Azt hiszem, hogy Benet úr ivadéka lehetett Venturnénak, annak a kevély asszonynak, akiről már meséltem néktek. Venturné gazdag úrasszony volt, s emlékezhettek, hogy míg a fia messze földön hadakozott, hatalmas, nagy várat épített Bereck mellett. Azt mondta szertelen elbizakodottságában, hogy még az Isten sem tudja bevenni az ő várát. Hát az Isten nem is hagyta büntetés nélkül a kevély beszédet: támasztott rettentő földindulást, égszakadást, s a hatalmas vár összeomlott, akár egy nyomorú kis kaliba. Többet nem is épült föl ez a vár, s a kevély asszony ivadéka, Benet úr, szegény nemes ember módjára, fazsindelyes házacskában lakott, egymagában. De Benet úr amilyen szegény, olyan jószívű volt, kapuja mindig nyitva állott, s utolsó falatját is megosztotta a vendéggel, aki hozzá vetődött.
Történt, hogy egy este, amint egymagában üldögél Benet úr, s talán éppen a régi jó időkre emlékezett, amikor az ő őseinek várai, nagy uradalmai valának, egy fiatal, diákforma legény állított be hozzá. Köszönt illendőképpen, Mátyás diáknak mondta magát, s szállást kért éjszakára.
– Istené a szállás – fogadta Benet úr -, kerülj beljebb öcsém, telepedj le! Látom az arcodról, hogy éhes is vagy, fáradt is vagy.
– Bizony mi tagadás, éhes is vagyok, fáradt is vagyok, mert messze földről jövök.
Csakhamar asztalhoz ültek, de a vacsora bizony sovány volt: egy tál lencse. Gondolta magában Benet úr, mégsem illendő ilyen sovány vacsorával traktálni meg a vendéget, hamarosan zsírt olvasztott, s leöntötte vele a lencsét.
– Látod, öcsém – mondta Benet úr -, a mi földünk sovány, csak úgy terem, ha jól megtrágyázzák; azonképpen a lencse is sovány zsír nélkül.
Aztán egy kancsó bor is került az asztalra, s amellett elbeszélgettek az ország dolgairól, különösképpen Mátyás királyról.
– Az ám az igazi király – mondta Benet úr lelkes szóval. – Ámbátor soha nem láttam, de mindég csak jó hírét hallottam, hogy a jó Isten áldja s tartsa meg! Ugyan bizony – kérdezte kevéssel később Benet úr -, láttad-e te valaha a nagy királyt? Hisz te sok országot-világot bejártál?
– Bizony láttam, s látom mindennap, ha Budán vagyok – mondta a diák. – Úgy nézz meg, hogy én Mátyás király íródeákja vagyok.
– Hiszen az lehet – mondotta Benet úr, de látszott az arcán, hogy nem nagyon hisz a diák szavában.
– Mondom kigyelmednek, hogy a Mátyás király íródeákja vagyok, s ha valaha Budára jő, ne kerüljön el, látogasson meg: ott lakom én is a király palotájában.
Azzal lehúzott egy gyűrűt az ujjáról, s odaadta Benet úrnak.
– Tudja kigyelmed, tartsa meg ezt a gyűrűt emlékezetül, s ha Budára jő, csak mutassa meg akármelyik cselédnek, mindjárt hozzám vezetik.
– No, ecsém, én, ha Isten éltet, meg is látogatlak, nem telik belé egy esztendő. Csak egyszer lássam a királyt, azért is fölmegyek Budavárába, pedig messzécske van ide, jól tudom.
– Bizony egy kicsit messzécske – mosolygott a diák.
Másnap reggel a diák megköszönte Benet úrnak a szállást s a szíves vendéglátást, s ment tovább, ki tudja, merre. Hanem Benet úrnak e naptól fogvást nem volt nyugodalma, ahogy betakarodott, ami kicsi gabonája volt, s egypár arany csordult-cseppent a búzából, fölkerekedett gyalogszerrel, s addig ment, mendegélt, amíg Budára nem ért. Bemegy a palota udvarába, ott mutatja egy cselédnek a gyűrűt, mondja, hogy kitől kapta: vajon itt van-e még ez a diák?
