– Don José! mondá a tudós, nem mint adeptus, de mint velem egyenrangú társ fog laborálni… Ép ez okból, hallgassa meg, mi okozá örömteljes felindulásomat, akarom mondani megdöbbenésemet. Olvasta Hermes Trismegistos könyvét?
A jövevény bólintott.
– Nos hát, ennek hetvenhetedik lapján, harmadik bekezdésként ez áll. Szóról-szóra elmondta az olvasottakat, de az idegen csak fejét rázta:
– E bekezdést nem ismerem, pedig többször lelkiismeretesen keresztül tanulmányozám! felelé határozottan.
– Ugyanezt hittem én is! De kimondhatatlan bámulatomra benne találtam. Először káprázatnak, illuminatizmusnak hittem! De kézzelfoghatólag benne vagyon. Itt van, de alig vetett egy pillantást a könyvbe, a bámulat és elszörnyedés kiáltása lebbent el ajkairól.
A keresett kikezdést, mit kevéssel az elébb kétszer is, háromszor is elolvasott, nem találta a könyvben.
– De hát álom ez, vagy varázslat?
A jövevény sajátságosan mosolygott:
– Ha nem káprázat, úgy annak a titokteljes hatalomnak csodás intézkedése ez is, mely engemet a messze Hiberniából kegyelmedhez vezérlett. Három éjjelen át mindig egyformát álmodtam. Kegyelmedet láttam laboratóriumában munkálkodni. Ugyanezt a szobát láttam, amint van és egy titkos hang azt suttogá fülembe, hogy induljak útnak, mert kegyelmeddel együtt érjük el a nagy eredményt.
Útnak indultam, hogy kegyelmed adeptusává szegődjem. És ki írja le bámulatomat, midőn a legnagyobb zivatarban a városba érve, ugyanazon égi jeleket láttam az égen, ugyanazokat a házakat, utcákat láttam, miket álmaimban. Ez magyarázza meg, hogy idegen létemre, minden kérdezősködés nélkül, egyenesen ide találtam az éjfél magányos óráiban.
– Csudálatos! Valóban csudálatos! mormogá Bornemissza.
– Lehet, folytatá nyugodtan az idegen, mint két egyforma sympathiának titokteljes működése hozott össze bennünket. Kegyelmed szintén vágyakozhatott társ után. A szent alchymiai tudomány ereje ezt azután olyan ellenállhatatlan magicus sympathiává fejlesztette, hogy közös vágyaink, messze országok dacára, feltalálták egymást, megnyilatkozának lelkeinkben és mágnesként összehoztak bennünket.
Bornemissza elragadtatva hallgatá e mély tudományra valló magyarázatot.
– Úgy van! Igy történhetett! Eminenter deducálta kegyelmed – helyeslé élénken.
A jövevény köszönőleg hajtá meg magát:
– Most pedig engedje meg, doctor illuminatissimus, hogy csekély személyemről rövid felvilágosítást adjak. Én a Cordovába vándorlott ősrégi Venegas mór-családból származom, melynek minden tagja az alchymiai tudományokat művelé. A híres Haly Abbas, Messwe, Rhaseus és Torbuga tudósok családunkból származtak és szent hagyományként apáról fiúra szállott az alchymiai tudományok művelése. Egy tudós rokon oktatott az alchymiában, melynek titkait lankadatlan tudásvággyal kezdém búvárolni. Érett elmével visszaemlékezve a multra, most tudom csak megítélni, hogy nevelőatyám mily sok rejtélyes titoknak és természetfeletti erőknek volt birtokában és tán engemet is beavatott volna, mert egyetlen leánya: Cynthia mellett én is kedveltje valék, ha közbe nem jő valami. Ugyanis egyik reggelen felkelve, az athenora tüzét kioltva, az egész házat pedig üresen találtam. Nevelőatyám, Cynthia és az öreg szolga eltűntek. Hosszas keresés után csak egy levélkére találtam, melyben nevelőatyám arról tudósít, hogy az inquisitió üldözése elől olyan menedékhelyre kellett menekülnie, hova engem nem vihet magával. Éljek boldogul és a szent tudománynak, ezzel zárta be levelét.
Megfogadtam a szót. Ernyedetlenül buvárkodtam, éjjel-nappal forgattam, tanulmányoztam a nevesebb alchymisták könyveit, az őseimről rám maradt kéziratokat, de a nagy titok nem akart kutató elmém előtt felderülni.
Ilyenkor keserű csüggedés fogott el. Botor elmém magában az ars sacrában is kételkedni kezdett. Csakugyan igaza lenne hát Ateuchus Torquatusnak, ki azt mondja:
»Jegyezzétek meg magatoknak, ember embert hoz létre, oroszlán oroszlánt, kutya kutyákat! Ép így aranyat is csak aranyból lehet csinálni. Ez az egész titok.«
Újra nekifogtam a buvárlásnak, megdorgáltam magamat kicsinyhitüségemért és magambaszállva, beismerem, hogy egyedül csekély tudományomban rejlik a sikertelenség titka.
