Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy király, annak egy fia. Több gyermeke nem volt, de jó is, hogy nem volt, mert a királyfi alig állott lábra, meghalt az édesanyja. Mikor a királyné a halálos ágyán feküdt, odahívta az urát, s mondta neki:
– Énnekem meg kell halnom, árván marad a kicsi fiam, azt hagyom hát neked, hogy ne házasodjál meg, s taníttasd a fiamat bölcsességre.
A király sokáig nem is gondolt házasságra, s mikor a fia akkorára nevekedett, palotájába hívatta a világ hét legbölcsebb emberét, hogy tanítsák meg a fiát bölcsességre. Mindjárt kérdezte is az első bölcset:
– Mennyi idő alatt tanítod meg a fiamat bölcsességre?
– Felséges királyom, egy nap alatt úgy megtanítom, hogy éppen olyan bölcs lesz, mint én.
A második bölcs azt mondta, hogy ő két nap alatt tanítja meg; a harmadik meg azt, hogy három nap alatt, s így a többi is sorjában, ahogy következtek: annyi napra ígérték, hogy megtanítják a királyfit a maguk bölcsességére.
Jól van, a király nagy örömmel a bölcsek kezére adta a fiát, azok meg elvitték magukkal messze földre. Egy helyen megállapodtak, ott egy szobába beültették a királyfit, de egy sem törődött vele, magára hagyták, hadd gondolkozzék.
Teltek-múltak a napok, a királyfi csak ült egyedül a szobájában, de a bölcsek feléje se néztek. Egyszer az első bölcs mégis gondolt valamit, egy orgonafalevelet tett a királyfi ágyának a lába alá. Másnap reggel bemegy a királyfihoz, s kérdi:
– No, királyfi, mit álmodtál az éjszaka?
– Nem álmodtam én semmit – mondotta a királyfi -, a szememet le se hunytam, egész éjjel azon gondolkoztam, mitől lehet magasabb az én ágyam, mint volt eddigelé.
– De már azt én sem tudom elgondolni – mondotta a bölcs.
Aztán kiment a többi bölcshöz, s mondotta nekik:
– Hej, barátaim, nem kell ezt a fiút bölcsességre tanítani, bölcsebb az, mint mi. Csak egy orgonafalevelet tettem az ágya lába alá, s észrevette, hogy az ágya magasabb, mint eddigelé volt.
Na, telt-múlt az idő, elmúltak hetek, hónapok, esztendők, a királyfi ott maradott a bölcsek között, mert a király megírta pecsétes levélben a bölcseknek, hogy csak tartsák addig ott a fiát, ameddig lehet. Bizonyosan azért akarta ezt így a király, mert időközben meggondolkozott, s nem tartotta meg, amit a felesége halálos ágyán a lelkére kötött, hogy ne házasodjon meg másodszor. De hát mit gondolt, mit nem, az egyik eszivel azt gondolta, hogy ha asszony nincs a háznál, szertezüllődik minden, a másik eszivel meg azt gondolta, jobb, ha a fiú nincs otthon, hátha mostohán bánnék vele a királyné. Hanem mikor a királyfi már nagy legénnyé serdült, megelégelte a bölcsek közt való lakozást, s azt mondta a bölcseknek: vizsgálják meg a csillagokat, vajon mit mondanak azok, hazamehet-e ő?
Kimegy a hét bölcs egy nagy pusztaság közepére, nézték sokáig a csillagos eget, s nekik azt mondották a csillagok, hogy a királyfi hazamehet. De a királyfiúnak ez még nem volt elég. Kiment ő is a pusztára, nézte a csillagos eget, s különösen egy nagy csillag mellett egy kicsi csillagot, s ez a kicsi csillag azt jelentette neki:
– Hazamehetsz, királyfi, de úgy viseld magadat, mintha néma volnál, bárki is szól tehozzád, ne válaszolj, máskülönben vége az életednek.
