Egy asszony folyton férjhez szeretett volna menni, egyszer aztán végre elérte, amit olyan régóta hiába kívánt: férjet kapott. Ezért a férjért azonban egyetlen asszony sem igen irigyelhette. A ház körül, a gazdaságban a világon semmire sem lehetett használni az embert, mert mindent fordítva és ostobán csinált.
Akkor az asszony azt gondolta, hogy legalább a piacra elküldi az embert, vásároljon be ott egyet-mást, mialatt ő odahaza ellátja a háztartást. Elküldte hát a legközelebbi csütörtökön, hogy vegyen őneki gombostűt.
Jankó – így hívták a férjét – kiszaladt a piacra, és minden szembejövőtől megkérdezte, nincs-e eladó gombostűje, és közben mutogatta a krajcárját. Végül egy furfangos örmény eladott neki egy ócska, nagy tűt, amelyik már fabatkát sem ért, azért a krajcárért.
Jankó nagyon örült, két kezébe fogta a tűt, és miközben folyvást dörgölte, futva tartott hazafelé. Mivel azonban nagyon hideg volt, fázott az ujja. Ekkor okos gondolata támadt: előtte hajtott egy szekér, amelyik szalmát vitt a disznópörköléshez, annak a tetejére hajította a tűt, és futott a szekér után.
Mikor a házukhoz értek, odakiáltott a kocsisnak:
– Haj, haj!
A kocsis hátranézett, és meglátva a bolond Jankót, megszólalt:
– Ejnye, mért nem mindjárt szalma! – és azzal tovább hajtott.
– Ó, jaj-jaj! A tűm, a tűm! Állj meg hát egy kicsikét!
Akkor aztán elmesélte Jankó, hogyan dobta fel a tűt a szalma tetejére. A kocsisnak azonban nem volt kedve azért ledobálni az egész szalmarakományt, hogy megkeressék a tűt, így hát nevetve elhajtott, Jankó pedig sírva futott be a házba, és elpanaszolta a feleségének, milyen szerencsétlenül járt.
– Ó, te ostoba! – kiáltotta az asszony. – Ha az ember ilyesmit vásárol, akkor azt szépen a kalapjába tűzi.
– Hát most már, hogy tudom, legközelebb majd én is így teszek!
A következő csütörtökön megint elment a vásárba Jankó, és két vaspántot vett, hogy megvasalják vele a kocsikereket. Nagy fáradsággal a kalapjába tűzte, és egy erős kötéllel odakötözte őket, így tette föl aztán a fejére a kalapot, és hazafelé indult. De a nehéz vasak hol előre, hol hátra, hol jobbra, hol balra húzták a fejét, és úgy tántorgott végig az úton, mint a részeg; közben pedig két kezével folyton-folyvást fognia kellett fején a kalapot. Az emberek, akik a vásárra tartottak, vagy onnan jöttek, megálltak és kinevették, az iskolából hazafelé tartó gyerekek pedig utána futottak, nevetgélve és gúnyolva a szerencsétlent. Szegény Jankó nyaka végül már egészen meggörbült és megmerevedett, és úgy érezte, nem bírja már tovább. Mikor végre hazaért, a szobába belépve, így sóhajtott fel:
– Na, asszony, te aztán jól kitanítottál engem! Nesze neked!
– Ó, te ostoba! Hát ha ilyesmit vásárol az ember, akkor kötelet köt rá, és annál fogva húzza maga után!
– Na várj csak, most már tudom a módját. Legközelebb majd így is csinálok!
Megint eljött a csütörtök, és az asszony újból elküldte Jankót a vásárba, hogy vegyen egy pár oldalszalonnát. Jankó meg is vette a szalonnákat, az elejükre hosszú kötelet kötött, és annál fogva húzta maga után. Az út porzott, a szalonna súrlódott, a kutyák pedig utánaszaladtak, és rángatták, marcangolták a szalonnát. Mire Jankó hazaért, már csak egyetlen darabka fityegett a kötélen. A járókelőknek meg az iskolás gyerekeknek persze volt megint min nevetniük.
