Egy kis városkában élt egyszer egy becsületes csizmadia feleségével és három fiával. A fiúkat sem a szülők, sem a városka lakosai nem szólították a nevökön soha, habár a keresztségben megkapta a nevét mind a három.
Az egyiket csak „nyurgá”-nak, a másikat „köpczös”-nek, a harmadikat „ostobá”-nak hítták. (Így következtek kor szerint egymásután). A nyurga asztalos-, a köpczös molnár-, az ostoba pedig esztergályos-inas lett.
Mikor aztán a nyurga kitanúlta a mesterségét, egybeiszákolta a holmiját s vándorbotját a kezébe véve, egy szép reggel búcsút mondott a kis városkának. Elindúlt vándorolni idegen országba.
Sokáig vándorolt szegény feje erre-arra, városról-városra: csak nem tudott munkát kapni. Az a kevés pénzecskéje, a mit útravalóúl szegény apja adott neki, immáron a végét járta: néhány fillér csörgött már csak a zsebében. Azt forgatta az eszében: mit csinál, ha az is elfogy? mit fog enni, hova lesz majd?… Mostanság már a remény sem kecsegtette, hogy egyhamar munkába áll s megkeresi a mindennapi kenyerét. Búsúlt hát a szegény fiú. Lehorgasztott fővel ismét útnak eredt és lassan tovább ballagott, a merre az orra vitte.
Útja egy rengeteg erdőbe vezette. S mikor már jó messzire benn volt, egyszerre csak egy kis zömök emberre bukkant, a ki barátságosan köszöntötte s kérdezte tőle:
– Hova, hova, kis legényke? Miért horgasztod le a fejedet olyan szomorúan? Úgy mégy, mintha az orrod vére folyna. Ugyan mi a bajod?
– Hát nekem bizony az a bajom, hogy nincsen munkám, – mondá a vándorló legény őszintén. – Már régen vándorlok, bolygok, mint a rossz lélek, erre is, arra is. De mindekkoráig nem kaptam munkát. Kevéske pénzemből, a mit magammal hoztam, alig van már egy-két krajczár.
– Mi a mesterséged? – tudakolta a jó ember tovább.
– Asztalos vagyok.
– Óh, akkor csak gyere velem, – szólt vidáman az ember, – adok én neked munkát. Én itt lakom ebben az erdőben, gyere csak velem, mindjárt meglátod.
A legény nem hívatta magát kétszer.
Alig száz lépéssel odább egy szép házikó állott, köröskörűl fenyősövénynyel bekerítve, a mely sövény olyannak látszott, mint valami zöld fal; elől a bejárás mellett két magas fenyő nyúladozott égnek, akárcsak két óriási őr. Itt vezette be az emberke az asztaloslegényt, a kinek tüstént elmúlt a szomorúsága s vidáman lépdelt befelé a magányosan élő mester barátságos szobájába.
– Isten hozott, fiam! – szólalt meg a kályha mögűl egy öreg anyóka.
Avval oda tapiskált a legényhez, hogy a hátáról a bőrtáskáját lesegítse. A mester sokáig beszélgetett este a legénynyel, és az anyóka ételt meg egy korsó italt tett az asztalra, a mi ugyan nem sokkal volt különb a víznél, de a szegény vándorlónak nagyon jól esett.
A fiatal asztalos legénynek igen tetszett a mesterénél. Dolgozott szorgalmasan és magát máskülönben is jól viselte. Nem is volt rá semmi panasz. De néhány hónap múlva azt mondta a mester:
– Kedves legényem, én téged tovább nem használhatlak, el kell eresztenem. És pénzzel meg sem tudom fizetni neked azt a munkát, a mit nálam végeztél. De adok neked egy szép ajándékot, a melyik többet fog segíteni rajtad, mint arany és ezüst.
Ezzel oda adott neki egy igen szép kis asztalkát, és folytatá:
– Valahányszor ezt az asztalkát oda állítod magad elé s háromszor azt mondod: „Asztalka, teríts,” – mindannyiszor megvendégel olyan ételekkel és italokkal, a minőt csak kivánsz. És most Isten áldjon meg, fiam! Gondolj öreg mesteredre!
A mesterlegény nem örömest hagyta el az eddigi műhelyét. Elvette a csodatevő asztalkát a mester kezéből, szépen megköszönte, aztán érzékenyen elbúcsúzott s avval hazafelé vette útját.
Most bezzeg nem éhezett az asztaloslegény, mert az asztalka ellátta őt jó étellel és itallal mindannyiszor, valahányszor a hasa megkordúlt s a varázs-igéket háromszor elmondá.
