Egyszer volt egy szabó s annak egy fia: akkora, mint egy babszem. Ezt a fiut Babszem Jankónak hivták, de a milyen kicsi, éppen olyan bátor s ügyes volt. Azt mondja egyszer az apjának Jankó:

– Édes apám, én elmegyek szerencsét próbálni, kicsi nekem a kend háza.

– Jól van, fiam, eredj, jó utat, hol sár nincs, mondta a szabó.

Kiválasztott a sok tű közül egyet, a leghegyesebbet, abból kardot csinált, Jankónak a derekára kötötte: – no, most mehetsz, fiam, ha megtámadnak, ezzel megvédheted magad.

Jankó fel is kötötte a kardot, de mielőtt útnak eredett volna, bekukkantott a konyhába, hadd lássa, mi lesz ebédre. Felugrott a tüzhelyre, a tüzhelyről a fazék szélire, belehajolt a levesbe s egyszerre csak potty! beléesett a fazékba. De még jóformán belé sem pottyant, a leves párája felkapta s megsem állott vele, mig a kéményen fel nem vitte, ki a levegőre, aztán egyet-kettőt bukfencezett Jankó, s potty! le a földre. Oda se neki – talpra ugrott Jankó, elindult s addig meg sem állott, míg egy városba nem ért, ott beszegődött egy szabóhoz inasnak. Itt nagyon jó dolga volt Jankónak, mert mikor adtak enni, mikor nem. Két-három napig csak hallgatott Jankó, de megunta a koplalást s azt mondta a szabónénak: – Hallá-e mest’ram asszony, lásson el jobban, mert külömben elmegyek holnap reggel s felírom a kapujára:

Sok pityóka, kevés hús,
Szegény inas, innen fuss!

– Mit beszélsz, te tacskó? förmedt rá az asszony. Hiszen megállj, mindjárt adok én neked olyan húst, hogy kifutsz a világból!

Fölkapott egy léniát, hogy rácsapjon Jankóra, de Jankó akkor már az asztal alatt guggolt s onnét öltögette a nyelvét, meg kiabált:

Sok pityóka, kevés hús,
Szegény inas, innét fuss!

Na hiszen, majd felvetette a méreg az asszonyt, szaladott Jankó után, ágy alá, asztal alá, minden alá bújt Jankó után, de hiába, nem tudta nyakon csipni. Végre is kapta a seprőt s a sok szeméttel kisöpörte Jankót a házból. Csakhogy megszabadult tőle!

Tovább ment Jankó nagy vigan, ment, mendegélt s rengeteg erdőbe ért. Ott találkozott egy csomó zsivánnyal, a kik éppen akkor tanakodtak azon, hogy mint rabolhatnák ki a király kincses kamaráját.

– Ihol, ez a tökmag gyerek, mondja a vezér, ez éppen nekünk való. Ez bemegy a kulcslyukon s kidobálja nekünk a király pénzét.

Mindjárt elmondták Jankónak, hogy mi jóban jár az eszük, Jankó vállalkozik első szóra, kezet ad: itt a kezem, nem disznó láb!

A zsiványok fölkerekedtek, Jankót az egyik a zsebébe dugta s sötét este a király palotája elé értek. Ott Jankó kiugrott a zsivány zsebéből, szépen a kincses kamara ajtaja elé sétált. Az egyik strázsa hallotta, hogy valami szetemnyi kis bogár ott mászkál az ajtón, unalmában rá is akart csapni, de a másik mondta: – Ugyan, hagyjad, az is Isten teremtése, hadd éljen.

No, ha hagyta, Jankó be is mászott a kulcs lyukán, s egymásután dobálta ki az ablakon a sárga aranyakat s a szép fehér tallérokat.

Véletlenül éppen akkor nyitott a király a kincses kamarába: látni akarta, hogy nem lopják-e a pénzét. Nézi, vizsgálja a pénzes kádakat, s látja, hogy biz azokból sok tallér meg arany hiányzik. Nem tudta elgondolni, hogy ki dézsmálhatja a pénzét, mikor éjjel-nappal strázsálják a kincses kamarát. Mondta is a strázsáknak, mikor eltávozott, hogy itt tolvaj jár s ha kézre nem kerítik, karóba kerül a fejük. Nosza, szaladtak be a strázsák nagy ijedten a kamarába, s im a hogy bent voltak, hallották is, hogy zörög-csörög az arany, az ezüst; néznek ide, néznek oda, de nem látnak egy élő lelket sehol. Jankó csak ugrált egyik sarokból a másikba s még bosszantotta a strázsákat: Itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok!