Hazaérve azt mondta Jankó a feleségének:
– Te aztán megint csak jól kioktattál engem. A kutyák majdnem az egész szalonnát felfalták!
– Ó, te ostoba! Hát ha az ember ilyesmit vásárol, akkor elöl kötelet köt rá, és a hátára veti!
– No, jól van, most már tudom, hogyan kell. Legközelebb majd én is így csinálom!
A következő csütörtökön megint elküldték a piacra. Ez alkalommal kisborjút vásárolt, a nyakára kötött az állatnak egy kötelet, és annál fogva hátára vetette, nem csoda, ha szegény pára hamarosan lógó nyelvvel kimúlt.
– Szegény boci, éhes vagy! – gondolta magában Jankó, mert különben nagyon résztvevő szíve volt a jámbornak. – Na, várj csak, majd otthon mindjárt adok neked enni!
Mikor hazaért, örömében így szólt a feleségéhez:
– Na, asszony, most aztán nem lesz okod a szidásra!
– Ó, te ostoba! – kiabált rá a felesége. – Hiszen megfojtottad ezt a szegény kisborjút! Ha ilyesmit vásárol az ember, kötelet köt a nyakára, és szépen maga mellett vezeti, szelíden megsimogatja, hazaérve pedig beköti az istállóba a jászolhoz, aztán füvet és sarjúszénát tesz elébe!
– Na, most már pontosan tudom, mit is kell tennem. Várj csak, feleség, majd meglátod, hogy legközelebb úgy is történik!
A legközelebbi csütörtökön aztán Jankó újból elment a vásárra, és egy agarat vásárolt. Ennek aztán kötelet kötött a nyakára, annál fogva szépen hazavezette, bekötötte az istállóba a jászolhoz, aztán füvet és sarjúszénát rakott elébe.
Mikor a felesége kijött és meglátta, hogy mit csinált Jankó, összecsapta a két kezét, és felkiáltott:
– Ó, te ostoba! Hát mit vettél? Hiszen ez egy vadászkutya, aki ilyennel jár-kel, az odakiált neki: “Hej, hej! Hej, hej!” Arra aztán a kutya elfut, és megfogja a nyulat. Az ilyen állatot azonban nem szokták istállóba kötni, hanem a szobában a helye, és nem füvet meg sarjúszénát kap enni, hanem kenyeret meg csontot!
Azzal elvágta a kutya nyakán a kötelet, bevezette a szobába, és enni adott neki. Mivel pedig a kutya nagyon karcsú és sovány volt, Petrezselyemnek nevezte el.
Mostantól kezdve azonban nem küldte el többé a férjét bevásárolni, mivel az ember mindig mindent visszájára csinált, és így nagy kárt okozott a gazdaságban. A következő csütörtökön tehát az asszony maga ment el a vásárba, ahogy azelőtt is tette, a férjének pedig azt mondta:
– Vigyázz a gyerekre a bölcsőben, hogy nyugodtan aludjon, és a tűzön fövő fazékba tegyél petrezselymet.
– Most már tudom mindennek a módját, s meglásd, jól is fogom csinálni! – mondta Jankó.
Alig tette ki a felesége a lábát a házból, ott hagyta a bölcsőt, kiment, fogta a fejszéjét, apró darabokra vágta Petrezselymet, és a darabok nagy részét belerakta a fazékba. Mikor aztán belépett a szobába, a gyerek kiabált és nyugtalan volt. Erre az ember elkezdte ringatni a bölcsőt, a gyerek azonban csak még jobban bömbölt, mert éhes volt. Akkor észrevette Jankó, hogy megrándult a gyerek feje teteje – a feje lágya ugyanis remeg a kisgyereknek, ha izgatott. Jankó azonban azt gondolta, hogy egy rosszindulatú hólyag az ott feje búbján a gyereknek, fogott hát egy nagy tűt, és összevissza szurkálta. A szegény gyerek csupán egyet-kettőt rándult, s aztán már halott volt. Jankó pedig örült, mert azt hitte, hogy a gyerek elaludt.