– Itt ám – mondta a cseléd -, csak menjen föl kend a garádicson, s mutassa a strázsának, az majd továbbvezeti.
Fölmegy Benet úr a garádicson, mutatja a gyűrűt a strázsának, s hát uramteremtőm, abban a szempillantásban felnyílik előtte a nagy szárnyas ajtó, s tessékeli befelé a strázsa. Ott az első szobában mindenféle fényes ruhás urak álldogáltak, s ahogy ezek meglátták Benet úr kezében a gyűrűt, csakhogy a tenyerükre nem vették: tessékelték beljebb-beljebb, ragyogó fényes szobákon keresztül, mígnem egyszerre csak Benet úr ott állott egy rengeteg nagy szálában: Mátyás diák előtt.
De bezzeg forogni kezdett a világ Benet úrral! Már addig is sejtette, hogy több lesz az ő vendége afféle íródeáknál, de most már tudta: hány hét a világ. No, ő szépen megjárta! Mátyás király volt az ő vendége, nem más. S ő csak egy tál lencsével vendégelte meg. De hát ha nem volt egyéb!
– Ó, felséges királyom – hebegett Benet úr -, de szégyellem a dolgot. Megesmérem, hogy nem fogadtam illendőképpen, de Isten látja lékem, hogy ami telt szegény házamtól, szívemből adtam.
A király mosolyogva veregette meg Benet úr vállát, aztán megragadta a kezét.
– Egyet se búslakodjék amiatt kegyelmed. Sohasem esett jobban vacsora, mint a kigyelmed megtrágyázott lencséje, mert éreztem, hogy igaz szívvel adja. No, hanem most én is visszaadom kigyelmednek a lencsét.
Éppen ebédet jelentett az inas, s Mátyás király Benet urat kivezette az ebédlőszálába, maga mellé ültette, s ugyancsak biztatta: egyék kigyelmed, szeresse!
Így kínálta, ezzel a szóval, Benet úr is őt: szeresse!
Ebéd után meg behozatott egy tál aranyat meg egy tál ezüstöt. Aztán intett az inasnak, hogy hozzon még egy nagyobb tálat. Ebbe a tálba beleöntötte az ezüstöt, a tetejére meg az aranyat, s mondta:
– No, Benet uram, én is megtrágyázom az ezüstöt arannyal, mint kigyelmed a lencsét zsírral.
Ebéd közben virágos kedvre derültek az urak (virágos jókedve volt a királynak is), s mit gondoltak, mit nem, ők is akartak valamivel kedveskedni a derék székely nemesnek. Fogta magát egy nagyúr, nagy hirtelen levetette magáról aranyos-gyémántos mentéjét, s Benet úr nyaka közé akasztotta.
– Elbírja Bereckig kegyelmed? – kérdezte a nagyúr.
– El én tovább is – mondta Benet úr.
Arra egy másik úr is a nyaka közé akasztotta a nehéz aranyos gyémántos mentéjét.
– Hát ezt?
– El én, ezt is. Még többet is.
Egyéb sem kellett az uraknak (ha tréfa, hát legyen tréfa), ez is, az is a mentéjét Benet úr nyakába akasztotta. Most már a király is kérdezte:
– Hát ezt mind elbírja, Benet uram?
– El én, felséges királyom. Huncut, aki visszaveszi.
Nagyot kacagtak az urak, hogy csak úgy csengett belé a palota. Bezzeg hogy egy sem vette vissza a mentéjét.
– De már ezekhez a drága mentékhez illik a kard is – mondta a király, s egy gyönyörű szép kardot is adott Benet úrnak.
Benet úrnak kicsordult a könny a szeméből.
Mondta lelkes szóval:
– Köszönöm a kincset s kardot, felséges királyom. Azt hazám javára használom, a karddal pedig hazámért s királyomért harcolok, amíg élek!
Mondják is, hogy azt a várat, melynek ma csak a romladéka látszik, nem Venturné építette, hanem Benet úr, abból az ezüsttel trágyázott tál aranyból. No meg a nagyurak mentéinek aranyából, gyémántjából. De már az igazán mindegy, akárki építette, így is, úgy is csak a bús romladékok emlékeztetnek a régi dicsőséges időkre…