Ekkor buzgó szívvel fohászkodtam a felsőbb hatalmakhoz, mutassanak társat, kinek segítségével s tudásával elmém megfejthesse, mi eddig titok és rejtély volt előtte. E fohászkodásomnak sikere lett. A lélek rejtelmes sympathiája megmutatá a hozzád vezető utat, uram és mesterem, itt állok előtted, és kérlek, fogadj adeptusoddá, tanítványoddá.
– Nem adeptus, nem tanítvány, de mindenekben társam, alteregom leszel, te jelekben jött, kiválasztottja a szent tudománynak! Szívből üdvözöllek e falak között, te régen várt, kedves vendég! Jer, szobádba vezetlek és pihend ki magadat! szólott karonfogva a vendéget és felvéve a karosgyertyatartót, útközben felzörgette az öreg Ivánt és megparancsolá, hogy sietve készítsen egy kupa fűszeres melegbort. A holnapi nap, Horos tabellája szerint, egyike lévén a climactericus napoknak, haladék nélkül hozzákezdünk a műveletekhez – mondá és ő is nyugalomra tért.
Másnap azután a laboratóriumban megkezdődött az aranykészítés rejtélyes munkája.
Bornemissza egy aranyszelencéből bizonyos vegyüléket hullatott az olvasztótégelybe, melyre a födelet ráforrasztva, meggyujtották az athenorában a tüzet, melynek negyven napig egyfolytában szakadatlanul égnie kell majd.
A boltozatos toronyszoba szintén tele volt tetőig érő állványokkal, melyeken mindenféle szinű vegyiszerek, porok, folyadékok álltak. Óriási üveg-görebek, lombikok, mozsarak és forrasztótégelyek voltak felhalmozva egy könyvespolc szomszédjában, ezen túl nagy csukott ajtójú szekrények és természeti ritkaságokkal tömött polcok következtek, melyek között egy keskeny, de erősen megvasalt ajtócska vezetett ki a hátsó utcára, melynek kulcsa egy falbavert szögön lógott.
– A nagy mű megkezdődött. Együttesen vagy felváltva őrködünk az izzítás felett, ahogy a körülmények engedik – mondá ünnepélyesen a tudós házigazda. De lássuk csak, nem mulasztottunk-e el valamit?
Ezzel fennhangon olvasni kezdé a kitárt könyvből:
»Miután a tűznek folytonos élesztése által megnyerended a nephriticus fehér követ, amint fentebb meg vagyon magyarázva, ha vörösszinűre akarod változtatni, a tűz hevét fokoznod kell. Fokoznod kell a hevek hevéig, mert a mi bűvös szalamandránk csak a tűz legizzóbb méhéből támad életre, lángokból táplálkozik, s nem féli a tűz erejét«…
– Az avatatlanok előtt ez is eléggé rejtélyes magyarázat, szólott, midőn elvégezte az olvasást, de mi tisztában vagyunk az értelmével… Hanem most következnek azok a titkos kabbalisztikus jelek és jelképes alakok, melyekben a tulajdonképeni lényeg rejtőzködik! Az a kérdés tehát: a transmutatio titka van-e ezekben elrejtve, avagy pedig az izzítandó anyagok alkatrésze? Ezt kell legelsőbben is kitalálnunk, tisztelt társam és vendégem, don José Venegas de Herrezuelo!
– Nem jobb lenne, ha mindegyikünk magában elmélkednék? Én itt a laboratóriumban, kegyelmed pedig a bibliothecában. Három nap múlva aztán egybevetjük elmélkedéseink eredményét!
– Megkísérthetjük!
– Úgyis az a szabály, hogy úgy mondjam, törvénye az alchymiának; »a fiatalabb társnak kötelessége éjjel-nappal őrködni a tűz felett…« Ez őrködést tehát egyszersmindenkorra magamnak vindikálom! Az athenora búgásánál könnyebben esik az elmélkedés!…
Bornemissza bólintott.
– Úgy legyen!
A kitűzött három nap elteltével a házigazda nem győzte bámulni vendégének nagy készültségét és tudományát, az első hét végén pedig már annyira megszerette ezt a rejtélyes és magábazárkózott természetű fiatal embert, hogy legféltettebb titkaiba és terveibe is beavatta, amit eddig egyetlenegy emberrel sem tett meg a világon.
– Mindabból, miket elmondék, láthatod, kedveltem, hogy csak a kincs, a gazdagság az egyedüli uralkodó a világon. E sárga Mammon a világnak a lelke.
A fiatal alchymista gondolkozva húzta össze sűrű, szénfekete szemöldeit:
– Egy kételyem van, atyám és mesterem! Hermes Trismegistostól kezdve az alchymia nagyjai óvnak mindenkit attól, hogy az arany és meggazdagodás mohó vágyával ne keressék a nagy titkot.
