Ennek előtte több száz esztendővel két Ozsvát testvér lakott a Korlátkő várában.
Övék volt a vár s a várnak környékén, ameddig a szem ellát, még azon is messze túl minden föld Pozsony és Nyitra vármegyében. János, az idősebbik, már rég házasember volt. Péter, a kisebbik, még fiatal legény.
Együtt gazdálkodtak, nem osztozkodtak meg a rengeteg nagy uradalmakon, gondolták: ráérnek arra akkor is, ha Péter is megházasodik.
Egyszer azonban kiüt a háború, bejött a török az országba, s amerre elhúzódtak, kő kövön nem maradott. Véres kardot hordoztak végig az országban. Felzúgott a vészkiáltás: Talpra, magyar!
Mondta Péter a bátyjának:
– Bátyám! Te már eleget ontottad véredet a hazáért. Feleséged is van, maradj itthon. Elég, ha én elmegyek a törökre. Ha ottmaradok a csatatéren, legyen tiéd s maradékaidé az én részem, ha pedig visszatérek szerencsésen, majd megosztozkodunk testvériesen.
Hát János bizony jó szívvel is maradott otthon. Elég része volt a háborúból. Péter pedig felült lovára, s indult embereivel a csatába.
Telt-múlt az idő, elmúlt több esztendő, s Péter nem tért vissza. De az embereiből többen hazakerültek, s hírül hozták Jánosnak, hogy az öccse elesett a csatában.
Hát ha elesett, János nem tehetett egyebet, kezére vette az egész birtokot. Messze földön nem volt olyan gazdag ember, mint ő. Hanem egyszer egy zarándok jött Jánoshoz, s azt mondta:
– Uram, nem igaz, hogy az öcséd meghalt. Csak megsebesült, s fogságba hurcolták a törökök, ott szenved a belgrádi várban, szomorú rabságban. Ha nagy váltságdíjat küldenél érte, hazaeresztenék.
Hitte is, nem is János ezt a beszédet, de amint esztendő telt esztendő után, olyan erősen megszokta a rengeteg nagy gazdagságot, hogy nem akarta elhinni a zarándok beszédjét.
Nem is tudakozódott az öccse után, nemhogy váltságdíjat küldött volna érte. Pedig Péter csakugyan nem halt meg, igaza volt a zarándoknak, ott sínylődött a belgrádi várban, szomorú rabságban.
Hanem egyszer, úgy tíz esztendő múlva, a magyarok visszavették Belgrád várát a töröktől, Péter kiszabadult a nagy, nehéz rabságból, s ment haza egyenest Korlátkő várába.
Éppen este érkezett meg, hallotta messziről, hogy nagy hejehuja, dínomdánom van a várban.
Belép Péter a nagy szobába, s hát éppen akkor koccintják össze az aranyserlegeket a vendégek. Egyszeriben elhallgatott a muzsika, vége szakadt a nagy vigasságnak. Minden szem az ismeretlen jövevényre tekintett – vajon ki lehet? mit akar?
Senki sem ismerte meg Pétert, még a bátyja sem.
No, ez nem is volt csoda, testéről szakadott le rongy, az arca, szeme be volt esve a sok éhezéstől, a sok sanyargatástól.
– Jó estét, bátyám! Jó estét, urak! Ugye, nem ismertek?
De bizony megismerték mindjárt a hangjáról. A vendégek nagy örvendezéssel ugráltak fel az asztal mellől. Szaladtak Péterhez, s mit volt mit nem tenni Jánosnak – ő is nagy örömet mutatott: keblére ölelte az öccsét.
– Édes öcsém, lelkem, öcsém! Azt hittem, hogy meghaltál! Csináltattak neki mindjárt langyos feredőket,* felöltöztették fényes vitézi ruhába, s folyt tovább a dínomdánom, vége sem szakadt egy hétig. Hanem mikor a vendégek elszéledtek, Ozsvát János kedve egészen megváltozott. Szótalan, rosszkedvű lett, s mostohán válaszolt Péternek minden szavára. Ha Péter a birtokelosztást emlegette, csak az volt a válasza:
– Ráérünk arra még!
Mintha csak éles késsel a húsába vágtak volna, úgy fájt Ozsvát Jánosnak, ha arra gondolt, hogy meg kell osztozkodni Péterrel.