Mikor a felesége hazaért, elmesélte neki, hogy a Petrezselymet nem tudta egészében beletenni a fazékba, és azzal megmutatta neki azt a néhány darabot, ami még kimaradt a kutya húsából. Azt is elmesélte azután, hogy a gyerek milyen hangosan kiabált, és hogy végül is mi módon hallgattatta el, s attól kezdve most már egyvégtében alszik, nézze csak meg.
Mikor az asszony odanézett a bölcsőben fekvő kisgyerekre, elszörnyedt, látván, hogy a gyerek halott.
– Jaj, jaj! – sikoltotta. – Te ostoba! Mit tettél?
Fájdalmában kezét tördelte, és hosszú ideig képtelen volt összeszedni magát, csak vigasztalanul járt-kelt a házban. Végül aztán így szólt a férjéhez:
– Eredj ki, és keress néhány deszkát, hogy koporsót csinálhassunk belőle a gyermeknek!
Jankó kifutott, és mindenfelé keresgélt, de sehol sem talált deszkát. Végre egy palánkhoz ért, bedugta a fejét két deszka közé egy résbe, azzal a szándékkal, hogy a felső deszkákat így kiemeli, ezzel azonban, ahogy megmozdította, súlyánál fogva az egész palánk a nyakába zuhant, és úgy beszorult a deszkák közé, hogy képtelen volt kihúzni a fejét, és kis híján megfulladt.
Akkor néhány fiú meglátta, azok aztán elmondták a feleségének, hogyan járt az ura, s az asszony odasietett segítségére, és kivonszolta.
– Te ostoba! Eredj haza, majd én hozok deszkát!
Azzal az asszony elment, megrendelte a koporsót és a temetést. Mivel azonban attól félt, hogy férje megzavarhatja ostobaságával a komoly temetési szertartást, eldugta a férje kalapját, hogy emiatt otthon kelljen neki maradnia.
Alighogy elhagyta a temetési menet a házat, Jankó bizony, sokáig keresgélvén a kalapját, egy ahhoz hasonló hosszú köpülőt vett elő, azt nyomta a fejébe, azután bezárta az ajtót, és a temetési menet után eredt.
Az emberek, meglátva Jankót ebben az öltözékben, nem tudták visszafojtani nevetésüket. Jankó pedig odafutott a feleségéhez, és nagy vidáman azt mondta:
– Látod, azért is veletek megyek. Pedig azt akartad, ugye, hogy otthon maradjak, és semmit se lássak?!
– Fordulj vissza, Jankó, ég a ház! – kiáltotta az asszony, ilyen tapintatosan akarván őt hazaküldeni.
A férje azonban visszakiabált:
– Te megbolondultál, asszony, hiszen ez lehetetlen! A kulcs itt van a zsebemben!
Erre aztán véget ért az asszony türelme, és hirtelen félbeszakította:
– Tűnj el a szemem elől, te tökkelütött, hogy soha többé ne lássalak!
Jankó nem mondatta ezt magának kétszer, hanem elfutott.
De mikor a gyermeket már eltemették, és az asszony visszament egyedül az otthonába, ezt mondta:
– Jobb, ha az ember malomkövet köt a nyakába, és vízbe ugrik, mintsem ilyen ostoba férje legyen. Jaj az olyan asszonynak, akire az Úristen ilyen büntetést mér!
Az ostoba férj pedig a köpülővel a fején nekiiramodott a nagyvilágnak, nehogy a felesége meglássa, és még azóta is fut, ha csak oda nem ért az okos emberek falujához, akik a fényt és a levegőt zsákokban hordják, hogy azokból csináljanak üveget az ablakukra. Ha odaért, akkor biztosan letelepedett Bolondokfalván.