Másnap estefelé a Kisfiú ezzel köszöntött be Rémusz bácsihoz:
– Bugybugy-putypuruty!
Rémusz bácsi éppen szöget vert egy csizma sarkába. Felnézett a munkájából, és így felelt:
– Rumkumkumkum-humhumhum! – de még csak el sem mosolyodott.
– Ezt miért mondtad? – kérdezte a Kisfiú csodálkozva.
– Teknősnyelven szóltál hozzám – felelte az öreg. – Én pedig kecskebékanyelven válaszoltam.
– És mit jelent az, amit mondtál? – érdeklődött a Kisfiú.
– Nem tudom egészen biztosan – mondta Rémusz bácsi. – A folyó partján hallottam, amikor legutóbb arra jártam.
– Lehet, hogy azt jelenti, hogy: szervusz?
– Lehet – felelte az öreg.
– Hát akkor: rumkumkumkum-humhumhum – mondta a Kisfiú.
Rémusz bácsi letette a kalapácsot, és kezet nyújtott.
– Bugybugy-putypuruty – válaszolta barátságosan.
– Mesélni is békanyelven fogsz? – érdeklődött a Kisfiú.
– Embernyelven is, békanyelven is – felelte Rémusz bácsi.
Amikor a Teknős – bugybugy-putypuruty – lemerült az iszapba, a Kecskebéka, aki éppen ott hűsölt, nagyon megörült neki, mert már régen nem találkoztak.
– Rumkumkumkum-humhumhum – üdvözölte, és mindjárt megkérdezte tőle: – Pumpumvamvam-vamvamvam?
– Hudrubadra-mutymutykuty – felelte a Teknős.
Meghallotta a Vöröshasú Béka, és nem állta meg, hogy közbe ne szóljon:
– Ümmömm-ümmöm.
De ezt már a varangyos béka sem hagyhatta szó nélkül.
– Kvákkvákkvákkvák – mondta.
Jól elbeszélgettek.
A Róka a parton állt és fülelt. Szerette volna eltalálni, hogy miről folyik a társalgás odalent a víz alatt, de egy kukkot sem tudott ellesni belőle.
– Pedig az előbb még megértették egymást, a Teknős és a Róka – vetette ellen a Kisfiú.
– Persze – felelte Rémusz bácsi. – Mert szárazföldi állat-nyelven beszélt, most pedig vízi nyelven.
– És azt nem érti a Róka?
– Nem bizony. Éppen azért hallgatódzott olyan figyelmesen, mert azt remélte, hogy előbb-utóbb mégiscsak sikerül elkapnia egy-két értelmes hangot.
– És sikerült? kérdezte a Kisfiú.
– Mindjárt megtudod – felelte Rémusz bácsi.
Szálltak a buborékok, hozták-vitték a titkos vízi beszédet. A Róka ide-oda fordította a fejét, és egyre beljebb lépdelt a partról a vízbe.
– Brekeke! – mondta egy apró zöld béka.
De a Róka így értette:
– Gyere be!
– Menjek be? – csodálkozott a Róka, és körülnézett. – Ki hív engem?
– Kva-kvákkvák – szólt a varangyos béka.
A Róka azonban így hallotta:
– A bátyád.
Nagyon megütődött ezen a válaszon a Róka, mert eddig úgy tudta, hogy a bátyja éppolyan kevéssé szereti a vizet, akárcsak ő maga.
Meg is kérdezte:
– Hát te mit keresel a vízben?
– Ümmöm, ümmöm – mondta a Vöröshasú Béka.
A Róka meg ezt értette:
– Fürdöm, fürdöm.
Oda néz, ahonnan a hangot hallotta, vagyis a vízbe, és látja, hogy csakugyan: ott áll a bátyja, éppen szemben.
(Azazhogy a saját tükörképe állt ott, azt nézte a bátyjának.)
– Brekeke! – kiabált megint a zöld béka, s ez most is éppen úgy hangzott, mintha ezt mondta volna: gyere be!
– Inkább te gyere ki! – felelte a Róka, és már nyúlt is a saját képmása felé, hogy kihúzza a vízből.
Hanem egy kicsit elhirtelenkedte a dolgot, megcsúszott, elesett, és fejjel előre, belepottyant a vízbe. Alig tudott kikecmeregni belőle.
– Hahaha! – nevettek a nagy békák.
A kisebbek meg így:
– Hehehe!
És volt ott egy egészen pici béka, az így nevetett:
– Hihihi!
– És ez mit jelentett vízi nyelven? – kérdezte a Kisfiú.
– Olyasfélét, mint szárazföldi nyelven.
– És a Teknős hogy nevetett?
– Sehogy – felelte Rémusz bácsi. – Mert addigra már mélyen aludt odalent a folyó fenekén, a puha iszapban.
Kézbe vette a kalapácsot, amelyet az előbb letett maga mellé.
– Neked is aludni illenék már – mondta. – Nem vagy még álmos?
– Egy kicsit.
– Hát akkor: bugybugy-putypuruty!
– Humkumkumkum-humhumhum! – ásított a Kisfiú, és hazament.