padlaja, arany az oldala, ezüst az ablaka. S volt a közepén aranyasztal, megterítve aranyabrosszal, s azon csupa aranytányér, aranytál. Asztal körül aranylóca.
Mondta a vén boszorkány:
– No, Erős Péter, ülj ide! Egyél-igyál! Sok katonámat megölted, de ne félj, mert most jó helyre kerekedtél.
Volt az asztalon étel-ital elegendő, minden, ami jó. Ettek-ittak, vígan voltak. S a vén boszorkány mindegyre csak kínálta:
– Igyál, Péter, igyál! – S mondotta magában: “Úgysem sokáig iszol!”
Mondotta Péter:
– Iszom, öreganyám, iszom! Igyék kend is. – S mondotta magában ő is: “Úgysem sokáig iszol!”
Tovább isznak, iszogatnak. Egyszer csak úgy tesz Péter, mintha elálmosodott volna, nagyokat bólintott, nehezeket pislantott. Egyszer-egyszer még a fejét is hozzá vágta az asztalhoz, hogy nagyokat reccsent, roppant az aranyasztal.
A vén boszorkánynak sem kellett egyéb. Felugrik az asztal mellől, indul az ajtónak, de mikor éppen a kilincsre tette a kezét, Péter is felugrik az asztal mellől, megragadja a boszorkányt, s úgy vágja az asztal alá, hogy a gonosz lelke egyszeriben kirepült. Azzal benyit a mellékszobába, s hát ott egy rengeteg nagy szövőszék van, azt miszlikbe töri, azzal ment ki egyenesen a királyhoz, s mondta:
– Na, felséges királyom, többet ne búsuljon. Elpusztítottam a boszorkányt. Vígan élheti ezentúl a világát.
Hiszen nem is búsult többet a király, mert abban a szempillantásban, amikor a boszorkány gonosz lelke kirepült, megvilágosodott az egész vár. Ragyogott ég, föld s minden.
Ami katonája még volt a vén boszorkánynak, amíg Péter a boszorkánynál volt, Mihály mind levágta. Most már igazán élhette világát a király.
Bezzeg marasztotta a király Pétert s Mihályt, hogy maradjanak ott örök életükre. De Péter azt mondta:
– Köszönöm jóságát, felséges királyom, de én még egy kicsit széjjelnézek, s ha Isten segít, majd visszajövök. Addig maradjon itt a pajtásom.
Hiába marasztották, Péter nem maradott, ment, mendegélt az aranyréten, egész nap bódorgott* erre-arra, egyszer aztán erősen elfáradt, s lefeküdött egy fa alá.
Amint ott fekszik a fa alatt, látja, hogy leszáll egy hattyú melléje. A szárnyát megrázintja, s abban a pillanatban olyan szép leány lesz belőle, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem.
A leánynak aranykorona volt a fején, s azt szépen letette a földre.
Péter úgy tett, mintha aludnék, s akkor a leány felkelt, volt a fától nem messze egy tó, abba belement, hogy megfürödjék.
“No – gondolta Péter -, enyém vagy te mostan.”
Hirtelen fölkapta a koronát, s megfutamodott.
Utánakiált a leány:
– Megállj te, szép legény! Fordulj vissza, s tiéd leszek.
Péter csakugyan megfordult, ment visszafelé a koronával, de amint a tóhoz ért, a leány rászólt:
– No, te legény, el akartad vinni a koronámat, de meg is büntetlek érte. Legyen belőled aranybárány!
Ahogy kimondta ezt a szót, mindjárt aranybárány lett Péterből. Telik-múlik az idő. Eltelik egy hét, eltelik két hét. Péter csak nem került vissza a várba. Mondja Mihály a királynak:
– Felséges királyom, én elmegyek Péter után, mert annak valami baja esett.
Elmegy Mihály, megy, mendegél az aranyréten, s találkozik azzal az ősz öregemberrel, aki a csengő virágra igazította volt.
– Hát te hová mégy, fiam? A társadat keresed úgy-e?
– Eltalálta, öregapám.
– No, ha azt keresed, amott van egy tó, annak a partján szaladgál egy aranybárány, az a te pajtásod. Menj oda, vágd el a nyakát. Vesd a tóba, s megint visszaváltozik embernek. De mondd meg neki, hogy többet vissza ne forduljon, mikor a tündérleány utána kiabál.
Odaszalad Erős Mihály a tóhoz. Hát csakugyan ott szaladgál az aranybárány. Megfogja, a nyakát kettévágja, a tóba beledobja, s ím, csakugyan igaza volt az ősz öregembernek: a bárányból Péter lett, de még hétszerte szebb és erősebb, mint annak előtte volt.