Volt a várban egy öreg kulcsárné, aki dajkája volt Jánosnak, s azért olyan nagy volt a hatalma a várban, mintha éppen ő lett volna az úrasszony. Mikor Péter hazakerült, már nem élt a János felesége, s ez az öregasszony parancsolt a cselédeknek. Minden úgy történt, ahogy ő akarta. János is csak reá hallgatott.
Azt mondja egyszer Jánosnak az öregasszony, mikor csak ketten voltak a nagy ebédlőszobában:
– Hallod-e, uram, ha én a te helyedben volnék, bizony nem szomorkodnám, segítenék magamon.
– Hát mit csináljak? – kérdezte János.
– Mit csinálj? Pusztítsd el az öcsédet!
– Nem, azt nem teszem – mondotta János -, sohasem lenne a lelkemnek nyugodalma.
– Ó, te bolond, te, hiszen neked semmit sem kell tenned! Van nekem olyan porom, hogy abból csak egy csipetnyit tegyek a poharába, tudom, nem kell megosztozkodni vele ezen a világon.
János egy kicsit mintha habozott volna, aztán hirtelen azt mondta az öregasszonynak:
– Hát jól van, tégy úgy, amint jónak látod.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, s belépett Péter. Hallott valamit a beszédjükből, de nem értette meg világosan, hanem amint az arcukra tekintett, mindjárt látta, hogy miben fő a fejük. Szörnyű haragra gerjedt, s mondta a bátyjának:
– Látom, hogy mit forraltok ellenem, most igazságot tehetnék a kardommal, de nem teszem! Megállj, te gonosz lelkű testvér! Megyek a királyhoz, az majd tesz igazságot.
Ozsvát János nagyot kacagott.
– Hát eredj a királyhoz, mit bánom! Vagyok én akkora úr, mint a király.
Péter csakugyan elment a királyhoz, előadta panaszát.
A király meghallgatta kegyes szívvel, s egyszeriben kiküldette az embereit az Ozsvát testvérek birtokára, hogy osszák kétfelé igazságosan.
Kimennek a király emberei, üzenetet küldenek Jánosnak is, hogy jöjjön, legyen ott az osztálynál.*
Éppen egy rengeteg erdőnek a közepén mérték ki a határt a király emberei, de János is odament fegyveres emberekkel, s mondta kevélyen:
– Nem engedelmeskedem sem törvénynek, sem királynak, hacsak az ördög ide nem jő, s az nem csinál határt!
Abban a pillanatban rettentő nagy fergeteg kerekedett. Zúgott-búgott az erdő, ég-föld elsötétedett, s ím, egyszerre jön egy szörnyű nagy fekete ördög, magasabb volt a legmagasabb fánál, tüzet okádott a szájából; az ördög előtt meg egy akkora eke, mint egy ház, s az ekét az öregasszony húzta.
– Hí, elé, hí! – kiabált az ördög. S nagyokat rittyentett acélostorával.
Az asszony szörnyű jajgatással húzta az ekét. Hasadt a föld az ekevas nyomán, olyan mély gödör maradt utána, hogy három templom is belefért volna egymásra rakva. S kétoldalt a földből, mit az ekevas kiszántott, két magas hegy kerekedett.
Aztán egyszerre csak megvilágosodott az erdő, lecsendesedett a fergeteg, s nagy álmélkodással látják az emberek a mélységes mély barázdát, s hogy Péter a király embereivel az egyik, János pedig az ő embereivel a másik hegyre került.
Átkiáltottak a király emberei:
– Az ördög megcsinálta a határt, János! Belenyugszol-e?!
– Belenyugszom – szólt át János csendesen, megadással.
Azzal megfordult, s ment haza Korlátkő várába. Hát amint a vár kapujához ér, mit látnak szemei? Ott fekszik összetörve-zúzva a vén dajka. Körülötte állanak a várbeli népek, s rémüldözve fogadják Ozsvát Jánost.
– Jaj, uram, nagyuram, mi történt! Itt volt az ördög, eke elé fogta az öregasszonyt, s ím, nézze, lássa, így került vissza!
De ettől a pillanattól kezdve Ozsvát János is megváltozott erősen. A szíve ismét visszafordult az öccséhez, s nem irigyelte többé tőle igazi jussát.
Kibékültek, s éltek azután egymással igaz testvéri szeretetben.