A királyfi nem szólt semmit a bölcseknek arról, hogy mit jelentett neki a kicsi csillag, elbúcsúzott tőlük, s ment egyenesen haza. Örült az öreg király a fiának, mert amire hazaért a királyfi, az apja erősen leöregedett. De csakhamar el is szomorodott, mert hiába kérdezte, hiába faggatta, hogy van, mint van, tanult-e sok bölcsességet, a királyfi nem szólt semmit.
Hej, uramteremtőm, búsult a király, majd felvetette a búbánat. Lám, elküldötte a fiát a bölcsekkel, hogy azok tanítsák bölcsességre, s némán került vissza. Hanem a királyné semmiképpen sem akarta hinni, hogy a királyfi néma.
– Hallod-e – mondotta az urának -, nem hiszem, hogy a fiad néma volna, csak nem akar beszélni. Hiszen majd megszólaltatom én!
Bement a királyfi szobájába, elkezdett hozzá beszélni, mindenféle szép, kedves dolgokat, mosolygott rá édesen, kedvesen, cirókálta-marókálta az arcát, de a királyfi nem szólalt meg.
Akkor szörnyű haragra gerjedett a királyné, s mit gondolt, mit nem, elkezdett sikoltozni, kiabálni, kiszaladt a szobából, felverte az egész házat a jajgatásával.
– Gyere, gyere – kiáltott a királynak -, igazi szép fiad van, meg akart ölni engem!
Nem tudta, mit gondoljon a király, mi történhetett az ő fiával, nem értette a dolgot. Kérdezte, vallatta, hogy miért akarta megölni a mostoháját: nem szólt az egy szót sem.
– Hát ha nem szólsz – kiáltott a király -, halj meg!
A királyfi még erre sem szólalt meg. Hanem mégis meggondolta a dolgot a király, elébb elhívatta a hét bölcset, hátha azok meg tudnák mondani, hogy igazán néma-e a fia.
Megérkeznek a bölcsek a palotába, sorban a király színe elé mennek. Az első bölcs azt mondja:
– Felséges királyom, amíg nálunk volt a fiad, nem volt néma, de várj egy napig, addig ne akasztasd fel, hátha megszólal.
Jól van, a király megkegyelmezett egy napra, de a királyfi akkor sem szólalt meg. Jött a második bölcs, az meg arra kérte a királyt, hogy várjon még két napot s így tovább, mind a hét bölcs. A hetedik hét napot kért.
Ezt is megadta a király, le is telt a hét nap, de a királyfi akkor sem szólalt meg. Éppen indult a király, hogy összedoboltassa a katonáit, s vitesse a fiát az akasztófa alá. Abban a pillanatban megszólalt a királyfi:
– Megállj, apám – mondotta a királyfi -, hadd mondom el neked, hogy s mint jártál volna, ha felakasztatsz engem!
– Hát hogy jártam volna? – kérdezte a király.
– Úgy jártál volna, mint az egyszeri öregember, akinek egyetlenegy fia volt, éppen mint neked, apám. Egyszer ez az öregember éppen a vacsoránál ült a fiával, amikor az ablakra szállott egy fülemile, s elkezdett szépen énekelni.
– Hej – mondotta az öregember -, ha volna ezen a világon oly bölcs ember, aki meg tudná mondani, hogy mit énekel ez a fülemile!
Mondta a fiú:
– Hát én meg tudnám mondani, édesapám, de nem mondom meg, mert ha megmondanám, erősen megharagudnék rám.
– Dehogy haragszom, dehogy haragszom – mondotta az apja. – Csak mondd el bátran, ne félj semmitől!
– Hát jól van, édesapám, megmondom. Az a fülemile azt énekeli, hogy belőlem valami hatalmas nagy ember lesz, de olyan hatalmas ember, hogy amikor mosdok, kigyelmed tartja a mosdótálat, az édesanyám meg a törülközőt.
De bezzeg szörnyű haragra lobbant az öregember.
– Mi, hogy én tartsam neked a mosdótálat, az anyád meg a törülközőt?! Azt ugyan meg nem éred!
S csakugyan, hogy meg ne érhesse, nagy haragjában felkapta a fiát, fogta, vitte s belevetette a tengerbe.
