Fogaras vidékén, Vajda és Récse határán van egy kőbálvány, szakasztott olyan, mint egy leány. A románok Piastra babulujnak, a magyarok Bába kövének hívják.
Elmondom nektek e kőbálvány történetét. Réges-régen, mikor még a földön tündérek is laktak, Brassó mellett, a Királykőn, ragyogó, szép várban egy tündérleány lakott egymagában. Szemben Királykő várával, Feketehalom várában lakott a fekete királyné egyetlen fiával.
Dali szép legény volt ez a fekete királyfi, kapott volna királykisasszonyt, minden ujjára kettőt, de neki egy sem tetszett. Meglátta a tündérleányt, s ettől a pillanattól kezdve nem volt többet nyugodalma.
Azt mondta az édesanyjának:
– Nem kell nekem, édesanyám, senki más ezen a világon: egyedül a tündérleány.
– Jól van – mondotta a fekete királyné -, legyen a te szíved kívánsága szerint.
A királyfi felült hófehér paripájára, s elvágtatott Királykő várába. A tündérleány éppen ott sétált a vár udvarán, s mikor a királyfi leszállott a lováról, nagy büszkén félrefordította a fejét – még a köszönését sem fogadta a királyfinak.
– Ne fordulj el tőlem, te szép leány – esengett a királyfi -, éretted jöttem, gyere velem, légy az enyém!
A tündérleány nagyot kacagott.
– Ó, te hitvány földi féreg! Tudod-e, hogy tündérleány vagyok? Földi ember gyermeke nem való énhozzám.
Azzal otthagyta a királyfit, fölszaladott a palotába, s többet nem is mutatta magát.
Visszament a királyfi nagy búsan – sírva borult az édesanyja kebelére.
– Anyám! Édesanyám! Nem szeret a tündérleány, meghalok nagy bánatomban.
S attól a naptól kezdve nem lehetett megvigasztalni a királyfit, fogyott, mint az égő gyertya. A fekete királyné értett mindenféle bűbájosmesterséghez. Csudafüvekből éjjel-nappal főzte az orvosságot, de hiába, nem használt a királyfinak semmiféle orvosság. Lassanként elszáradott, mint a leszakasztott virág.
Meghal a szegény királyfi, eltemetik nagy pompával. Mikor aztán eltemették, a fekete királyné fölkerekedett a katonáival, indult Királykő vára ellen, megesküdött a fia lelke üdvösségére, hogy addig meg nem nyugszik, míg a fiát meg nem bosszulja. És csakugyan, kő kövön nem maradott, s a tündérleány alig tudott elmenekülni a várból. Szaladott, mint a sebes szélvész, de a királyné mindenütt nyomában, szórta az átkot a fejére – s mikor ez nem használt, a bűbájosmesterséghez folyamodott.
– Hát ha sem az átkom meg nem fog – kiáltotta a királyné szörnyű haraggal -, sem én meg nem foghatlak elevenen, legyen belőled kőbálvány, ne pusztuljon el miattad soha senki!
S ím, egyszerre megállott a tündérleány, mintha földbe gyökeredzett volna, s abban a pillanatban tetőtől talpig kőbálvánnyá változott.