Egyedül volt az úr Tisza-Duna között húnok rettenetes királya, Etele. Nem korlátozta már Buda király nyügként, hún főurak tőle, ha ki nem szerette is, de iszonyúan féltek, s nem emelkedett kar, nem támadt ellene elégedetlen szó Buda veszte miatt.
Hadai bejárták az egész világot, nyugatra Volgától, nagy Etel-folyótól, merre ellát a nap tündöklő szemével, el a nagy tengerig, a mely vízkarjával átöleli messze a kerek föld szirtes határait. Római és görög császárok ijedve hallották a hirét Isten ostorának.
Más istent imádó népek fohászkodtak oltár elé hullva:
– Ments meg Uram minket húnok nyilaitól, a te ostorodtól, büntető kezednek rettentő súlyától, szörnyű Etelétől.
Garmadába raktak arany-ezüst marhát, adót felajánltak, kezeseket küldtek, békét könyörögtek, szolga alázattal, azok is lehulltak esennen előtte, kiknek fejét ülte sárarany-korona, akik lakozának márvány palotában, ültek arany széken, s ezernyi ezer nép urai valának nyugaton meg délen.
Babonás hit tartá, hogy az igaz isten megtorolja bűnét a bűnös világnak, mert bűn fészkelé be magát palotákban, rothadott a szív ott, megromlék az erkölcs, hire-neve maradt római nagyságnak. És világraszóló Rómában, Bizanczban, keleti római császárok fészkében, hitet becsületet olcsó áron adtak, olcsó áron vettek, piaczon kináltak, alkudtak is rája szemérmetlen módon.
Nagy Etele tudta Nyugat minden bűnét, s hova lábát tette, nyomában fű nem nőtt, városok falait serege szétdúlta; a merre tapodott aczélkörmű lova, pusztulás maradt ott.
Nem volt olyan zuga, olyan rejtett helye vén Európának, hová el nem jutott iramodó lován a húnok serege. Támadt, mint a villám, mikor nem is várták, szél vemhétől szülte szilaj puszta szele a hún paripákat.
Udvarában, büszke Etellakra gyűltek, avagy Sikambria ékes városába, Etelét udvarló követek csoportban. Mind, a hányan voltak, hozzá kérni jöttek, követelni tőle vagy hadat izenni nem akadt követség.
Ő pediglen üle aranyos karszékén, királyi pompában, napkeleti fénynyel. Ámulva elámult világ szeme rajta, vakító volt a fény, mely őt körülvette, fejedelmek sarja szolgálta urául, s töméntelen rab nép nyüzsgött körülötte.
Nem volt ilyen király, mióta a vén föld urat s szolgát ismer. Im, hogy együtt voltak minap is körülte mind a húnok főbbji, intett egy hivének, görögből lett húnnak, bölcs Onegeziosznak:
– Eredj, édes hivem, – mert hát megbecsülte, – eredj te nyargalton nyargalvást Rómába, római császárhoz, ha ott nem találod, keresd Ravennában, Honorius néven uralkodik ottan. Mondják, nagy föld ura, mondják, hogy hatalmas. Azt izenem néki: a kit felajánlott asszonyfeleségül Etele királynak, húgát, Honoriát veled küldje nyomban, kegyesen fogadom, többi asszonyim közt lészen becsületje. Mondd, várom az asszonyt, a császári sarjat, de még inkább várom, kivánom, akarom jegyajándokul a fél birodalmat Honorius úrtól, római császártól. Úgy mondd el parancsom, amint tőlem vetted, se hozzá ne toldjál hiú büszkeségből, el se végy belőle gyáva alázatból. Elvárom a választ mához egy hónapra.
Hún követ megvitte Nyugat császárának Etele parancsát. Elmondotta hiven, nem vett el belőle és hozzá sem toldott.
Honorius császár s a római urak hallgatták-hallgatták, végig meghallgatták. Húnok nagy királyát Nyugaton ismerték, Nyugaton meg Délen, fel észak honáig mindenütt ismerték, mindenütt rettegték.