– Hallod-e, Péter – mondja Mihály -, az életedet most visszaváltottam, de vigyázz magadra, s többet vissza ne nézz, ha az a tündérleány vagy nem tudom, miféle utánad kiabál.
Jól van, Péter meg is ígérte. Mihály visszament a várba, ő pedig megint csak lefeküdött a fa alá. Várta a hattyút, de másodszor is éppen úgy járt, mint először. Mikor a tündérleány letette a koronát, fölkapta, megfutamodott vele, de nem tudta megállani, hogy vissza ne tekintsen, olyan szépen szólítgatta, hívogatta a tündérleány: nézz vissza, gyere vissza, tied leszek, te szép legény! Bezzeg hogy visszanézett másodszor is, s akkor a tündérleány madárrá változtatta.
Várják Pétert, de hiába várják, s Mihály megint csak utána indult. Találkozik az ősz öregemberrel, s az mindjárt el is igazgatta a tóhoz.
– Eredj csak oda, megtalálod madár képében. Fogd meg, vesd a tóba, hadd igyék belőle. S ha visszaváltozott embernek, mondd meg neki, hogy sokat ne játsszék az életével, mert bizony mondom, hogy megbánja.
Odamegy Mihály a tóhoz, megfogja a madarat, beleveti, a madár nagyot iszik a vízből, s visszaváltozott embernek. Most még hétszerte szebb s erősebb, mint volt annak előtte.
– No, Péter – mondja Mihály -, másodszor is visszaváltottam az életedet, de azt mondom neked, fogadd meg az ősz öregember tanácsát, mert még idáig jó hasznát vettük a tanácsának. Akármit kiáltson az a leány, vissza ne fordulj, ha az életed kedves.
Hiszen Péter fogadkozott erősen, hogy így, meg úgy, hogy ő ugyan többet vissza nem fordul, ha kétségbeesik is az a leány. De hiába fogadkozott, mert az a leány olyan szépen kérte, olyan édes szóval hívta, csalogatta vissza harmadszor is, hogy Péter mégiscsak visszafordult, abban a szempillantásban a földbe gyökerezett a lába, s egy nagy lombos nyárfa lett belőle.
Eltelik egy hét, eltelik két hét, megint hiába várják Pétert.
“Már látom – gondolja magában Mihály -, hogy az én pajtásom megint bajba került.”
Ment egyenest az ősz öregemberhez, kérdi tőle, hogy nem látta-e Pétert?
– Én láttam – mondja az ősz öregember. – Látom most is, ott van, ni, nyárfa képében. Nesze, itt egy fejsze, vágd ki a nyárfát tövéből, de úgy vágd, hogy a tóba essék. Akkor megint visszaváltozik embernek, de mondd meg neki, hogy többet én sem tudok rajta segíteni, úgy nézzen vissza arra a leányra.
Megy Mihály a tóhoz, kivágja a nyárfát tövös-tövéből,* a fa belecsubban a tóba, s ím, csakugyan Péter harmadszor is visszaváltozik embernek.
– No, Péter – mondotta Mihály -, harmadszor is visszaváltottam az életedet. De tudd meg, hogy többször már nem lehet, vigyázz hát magadra.
Azzal Mihály visszament a várba, Péter pedig leheveredett a fa alá. Lehunyta a szemét, mintha aludnék, s hát repül a hattyú nagy szárnycsattogtatással. Aztán szép csendesen leereszkedik Péter mellé, ott egyszeriben leánnyá változik. Leteszi fejéről a ragyogó koronát, s azzal szalad a tóhoz. Hopp, felugrik Péter, kapja a koronát. Szalad árkon-bokron át, hegyen-völgyön keresztül. Utána a tündérleány, mint a sebes szél, s hívja folyton, csalogatja:
– Nézz vissza, nézz vissza, s tied leszek holtig!
De hiába hívja, Péter nem néz vissza.
Könyörög, sír, rimánkodik:
– Nézz vissza, nézz vissza! Csak egyszer nézz vissza!
Sírhat, könyöröghet, Péter nem néz vissza.
Meg sem állott a várig. Szaladott be a kapun, csak ott fordult vissza.
Na, akkor már visszafordulhatott.
Ott volt a tündérleány is. A nyakába borult Péternek, s mondta lelkes szóval:
– Te az enyém, én a tied! Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.
Azzal egymást szépen kézen fogták, fölmentek a palotába. Ott a király mindjárt papot hívatott. Nem egyet, de kettőt. A király leányát összeeskették Erős Mihállyal, a tündérleányt Erős Péterrel. Arra aztán előkerekedtek a cigányok, húzták, ahogy tudták, s járták a legények s a leányok.
Az öreg király kétfelé osztotta az aranyrétet. Az egyik felét adta Péternek, a másikat Mihálynak, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.