– Látod, édesapám, ha én beszélek, ha én elmondom neked a való igazságot, éppen úgy járok, mint az a fiú. Hanem – mondotta tovább a királyfi -, az az öregember hiába vetette a fiát a tengerbe, jól tudott úszni, kiúszott egy sziklára; ott ült, üldögélt sokáig, egyszer aztán arra ment egy hajó, a hajósok felvették s magukkal vitték. Alekszander – mert így hívták a fiút -, mikor a hajó kikötött egy város mellett, megköszönte a hajósoknak iránta való nagy jóságát, elbúcsúzott tőlük, s bement a városba. Történetesen éppen ebben a városban lakott a király, de Alekszander nem ment a királyhoz, hanem ment a tiszttartójához, s annál beállott inasnak.
Éppen ekkor történt, hogy a király palotájára minden éjjel rászállott három holló, s azok ott olyan erősen károgtak, hogy a király nem tudott aludni a károgásuktól. Eleget hessegették az udvarbéli népek a hollókat, amellett folyton lövöldöztek rájuk a leghíresebb vadászok, de soha egy sem tudta eltalálni, a hollók csak ott maradtak, ott repkedtek a palota fölött, s károgtak szörnyűségesen.
Megijedett a király erősen, ki sem mert jönni a palotából: azt hitte, hogy valami rosszat jelent a hollók károgása; szerette volna tudni, hogy vajon a károgásuknak mi értelme vagyon. Össze is hívatta a világ minden tájékáról a legbölcsebb embereket, de egy sem tudta megérteni a hollók károgását. Mondja egyszer Alekszander a gazdájának:
– Uram, én felmegyek a királyhoz, meghallgatom azokat a hollókat, hátha én megértem, hogy mit beszélnek.
– Hiszen csak eredj – mondotta a tiszttartó* -, s ha megérted, szerencse fia vagy, mert a király éppen most hirdette ki, hogy annak adja a leányát s fele királyságát, aki megfejti a hollók beszédjét.
Fölmegy Alekszander a királyhoz, mondja, hogy mit akar, s kérdi:
– Igaz-e, hogy annak adja leányát s fele királyságát, aki megfejti a hollók beszédjét?
– Bizony igaz, fiam, s szavamat meg sem is másolom.
Alekszandernek sem kellett több, kiment az udvarra. Éppen sötétedett, jöttek a hollók, egy kevés ideig elhallgatta a károgásukat, aztán bement a királyhoz, s jelentette:
– Felséges királyom, ne féljen, nem hoz semmi rosszat a fejére a hollók károgása. A három holló közül egy a tojó holló, egy meg a gúnár, a harmadik a kettőnek a fia. Afölött veszekednek, hogy a tojó holló, amint kiköltötte a fiát, otthagyta s többet rá sem nézett, a gúnár pedig szépen felnevelte; ha közel nem kapott, messze földre is eljárt eleségért; most meg, hogy a fiú felcseperedett, visszajött a tojó holló, s magával akarja vinni a fiát. Nem tudnak maguktól igazságot tenni, felségedtől várnak ítéletet.
– Bizony ha tőlem várnak – mondotta a király -, könnyen megkaphatják, mert énszerintem az az igazság, hogy az apjánál maradjon a fiú. Hát te mit gondolsz, Alekszander?
– Én sem gondolok mást, felséges királyom.
Amint a király kimondta a maga ítéletét, a hollók elrepültek a palota tetejéről, többet soha vissza nem tértek; a király éjjeli nyugodalmát többet meg nem zavarták.
– No, fiam, Alekszander, most már tied a leányom, tartsuk meg a lakodalmat.
Mondá Alekszander:
– Felséges királyom, most még nem házasodom meg, egy nagyon bölcs királynak hallottam a hírét, elébb fölkeresem azt, hátha annál is tanulok bölcsességet. Egy esztendő múlva aztán visszatérek, akkor majd megtartjuk a lakodalmat.
A király beleegyezett, adott Alekszandernek temérdek aranyat az útra, s a fiú még aznap útnak indult, s addig ment, mendegélt, míg annak a híres bölcs királynak az udvarába nem ért. Úgy ment oda, mint valami szegény legény, aki szolgálatot keres. Fel is fogadták mindjárt belső inasnak. Ő vitte be minden reggel a kávét a királykisasszonynak.