A legény az asztalkát persze roppant nagyra becsülte; utólsó szállásán még a korcsmárosnak is eldicsekedett vele. A korcsmáros tamáskodott benne. De mivel a legény a korcsmában nem evett és nem ivott semmit, hát gondolta, hogy mégis csak kell lenni valaminek a dologban.
Mikor aztán a mesterlegény az asztalkájával együtt bezárkózott, a korcsmáros az ajtó hasadékán át megleste s az asztalka titkát fölfedezte. Azon törte most a fejét, mi módon kaparíthatná meg magának a csodaasztalkát. Ekkor eszébe jutott, hogy van neki egy ahhoz hasonló asztalkája. A furfangos korcsmáros másnap reggel módját ejtette, hogy a varázs-asztalkát kicserélje a magáéval, s a legény egész nyugodtan és vidáman ballagott vele szülővárosa felé.
Örömmel köszöntött be a nyurga asztalos a szülőihez, és tüstént elmondta az apjának az asztalka bámúlatos tulajdonságát.
Az apa kételkedve rázta a fejét.
– Bolondnak mondj olyant, fiam, ne apádnak!
A fiú erre maga elé tette az asztalkát s elmondta háromszor a varázs-igéket. De biz azt hiába mondta el: az asztalka nem terítődött meg.
A becsűletes csizmadia ekkor így szólt a fiához:
– Hát te, tökfilkó, azért voltál idegen országban, hogy bolonddá tedd öreg apádat? Bújj el, ne nevettesd ki magadat!
A nyurga asztalosnak nem fért a fejébe, miért tagadta meg olyan hirtelen az asztalka a szolgálatot. Próbálta mindenféleképpen; de az asztalka nem terítődött meg újra, és a nyurga kénytelen volt megfogni a gyalút megint és dolgozni.
Azonközben a köpczös molnár-inas is kitanúlta a mesterségét, és ő is elment vándorolni idegen országba. Úgy esett, hogy éppen arra vitt az ő útja is, és éppen avval az emberkével is találkozott és munkába állott nála; mert az erdei ház most malom volt.
A fiatal molnárlegény hűségesen, szorgalmasan dolgozgatott s máskülönben is derekasan viselte magát. Nem is volt rá semmi panasz. Hanem néhány hónap múlva azt mondta a mester neki:
– Kedves fiam, tovább nálam nem maradhatsz, el kell téged eresztenem. Hűségedet, szorgalmadat pénzzel meg nem fizethetem; de adok én olyant neked, a minek jobb hasznát veszed. Adok neked egy szamarat. Valahányszor azt mondod ennek a szamárnak: „Szamaram, nyújtózz ki”, – mindannyiszor aranyat tüsszent az neked. Vidd magaddal s élj boldogúl!
Ezzel a köpczös molnárlegény búcsút vett a gazdájától és ment, mendegélt hazafelé. Útközben mondogatta többször: „Szamaram, nyújtózz ki!” és mikor a szamár kinyújtózott, hát úgy hullatta az aranyat, hogy gyönyörűség volt a csengését, pengését hallani. A molnárlegény is oda szállott be ahhoz a ravasz és álnok korcsmároshoz éjszakára a szamarával. Jól megvacsorált s azután, hogy fizetésre került a sor, azt mondta a korcsmárosnak:
– Várjon kend egy kicsit, mindjárt hozom a pénzt.
Erre fogta az abroszt, kifordúlt az istállóba, leterítette a szalmára s a szamarat ráállítva, mondta: „Szamaram, nyújtózz ki!” A szamár rögtön kinyújtózkodott, eltüsszentette magát és csörögve hullottak az aranyak a kendőre. Ámde kint volt a korcsmáros és látta a nyíláson át a bent történteket s jól megjegyezte magának.
Másnap reggel ott volt ugyan az istállóban a szamár, de nem az igazi, és a köpczös, nem is sejtve a rút csalást, vidám kedvvel útnak indúlt.
A mint aztán az apjához hazaért, elmondta a szerencséjét. A ház népe, a szomszédság a szamarat álmélkodva állta körűl. „No, most ide vigyázzatok!” szólt a köpczös, hogy mindenki csodát lásson. Avval mondta a szamárnak: „Szamaram, nyújtózz ki!” Az idegen szamár ki is nyujtózkodott, de a mit hullatott, az nem arany volt, hanem más egyéb. A köpczös molnárt iszonyúan kinevette mindenki, a ki csak nézte. A molnárlegény erre haragjában jól eldöngette a szamarat, s ezután ismét dolgoznia kellett és arcza verítékével keresni kenyerét.
