Híre kerekedett valahára, hogy a tatárcsorda elhagyja hazánkat. Beszélték, hogy Batu nagyon siet haza, mert nagybátyja, Oktaj meghalt s ő szeretne a tatárok fővezére lenni.
A hír valóságot beszélt, Magyarországot elhagyták a fenevadak.
Most volt csak igazán temető. Néma és borzalmas temetője egy tönkretett nemzetnek.
Vajjon mit érezhetett a jó király, midőn visszatért országába s látta mindazt, minek leírása megkönnyezteti hatszáz esztendő mulva is a magyar embert?
Te elszomorodott király, magadat ne vádold semmiért! Buzgó és jóakaró való királyi trónodon szemed őrködött a nyáj felett, hej, de a nyáj nem hallgatott pásztorának szavára!
Béla király hozzá látott az emberi erőt túlhaladó munkához: újra alapítani a magyar hazát, ez volt dicső célja.
Előhivatta az erdőkben bujdokló, félighalt embereket, hozatott idegen országokból marhát, gabonát; buzdította a népet, hogy építse fel újra falvait, hogy építsenek erős várakat, melyek oltalmat nyujtanak olyan ellenséggel szemben mint a tatár. A néptelen vidékeket betelepítette kúnokkal s fáradozott atyai önmegtagadással, hogy a temetők helyén élők tanyája keletkezzék.
A munka lassan ment, de előre haladt mégis, mert az emberi akarat mindenható, s még a lehetetlent is lehetségessé tudja tenni.
Magyarország egy negyed század alatt kiheverte a rémítő csapást. Virágzó falvak, kőfallal körülvett városok emelkedtek s a nehéz megpróbáltatásnak intő példája összetartásra buzdította a nemzetet.
Összetartás a nemzet ereje.