Volt azonban az udvarban még egy inas, akinek Ludokiusz volt a neve. Ez a Ludokiusz királyfi volt, de eltagadta királyi mivoltát, meg akarta ismerni a királykisasszonyt, akiről hallotta, hogy szépségben nincs párja kerek e világon, de úgy akarta megismerni, hogy a királykisasszony ne tudja, ki s mi ő.
Hanem olyan csudát még a világ nemigen látott, hogy ez a Ludokiusz mennyire hasonlított Alekszanderhez. Éppen úgy, mint egyik tojás a másikhoz. Hamar össze is barátkoztak, erős barátságot kötöttek, elmondták egymásnak a titkukat.
Telik-múlik az idő, Alekszandernek eszébe jut, hogy egy kicsit hazalát az apósa udvarába titokban, hadd lám, mit csinálnak otthon. Azt mondja Ludokiusznak:
– Hallod-e, Ludokiusz, nekem el kell innét mennem, amíg odaleszek, vidd be te a kávét a királykisasszonynak, úgyis olyan erősen hasonlítunk egymáshoz, hogy a királykisasszony nem veszi észre a változást.
Bezzeg Ludokiusz beleegyezett örömmel. Elbúcsúztak egymástól, de mielőtt elváltak volna, gyűrűt cseréltek, hogy ha netalán többet nem találkoznának az életben, erről a gyűrűről egymásnak eszébe jussanak, egymást el ne feledjék soha.
A királykisasszony nem vette észre, hogy most nem Alekszander, hanem Ludokiusz hozza be neki a kávét. Az első héten úgy tett, mintha nem is nézne rá. De egyszer mégis megszólalt a királykisasszony, kicsordult a könny a szeméből, s felsóhajtott:
– Hej, Alekszander, ha te nem volnál inas!
Mondta Ludokiusz:
– Felséges királykisasszony, ne haragudj reám, de én nem vagyok Alekszander, az én nevem Ludokiusz. Alekszander hazament, s megkért, hogy helyette én szolgáljak neked.
Ámult-bámult a királykisasszony, nem akart hinni a Ludokiusz szavának.
– Úgy van, amint mondom, királykisasszony – erősítette Ludokiusz -, majd megtudod, ha visszajő Alekszander.
Mondta a királykisasszony:
– Jól van, Ludokiusz, hát legyen igazad, mindegy nekem. Akkor hát neked mondom: de kár, hogy inas vagy!
Gondolkozott Ludokiusz: vajon megmondja-e, hogy királyfi. Gondol ide, gondol oda, ő bizony mégsem mondja meg, így jobban megtudja, hogy igazán szereti-e a királykisasszony.
Teltek-múltak a napok, több hónap is eltelt, míg Alekszander visszakerült. De nem állott be többé belső inasnak, otthagyta Ludokiuszt, hadd találkozhassék mindennap a királykisasszonnyal. Ő meg a Ludokiusz helyére állott külső inasnak.
De még egy hete sem volt, hogy Alekszander visszajött, levelet kapott apósától. Azt írta benne, hogy menjen haza már, mert ő öregember, megunta a királyságot, a leánya is a várakozást, tartsák meg már a lakodalmat.
Bemegy Alekszander Ludokiuszhoz, mondja neki:
– No, kedves barátom, az Isten megáldjon, énnekem haza kell mennem, hí az apósom; neked meg azt tanácsolom, hogy vigyázz magadra, mert ha a király észreveszi, hogy szereted a leányát, szörnyű halálnak a halálával halsz meg.
Elbúcsúznak egymástól, Alekszander hazamegy, s helyébe más inast fogadnak.
Hanem ennek az inasnak ezer szeme volt, s már első nap észrevette, hogy Ludokiusz s a királykisasszony szeretik egymást. Még egy hete sem volt ott, fölment a királyhoz, s jelentette:
– Felséges királyom, fejemet ne vétesse, ha szomorúságot okoz a beszédem. De ha nem igaz, amit mondok, nem bánom, húzassa karóba a fejemet.
