Történt egyszer, hogy a király éppen a trónján ült, mikor messze vidékről jött hozzá egy vándor, aki se szó, se beszéd, egy kört húzott botjával a trón köré, és némán félreállt. A király mindebből semmit sem értett. Egybehívta az egész udvarát, de azok sem igazodtak el a dologban. Csúnya szégyen volt a királyra, hogy egész országában nem akad ember, aki megfejtené a titkot. Szigorú parancsot adott, hogy országa valamennyi bölcsét akasszák fel, ha nem fejtik meg a talányt. A király emberei, miközben olyan bölcset kerestek, aki megfejtené ezt a titkot, véletlenül rátaláltak egy házikóra. Amikor beléptek, látták a szobákban, hogy ott ring egy bölcső, pedig mellette egy élő lelket sem lehetett találni. Bemennek a másik szobába, hát ott is ring egy bölcső, pedig ott sem volt senki ember fia. Felmentek a ház lapos tetejére: ott meg megmosott és száradni szétterített búzát találtak, s noha szél sem lebbent, mégis a búza mellett egy földbe szúrt nádszál hajladozott, és kergette a madarakat, hogy ne csipegessék a búzát.
Elálmélkodtak a király emberei. Lementek az alsó szobába, és látják, hogy egy takács ül a szövőszéke előtt és dolgozik. A takács az egyik cérnaszálat a szövőbordához, másikat a vetélőhöz, harmadikat pedig a nyüstkarikához kötötte. Ugyanakkor, amikor a takács szőtt, a fonalak ide-oda jártak, és ringatták a két bölcsőt, és ringatták a nádszálat.
– Lám csak! Ez a mester egy bölcsnél sem alábbvaló!
A király emberei elmondták neki, hogyan vont kört pálcájával egy idegen a király trónja köré, és hogy senki sem tudja megfejteni, mit is akarhat ezzel elérni? Ezért kérik a takácsot, menjen velük, és kísérelje meg a talányt megfejteni.
– Ha kitalálod, igen nagy ajándékot kapsz a királytól – fűzték hozzá.
A takács rövid ideig tűnődött magában, majd fogott két rongybabát meg egy tyúkot, s ment velük a király udvarába. Amikor a palotába ért, és megpillantotta az idegent, a két rongybabát eléje dobta a földre. Az idegen erre kivett a zsebéből egy marék kölest, és a földre szórta. A takács válaszul odaengedte a tyúkot, amely gyorsan fölkapkodta a kölest. Ekkor a vándor hirtelen felkapta papucsait és eltávozott.
– Mit akart mondani az idegen? – kérdezték a takácsot.
– Azt akarta tudtul adni a mi királyunknak, hogy az ő királya ellenünk készülődik, és meg akarja szállni földünket, s tudni akarta, szándékozik-e a mi királyunk engedelmeskedni neki, vagy pedig haddal vonul ellene. Én elibe dobtam a két rongybabát, úgymond, hogy ők gyermekek hozzánk képest, és jobb, ha otthon babákkal játszanak, s tegyenek le arról, hogy velünk háborúzzanak. A vándor kölest szórt a földre, jelezvén, hogy számtalan a harcosuk. Én meg eleresztettem a tyúkot, feleletül, hogy egyetlen katonánk elpusztítja egész seregüket.
A király nagy megbecsülésben részesítette a takácsot, busásan megjutalmazta, és vizírré akarta kinevezni, de a takács nem egyezett bele. Szolgálatáért valami csekélységet fogadott el, s búcsúzóul azt mondta a királynak:
– Én, uram, csupán egyet akartam, azt, hogy tudd: szolgáid között bölcsebbek akadnak, mint vizírjeid, és hogy ezután vedd emberszámba a takácsokat és saruvargákat is.