Egy esztendő megint elmúlt. Az ostoba is kitanúlta a mesterségét és mint derék esztergályos vándorolni ment idegen országba. Útját nagyon szerette volna arra venni, a merre a testvérei, s szeretett volna annál a kis emberkénél állani munkába is, mivel – mint a testvérei elbeszélték – ért az minden mesterséghez. Hátha olyan szép dolgokkal megajándékozná őt is. Csakugyan az esztergályoslegénynek is arra vitt az útja, azon a bizonyos erdőn keresztűl. Ott összetalálkozott ő is a kis öreg emberkével, s addig-addig beszélgettek, hogy az öreg oda vette magához az esztergályoslegényt.
Múlt az idő, folyt a munka annak rendje szerint. Néhány hónap múlva azt mondta a mester ismét:
– Kedves fiam, nálam tovább nem maradhatsz. Szedd össze a czók-mókodat és járj szerencsével!
Az esztergályoslegény búsan készűlethez látott, s mikor indúlni akart, a mestere így folytatta:
– A testvéreidet sem eresztettem útnak üres kézzel. Neked is adok egy szép emléket, a minek te is jó hasznát veszed. Nesze ez az egyszerű zsákocska. Valahányszor így fogsz szólani: „Husángom, ki a zsákból!” – mindannyiszor egy benne összetekeredett husáng ugrik ki a te oltalmadra és segítségedre, s mindaddig náspángolja bántalmazódat, míg azt nem mondod neki: „Husángom, be a zsákba!”
Az esztergályoslegény szépen megköszönte a zsákocskát és avval hazafelé indúlt. Az úton sokáig nem volt szüksége a védő-eszközre, mert se nem bántotta, se nem akadályozta útjában senki sem. Csak néha-néha egy-egy goromba koldúsbírót látott el a zsákban valóval, vagy a falvak kutyáin hajíttatott végig, mikor azok az udvarokból kirohanva megtámadták.
Lassacskán eljutott aztán ahhoz az éjjeli tanyához, a hol a korcsmáros a testvéreit gonoszúl megcsalta. Most ő keme jó módban élt, de azért, ha csak szerét ejthette, folyvást megdézsmálgatta az útasok holmiját.
Lefekvéskor az esztergályoslegény rábízta a korcsmárosra a zsákot megőrzés végett, de óva intette, azt ne mondja valahogy a zsáknak: „Husángom, ki a zsákból!” mert ha azt mondaná, abból könnyen baj találna lenni. Csakhogy a korcsmárosnak sokkal jobban tetszett a csodatevő asztalka meg a szamár, semhogy egy harmadik csodatevő dolgot is ne kivánt volna suttyomban elkaparítani.
Alig várta hát ő keme, hogy a vendég elszunnyadjon. Rögtön mondta: „No, husángom, ki a zsákból!” Abban a pillanatban, a hogy ezt kimondta, a husáng kiugrott a zsákból és elkezdte verni a korcsmáros hátát, mint a kétfenekű dobot, s verte olyan kegyetlenűl, hogy a csontja is ropogott belé.
A nagy jajgatásra beszaladt hozzá az esztergályoslegény és mondotta neki:
– No, korcsmáros, nem megmondtam, hogy baj lesz? A mit főztél, edd meg! Te loptad el az asztalkát is, meg a szamarat is a testvéreimtől. Csak tartsd a hátadat tovább, te furfangos tolvaj!
És a husáng szakadatlanúl dolgozott a korcsmáros hátán.
– Segíts rajtam, ha Istent ösmersz! – rimánkodott a korcsmáros. – A sok ütleget nem birom tovább. Segíts rajtam! Visszaadok mindent. Oda adom az asztalkát is, meg a szamarat is, csak ne hagyj elvesznem.
A legény erre elkiáltotta magát: „Husángom, zsákba!” és a husáng azonnal benn volt a zsákban. A korcsmáros örűlt, hogy megmentette az életét és szívesen oda adta az asztalkát meg a szamarat. Ekkor az esztergályoslegény összeszedte a czók-mókját, föltette a szamár hátára s ő maga is a tetejébe ülve, szapora lépésben bandúkolt szülőföldje felé.
No, volt öröm a háznál! Legkivált a testvérek örűltek nagyon, mikor a csodatevő asztalkát és szamarat megpillantották. Nem győzték dícsérni a Jankó eszét, a kit ostobának tartott velök együtt az egész falu népe. Csak most látták, hogy több esze van neki, mint az egész falunak. De nem merte őt senki ostobának híni többé.
A fiúk ezentúl otthon maradtak a szüleiknél. Nem voltak rászorúlva most már, hogy törjék magokat a mindennapi kenyér után. Hanem azért még sem éltek henyeségben, mert érezték a munka szükségét, s mert megszokták a tisztességet adó munkát. Építettek házat, vettek földet, ökröt meg tehenet, és becsűletes, szorgalmas gazdaemberekké lettek.