– Hát mit akarsz mondani? – kérdezte a király.
– Én azt, felséges királyom, hogy Ludokiusz s a királykisasszony szeretik egymást.
– Mit beszélsz te?! – kiáltott a király szörnyű haraggal.
– Én azt, amit láttam, felséges királyom. Ha nem hiszi, bebizonyítom. Engedje meg, hogy menjek ki Ludokiusszal egy szál kardra. Ha én vágom le őt, akkor nekem van igazam, ha ő vág le engem, akkor nincs igazam.
– Jól van – mondotta a király -, küldd ide mindjárt Ludokiuszt.
Elszalad az inas, küldi Ludokiuszt a királyhoz.
– Hallod-e, Ludokiusz – kiáltott a király -, igaz-e, hogy szereted a leányomat?!
– Nem igaz, felséges királyom.
– No, ha nem igaz, akkor bebizonyíthatod. Menj ki egy szál kardra az új inassal, ő mondta, hogy szereted a leányomat. Ha levágod őt, akkor neked van igazad.
Kimegy Ludokiusz nagy búsan, aztán valami módon szerét ejtette, s bement a királykisasszonyhoz, elmondja neki, hogy mi történt.
– Jaj, Istenem – sírt a királykisasszony -, véged van, szegény Ludokiusz! Láttam én már azt az inast, sokkal erősebb, mint te, s nem is mondott hazugságot, bizonyosan megöl téged.
Hát most mit tudjanak csinálni? Gondolkoznak, gondolkoznak, s egyszerre azt mondja a királykisasszony:
– Hallod-e, Ludokiusz, menj vissza az apámhoz, s mondjad neki, hogy halálos hírét kaptad az édesapádnak, neked haza kell menned, halassza el a bajvívást, amíg visszakerülsz. Menj el aztán Alekszanderhez, küldd el ide, ő bizonyosan legyőzi az új inast, mert ő egy szóval sem mondta, hiszen őtőle nem is kérdezték, hogy szeret-e vagy nem engem.
Megfogadja Ludokiusz a királykisasszony tanácsát, elmegy Alekszanderhez, s mondja neki, hogy mely rettenetes nagy bajba került, ha igaz barátja, segéljen rajta.
– Én jó szívvel – mondotta Alekszander -, hanem éppen ma van a lakodalmam, hogy tudjak most elmenni?
– Hiszen az nem baj – mondotta Ludokiusz -, majd én felöltözöm a te ruhádba, megesküszöm a királykisasszonnyal. Szépen itt maradok, amíg te odajársz, s amint te hazajössz, én visszamegyek. Ne félj, úgy hasonlítunk egymáshoz, hogy senki sem veszi észre.
Alekszander nem sokáig gondolkozott, elcserélte a ruháját Ludokiusszal, ment a királyhoz, jelentette, hogy visszajött, s megverekszik az új inassal.
Kiáll a két legény, elkezdik a viaskodást jó reggel, viaskodnak délig, egyik sem tudja legyőzni a másikat. Amint egy kissé megszusszannak, újrakezdik a viaskodást, s estefelé Alekszander úgy találta megvágni az árulkodó inast, hogy menten fűbe harapott.
A király látta ezt jól a palota tornácából, s lekiáltott:
– Jól van, Ludokiusz, látom, hogy igazad volt, derék vitéz vagy, nem is néztem volna ezt ki egy inasból!
– Bizony, ha nem nézte ki – mondotta Alekszander -, jól gondolkozott felséged, mert én nem is vagyok inas. Király fia vagyok. Most már meg is mondom, szeretem a leányát, s ha nekem adja, feleségül veszem.
Hej, örült a király! Hogyne adta volna a leányát ilyen vitéznek, aki még királyfi is. Mindjárt fölvitte a palotába Alekszandert, szólította a leányát, egyszeriben meg akarta tartani a lakodalmat. Azt mondta ekkor Alekszander:
– Felséges királyom, engedd meg, hogy előbb menjek vissza az országomba, jöjjek ide az én hintómon, jöjjenek velem az én katonáim is, hadd lássad, hogy csakugyan királyfi vagyok.