Szegény strázsák szaladtak, amerről a hang jött, de mire ott voltak, más sarokból hallatszott: itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok! Addig szaladgáltak erre, arra, előre, hátra, hogy halálosan elfáradtak, a földön elterültek, Jankó meg vigan dobálta ki a pénzt az ablakon s mikor megelégelte, hopp! kidobta magát is. Odakint a zsiványok úgy agyba-főbe dicsérték, hogy majd leserült arcáról a bőr, magukkal akarták vinni, hogy éljen velük halálig s még azon is túl, de Jankó nem maradt, azt mondta: egyszer vót, a mi vót, többet ő ilyen dologba nem elegyedik, csak éppen egy krajcárkát fogadott el s úgy ott hagyta a zsiványokat, mint szent Pál az oláhokat.

Tovább ment, mendegélt, közbe-közbe megállapodott egy-egy szabómesternél, foltra foltot vetett, de sokáig egy helyen sem maradott, illa, berek, nádak, erek! tovább állított. Gondolta magában: éppen elég volt a szabóságból, próbáljunk egyebet. Beállitott egy korcsmároshoz s annál elszegődött szolgának. Tetszett a korcsmárosnak a babszem gyerek, hogyne tetszett volna, de bezzeg nem tetszett a szolgálóknak, mert Jankó mindent látott, amit csinálnak, őt meg nem látták s ha egy s mást lopocskoltak, azt ő mind elmondta a korcsmárosnak.

– No, megállj, Jankó, fenekedtek a leányok, majd nem árulkodsz te többet.

Egyszer, mikor éppen fűvet vágtak a teheneknek, Jankó ott ugrált, ott matatott a fűben. Egyéb sem kellett nekik! Az egyik szolgáló hirtelen levágott egy marék fűvet, a hol Jankó matatott, oda dobta a többire s nagyhirtelen belekötötte a lepedőbe. Azzal, uccu! el az istállóba, a jászolba dobták a fűvet s mire Jankó kikószálódhatott volna, hamm! bekapta egy tehén. Egy szempillantás s Jankó lent volt a tehén hasában. De már ennek fele sem tréfa, gondolta magában, elkezdett kiabálni torkaszakadtából:

Jaj, jaj, jaj,
Nagy a baj!
Gazduram, jöjjön ki,
A tehénből vegyen ki!

A korcsmáros éppen akkor talált belépni a pajtába, hallja a kiabálást, kérdi: hol vagy Jankó? Felelt Jankó:

Itt, a Riska hasába’
Üttesse meg immár, na!

Mit volt, mit nem tenni, a korcsmáros megüttette a Riskát, a belét nagy gondosan kivágták, Jankó kiugrott, a bokáját összeütötte s mondta:

No, gazduram, isten áldja,
Megyek ismét más szállásra!

Azzal, uccu neki, szaladott ki a mezőre, a mezőről be az erdőbe. A mint megy, mendegél az erdőben, találkozott egy rókával. Éhes volt a róka, megtetszett neki Jankócska, gondolta, ha nincs nagyobb falás, elég lesz ennyi is s be akarta kapni Jankót.

– Ne ölj meg, róka koma, mondta Jankó, inkább vigy haza s bizony nem bánod meg.

– Hát mit adsz? kérdezte a róka.

– Csak vigy haza s majd meglátod, mind a tied lesz, ami tyukja, csirkéje van az anyámnak.

– Ez már beszéd, mondta róka koma. Felkapta Jankót a hátára s meg sem állott, mig haza nem értek.

Hej volt öröm otthon, mikor Jankót meglátták. A mi tyuk s csirke volt a háznál, azt mind róka komának adták. Világ életében nem volt ilyen úri dolga.

– No, róka koma, mondta Jankó, nesze, van egy krajcárkám, még ezt is neked adom. Most pedig eredj Isten hirével, – volt tyuk, nincs tyuk.

Ha a Jankó anyjának több tyukja lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Itt a vége, fuss el véle.