Mikor Isten a teremtés munkáját bevégezte, magas színe elé hívatta az embert, s kérdezte:
– Hány esztendeig szeretnél élni?
Az ember egy kicsit gondolkozott, s azt felelte:
– Elég lesz, Uram, harminc esztendő.
De ahogy kiment az Istentől, mindjárt megbánta, hogy olyan kevés életidőt kért. Az ember után az ökör ment be, s ez húsz esztendőt kért az Istentől.
Kijő az ökör, de mindjárt megbánja, hogy húsz esztendőt kért, gondolta, elég neki tíz esztendő is.
Azt mondja az ember az ökörnek:
– Ha sokallod, add nekem felét.
Az ökör odaadta jó szívvel.
Most már az embernek volt negyven esztendeje. Az ökör után bemegy a szamár, s kérdi az Úr tőle:
– No, szamár, hány esztendőt adjak neked?
– Annyit, Uram, mennyit az embernek, éppen harminc esztendőt.
De amire kiment, már meg is bánta, hogy olyan sokat kért.
Kérdi odakint az ember:
– Hány esztendőt kértél, szamár?
– Ó, ne is kérdezd! Nagy szamár voltam, harminc esztendőt kértem, meg is kaptam, pedig elég lenne nekem tizenöt esztendő is, elég bogáncsot ehetem azalatt.
– Hiszen ha sokallod – mondotta az ember -, add nekem a másik tizenöt esztendőt.
– Jó szívvel – mondotta a szamár. – Legyen a tiéd!
Most már volt az embernek ötvenöt esztendeje.
A szamár után a kutya ment be, az tizenkét esztendőt kért az Istentől, s abból is átadott nyolcat az embernek.
Most már volt hatvanhárom esztendeje.
A kutya után bement a majom. Az húszat kért, s abból odaadott az embernek tízet.
Mikor az ember így szépen kiegyezkedett az állatokkal, visszament az Úristenhez, s jelentette az egyezséget.
– Jól van – mondá az Úr -, ha megegyeztetek, legyen úgy.
Hanem mi lett ebből az egyezségből?
Az lett ebből az egyezségből, hogy az ember, amíg harmincéves, addig igazi ember módjára él. Harminctól negyvenig ökör módjára dolgozik, kínlódik, húzza a terhet. Negyventől ötvenötig egy kicsit nehezedik; lassan viszi, cepeli a terhet, mint a szamár. Ötvenöttől hatvanháromig otthon hagyogatják házőrzőnek, mint a kutyát.
Hatvanháromtól beleesik a gyermekségbe, s játszanak vele, mint a majommal szokás.