– Igazad van, fiam – mondotta a király -, csak eredj.
Na, ment is Alekszander, fölkapott a király legjobb paripájára, s repült haza, mint a sebes szélvész. Mikor a vár alá ért, kihívatta Ludokiuszt, ott átadta neki a lovat, s mondta:
– No, Ludokiusz, én az ellenségedet megöltem, azt is megmondtam a te nevedben, hogy királyfi vagy; most siess haza, fogass be a legszebb hintódba, rendelj a hintód után egy regement katonát, s úgy menj a mátkádhoz.
Köszönte Ludokiusz erősen Alekszandernek nagy barátságát, egymás nyakába borultak, elbúcsúztak. Ludokiusz ment a maga útjára; Alekszander is ment a maga palotájába, sietett a feleségéhez. Bemegy a felesége szobájába, meg akarja ölelni, meg akarja csókolni, de a felesége haragosan elfordul tőle.
– Menj tőlem, mit akarsz?! Egy hete, hogy feleséged vagyok, s eddig még szavadat is alig hallottam! Nem kell a hízelgésed!
Na, szegény Alekszander, most már mit csináljon. Beszélt erre, beszélt arra, hogy így meg úgy, szörnyű rossz kedve volt, egy jó barátja járt az eszében mindig, aki szörnyű halálnak a halálával halt meg, de hiába beszélt, az asszony nem hitt a szavának. Hiszen még valahogy megbékültek volna, ha más is nem beszél bele a dolgukba. Hanem volt a palotában egy ördöngös asszony, a királykisasszony dajkája, ennek semmiképpen sem tetszett, hogy az ő királykisasszonyát egy jöttment embernek adják feleségül.
“Na – gondolta magában az ördöngös asszony -, majd kitetetem a szűrét ennek a semmiházinak!”
Fogta magát, s mit, mit nem, az Isten tudja, mit belekevert Alekszander ételébe, s ettől Alekszander elkezdett betegeskedni. De az még semmi, olyan csúnya sebek vertek ki a testén szegénynek, hogy utálat nélkül nem lehetett reá nézni.
Jól tudta ezt Alekszander, s nagy bújában, bánatában éjnek idején kiment a palotából, nyakába vette a világot, ment, amerre a szeme látott. Ment, mendegélt országról országra, leszakadott a ruha a testéről, Isten nevében adtak neki itt-ott egy-egy falás kenyeret, úgy élt szegény. Addig ment, mendegélt, míg egyszer Ludokiusz városába ért. Éppen nagy vendégség volt Ludokiusznál, ahány koldus volt, az mind idejött, hogy ők is kapjanak valamit a vendégségből.
Alekszander is a többi koldus közé vegyült, de olyan fertelmes volt, hogy azok is lökdöstek, nem tudtak reá nézni. De ő mégis előrefurakodott a palota ajtajáig s ottan megszólította az ételhordó inast. Beüzent Ludokiusznak.
– Mondd meg a királynak, adjon nekem egy pohár bort a maga poharában, Alekszander nevében.
Bemegy az inas, jelenti a királynak, hogy mit kér egy koldus. Mondja a király:
– Hát ha Alekszander nevében kér, akkor csak vígy az én poharamban neki.
Kiviszi az inas a bort, Alekszander megissza, s akkor azt a gyűrűt, melyet Ludokiusztól kapott volt, beledobta a pohárba.
– Ezt vidd be a királynak! – mondotta Alekszander.
Beviszi az inas, a király elé teszi a poharat, az meglátja benne a gyűrűt, nézi, nézi, megismeri a gyűrűjét, s mondja az inasnak:
– Menj ki, s mindjárt vessétek tömlöcbe azt a koldust, majd a vendégség után megtudom, hol kapta azt a gyűrűt.
Úgy lett, amint a király parancsolta. Amint a vendégek eloszlottak, Ludokiusz a feleségével lement a tömlöcbe, de a felesége, amint meglátta Alekszandert, megiszonyodott a látásától, s kiszaladott.
