Vauvau, a kis kutya, nagyon fáradt és szomoru volt és Cinicini, a cica, szintén nagyon fáradt és agyafurt volt, igy hát elmentek együtt sétálni, hogy keressenek maguknak egy szép kis helyet, ahol lefekhetnek aludni. És azt gondolták, hogy az elefántbácsi almáskertje nagyon szép árnyas helyecske, bekukkantottak hát az elefántbácsi almáskertjébe.
És egyszerre csak, amint javában nézdelődnek, elébük ugrik Mackó, a kis medve, egy fa mögül, és torkaszakadtából rájok kiált:
– Búúú!
És Vauvau meg Cinicini nagyon megijedtek és nagyon meg is haragudtak és nyakon csipték Mackót és egyesült erővel jól elpaskolták. És miután jól elpaskolták Mackót, lefeküdtek egy árnyékos almafa mögé és szépen elaludtak.
De Mackó, a kis medve, nagyon dühös volt, mert fájt minden tagja. És odébb sétált és azzal vigasztalta magát, hogy elmondott mindent, ami történt, az elefántbácsi kis leányának. És az elefántbácsi kis leányát ugy meglepte az, amit hallott, hogy nagy álmélkodásában hátratántorodott és lepottyant a földre. Mackó, a kis medve, erre jóizüen elnevette magát és tovább vigasztalta magát oly módon, hogy elkezdte eszegetni a szép, piros almákat az almáskertben.
És az elefántbácsi kis leánya, mikor magához tért nagy meglepetéséből, föltápászkodott, fölemelte két kezével a kötényét és elmondta az elefántbácsinak, aki a papája volt neki, hogy egy szörnyü teremtés van az almáskertben és ellopkodja onnan a szép, piros almákat.
Az elefántbácsi erre nagyon megharagudott, vastag botot kapott fel a sarokból és gyorsan kirohant az almáskertbe.
Mackó, a kis medve, pedig mindezenközben tovább vigasztalta magát oly módon, hogy buzgón eszegette az almáskertben a szép, piros almákat.
És egyszerre csak, mialatt ekkép vigasztalta magát, nekiugrott hátulról az elefántbácsi, nyakába akasztotta vastag botjának a kampós végét és alaposan elrakta Mackót, a kis medvét, a két kezével.
És azt kérdezte tőle, hogy merte eszegetni az almáskertben a szép, piros almákat és hogy merte megijeszteni az elefántbácsinak a kis leányát?
Mackó, a kis medve, ravasz kis legény volt és hamar feltalálta magát. El is mosolyodott ravasz kis arcocskája csakhamar, mert olyasvalamit eszelt ki, ami nagyon kedves és nagyon ügyes dolog volt. Legalább Mackó, a kis medve, annak tartotta és igy felelt az elefántbácsi kérdésére:
– Kérem, elefántbácsi, nem én ijesztettem meg a kis leányát, ezeket az almákat pedig csak azért szakitottam le, hogy megoltalmazhassam a kis leányát és megdobálhassam azokat, akik az elefántbácsi kis leányát bántani akarták. Majd mindjárt megmutatom a gonosz csinytevőket, akik megijesztették az elefántbácsi kis leányát, hogy megverhesse és megbüntethesse őket a gonoszságukért.
Azután elvezette az elefántbácsit oda, ahol Vauvau, a kis kutya, és Cinicini, a kis cica, aludt egy árnyékos almafa mögött.
Az elefántbácsi pedig mosolygott és melegen megköszönte Mackónak, a kis medvének, a szivességét és egész rakás almát is adott neki jutalmul. És azután nagyon megverte Vauvaut, a kis kutyát, és Cinicinit, a kis cicát. És ezek üvöltöttek keservesen és nagyon elszomorodtak.
Mackó, a kis medve, pedig ugrált örömében, mert eszébe jutott, hogy Vauvau, a kiskutya, és Cinicini, a kis cica, hogy megverték őt az előbb. De mikor az elefántbácsi megtudta, mit művelt Mackó, a kis medve, utána szaladt, nyakon csipte és ugy megrakta a vastag botjával, hogy a szegény kis Mackónak sajgott belé minden csontocskája.