Első, ki szót szólott császár-akaratból, Aëtiosz vala, római főember, bölcs volt a beszédben, hadakozásban nagy. Húnok nyelvén értett, mert gyermekkorában Húnországot látta, Etelét ismerte s római büszkeség, régi nagyság magva megmaradt még benne.
Szólott ezenképpen császára nevében:
– Etele követje, mondd meg az uradnak császár feleletjét. Mondjad úgy mint hallod. Nagy a kevélysége húnok királyának, hogy szemét ráveté a császár hugára, szép Honoriára. Róma ritka gyöngye nem termett hún király kényére-kedvére. Való, igaz, hogy nagy Etele hatalma, hirét-nevét tudjuk, vitézi mivoltát félik számos népek, ámde ezek közt nincs Honorius népe; a római nem fél világ ostorától. Honoria kezét Etele nem kapja, fele birodalmát Honorius császár húnok királyától megvédi erővel. Ezt vidd feleletül Onegeziosz úr: húnok nagy királya jöhet, készen várjuk.
Nosza, a mint vette császár izenetjét, a büszke szavakat Etele, így szólott:
– Újjat velem húzni mer a gyáva császár?… Ki volt, mondd, ha tudod, ki volt a császárnak a sugalmazója, mert hogy ő magától erre vetemednék, azt el nem hihetem?
Felelt rá viszontag Etele követje:
– Császára nevében Aëtiosz mondá, a miket hallottál, nagy Etele, tőlem. Ismered őt, úgy-e? Álmot mikor láttál az Isten kardjáról, vele viaskodtál; ifjanta pediglen együtt játszottak Bendegúz atyádnak sátra körül hajdan.
Aëtiosz mondta – tünődék Etele – büszke Aëtiosz, a római gyermek.
– Gyermek csak volt, immár embernyi ember ő, él nagy tisztességben, úgy hallám, nagy úr most. Császár seregének vezére, szavától megmozdul a tábor, százezrek uralják, s nagy a vitézsége, hadban jártassága. Hún fortélyt ismeri, el nem bizakodott, nagyra tart téged is, kivettem szavából.
– Szavának keserűn megadja az árát Honorius császár…
Ennyi volt a szava, egy igével sem több, Etele királynak.
Fel harczra, fel húnok, leigázott népek fegyvert ragadjatok! Aczélkard villogjon, szeges buzogányok pajzsot repesszenek, trombiták, tülköknek harsogjon a hangja, igavonó barom hordjon hadi szerszámmal megrakott szekeret, nem egyet, százszor, no meg tizszer többet is a száznál. Hadba mén Etele, császárt megalázni, Nyugat erősségét, daczos várát: Rómát felforgatni tőstől. Harczra termett húnok sietősen jertek!…
Megmozdult a húnok óriás birodalma. Mintha tágas mezőn a mennyi a fűszál, mind fegyverré válna, egymás mellé állna, sűrűn egymás mellé, s indulna a harczba Etele királlyal: olyan sokan voltak.
Alig akadt olyan vakmerő vagy gyáva, ki többre becsülte sátra nyugodalmát, vagy féltette bőrét, mikor Etelének hirnöke hirdette, hogy indul újabb diadalra az «Isten ostora.» Még azok is, kiknek Etele nagysága szálka volt szemökben, akaratja ellen cselekedni jaj dehogy is mertek.
Gyültek, gyülekeztek húnok, gótok, longobárdok; jöttek a herulok ökörbőr pajzsukkal; nyakukra tette volt Etele a lábát, szolgák tiszte pedig alázatos módon parancsot fogadni.
Paripák nyihogtak, váltig dicsekedve tánczoltatták csontos nagy paripáikat Etele vitézi, kik minden időben körülötte voltak és tőle tanulták hadnak mesterségét, tőle tanulták meg véres diadalmak örömét izlelni, s a halállal szembe vakmerően nézni.
Hún király tábora megindula aztán. Nyugat felé tartott népirtó haraggal. Dobogott a föld is, csattogtak a lovak körmei; szél támadt, vihar szele támadt, merre útjok vették.
Beláthatatlan a sereg hosszú sora, mely miként ha volna isten haragjának élő lángostora; ha ez egyet pattog Etele kezében, jaj annak a népnek és jaj az országnak, hova s kire rácsap.