– Hol találtad ezt a gyűrűt?! – kiáltott Ludokiusz. – Megölted az én barátomat, Alekszandert, vagy elloptad tőle?
– Sem meg nem öltem, sem el nem loptam tőle a gyűrűt – mondotta a koldus -, mert én magam vagyok Alekszander, a te régi jó barátod, ím, lásd, mely kegyetlen sorsra jutottam.
Elfacsarodott a szíve Ludokiusznak, a könnye is kicsordult. Aztán megfogta Alekszander kezét, fölvezette a palotába, csináltatott neki langyos fürdőt, s a közben bement a feleségéhez, és mondta neki:
– Feleség, az a koldus, akitől te megiszonyodtál, Alekszander, az én hűséges barátom. Ha tudnád, hogy gyermekeink vérével meg lehetne gyógyítani, beleegyeznél-e, hogy vért eresszek három szép gyermekünk testéből?
Mondá a királyné:
– Életünket s boldogságunkat Alekszandernek köszönhetjük, próbáld meg, s eressz vért gyermekeinkből. Bárcsak ettől meggyógyulna a te kedves barátod!
Kiment a király, egy kis tekenőbe vért eresztett mind a három gyermekéből, aztán azzal a vérrel megmosta Alekszander testét, s ím, egyszeriben eltűntek a testéről a fekélyek, hétszerte szebb volt, mint volt annak előtte. Mondta akkor Alekszander:
– Nagy jót cselekedtél velem, Ludokiusz, mostan még adj egyet a te királyi gúnyáidból, rendelj mellém katonákat, meg akarom látogatni öreg szüleimet.
Jó szívvel adott Ludokiusz mindent. Alekszander felöltözött ragyogó szép királyi gúnyába, elbúcsúzott Ludokiusztól, s hatlovas hintón elindult az ő szüleihez. Mikor annak a városnak a szélére ért, ahol szülei laktak, követet küldött előre a szüleihez, hogy ez s ez a király jön hozzájuk, várják illendően.
Hiszen várták is az öregek, azt sem tudták, hogy mit csináljanak örömükben, mikor egy királyi vendég tért be az ő szegény hajlékukba. Vacsora közben kérdi Alekszander:
– Hát maguknak, öregeim, nem volt gyermekük?
Kicsordult a könny az öregek szeméből, mondták nagy búsan:
– Volt egy fiúnk, de az meghalt.
Többet nem szólt Alekszander, jó éjszakát mondott az öregeknek, s lefeküdött. Hát amikor reggel felkelt, jön az öregember meg az öregasszony: az egyiknek kezében mosdótál, a másiknak a kezében törülköző. Alekszander mérgesen rákiáltott az inasára:
– Miért engedted meg, hogy ezek az öregek fáradjanak?!
Mondta az inas:
– Felséges királyom, az öregek akarták.
– Jól van – mondta Alekszander -, eredj ki.
Mikor hárman maradtak a szobában, azt mondja Alekszander:
– Emlékszik-e, öreg, amikor az ablakán egy fülemile énekelt, s azt mondta: “Hej, csak az volna az igazi bölcs ember, aki meg tudná mondani, hogy mit énekel az a fülemile.” Hát én akkor megmondottam, s íme, be is teljesedett.
Hej, uramteremtőm, amikor ezt az öregek hallják, nyakába borulnak Alekszandernek, ölelik, csókolják, majd meghasadt a szívük szertelen nagy örömükben.
– Na, édes öregeim – mondotta Alekszander -, ahogy történt, úgy történt jól, most üljenek a hintómba, hadd vigyem az én országomba.
Felültette az öregeket a hintóba, úgy mentek vissza az országába, be egyenesen a palota udvarára. De bezzeg most örült neki a felesége. Vagy szerette, vagy nem addig, megtetszett neki erősen Alekszander. Az ördöngös vénasszonyt kiseprűzték az országból, s aztán csaptak olyan nagy vendégséget, hogy hetedhét országon is túl híre ment.
Holnap legyenek a ti vendégeitek!