– Ne félj! A tudomány igaz szeretetével párosuló igyekezettel, jó és nemes célokra, minők a mieink is, szabad az aranykészítés titkát keresni. Lásd, én mint apa, azon iparkodom, hogy egyetlen leányomat szerencséssé tegyem, miután más úton vagyont nem hagyhatnék neki.
– Azt hivém, nincs senkije se kegyelmednek?
– Egy leányom van! Szeretett hitvestársam, az ő születése után pár évre elhalt és én éltemet a tudományok és gyermekem nevelése között osztám meg! – felelé, s azután megindult az ajtó felé, mert ugyanebben a pillanatban megszólalt a reggelire hívó csengetyű hangja.
Bornemissza alig hogy az asztalhoz ült, a szúrágta diófa-táblákkal borított étterem ajtaját nagy zajjal felrántották és egy fiatal hadnagy csörtetett be a fekete-huszárok egyenruhájában.
– Adjon Isten jó reggelt, Lénárd bátyám! Hát kegyelmed ilyen nyugodtan reggeliz, vagy tán nem is tudja? – kiáltá csodálkozva…
A tudós nagyon fagyosan fogadta a vendéget.
– Nos hát mi baj? kérdé hidegen…
– Tárogatossy Bibiána úrasszony hozta a hírét, hogy Klárát a martalócok elrabolták. Csak Isten különös kegyelméből menekült meg.
– Tudom és intézkedtem már, hogy biztos kísérettel mielébb jöjjön haza! viszonzá hidegen.
– Klára hazajő? kiáltá örömmel.
Bornemissza kedvetlenül ráncolá össze homlokát s még fagyosabb, még elutasítóbb hangon felelé, mint az elébb:
– Azt nem tudom, de néked sem szükséges tudnod.
– Bátyám, e felelet! – kiáltá felfortyanva s villogó szemekkel.
– Amit egyszer kimondok, nem szoktam megmásítani – volt a szigorú válasz.
A fiatal katona pár percig szótlanul ült helyén, azután szelid hangon folytatá:
– Bátyám, én igazán szeretem Klárát, és ő is szeret engem – miért tagadja meg hát tőlem?
– Az okát már megmondtam!
– Lénárd bátyám, ne legyen olyan engesztelhetetlen, az Isten áldja meg! Kegyelmed nevelt fel és oktatott kicsiny koromtól fogva. Klárikával együtt nőttünk fel, mint testvérek. Tudóst akart belőlem faragni, de hát…
– Mindenhez van hajlama, tehetsége az embernek, csak akarat és kitartás kell hozzá – szakította félbe szárazon.
– Nem, Lénárd bátyám. Nagy tudós, philosoph létére tapasztalhatta, hogy kemény fejem, egyszerű eszem van. Minden szenvedélyem csak a mozgalmas, kalandos hadi pályához vonzott. Irtóztam a könyvektől és a vegytani konyha titokteljes gőzeitől… Hírnév, harci dicsőség után epedtem és ennek a hatalmas vágynak, ennek az emésztő akaratnak nem tudtam ellenállani… és midőn beléptem a seregbe, kegyelmed tüstént lemondott a gyámságról, általadta vagyonomat és kitiltott házából… Azóta haragszik rám, ezt nem tudja megbocsátani? Olyan nagy vétek ez?
– Nem csak ez! Akaratos, önfejű vagy, dacos és vakmerő a végletekig. E gyermekkori hibáid mellé a hadi élet tékozló, könnyelmű vágyakat, mértéktelenséget, fékezhetlen, civakodó természetet oltott beléd. Az imént mondád, hogy emésztő akaratodnak, hatalmas vágyaidnak nem bírtál ellenállni. Magad fölött mondtál ezzel ítéletet.
A fiatal hadnagy harag- és méltatlankodástól égő arccal ugrott fel helyéről:
– Bátyám, ez nem igaz! Bárki beszélte, hazugság! Mondd meg a hitvány rágalmazó nevét, hadd vonjam felelősségre – kiáltá villogó szemekkel, miközben akaratlanul kardjához kapott.
– Mérsékeld magadat, István! Ne feledd, ki előtt állsz! A város nagy, de még se olyan nagy, hogy hire ne menjen azoknak, kik a hegedősök és timborások társaságában reggelig devernyáznak a bor mellett, kocka- és kártya-játékon pazarolva a pénzt. Azt hiszed, be tudod fogni a hír száját, hogy szerteszét ne vigye, midőn egy árkolájtisztet halálra sebesítesz, egy másiknak halálos szúrást adsz, a harmadikat, negyediket pedig összevagdalod.
– Megsértettek! Becsületes párbaj volt mind! Az én életem épp úgy kockán forgott, mint az övék – vágott közbe dacosan.
– Ti párbajnak nevezitek, de ennek gyilkolás a neve!
– Bátyám, hát csakugyan megtagadja tőlem Klára kezét? Kiálta fellázadtan.
– Meg! Azután mire, tán hadnagyi zsoldodra akarnál megházasodni? kérdé gúnyosan.
– Kis birtokom még megvan! Különben Klárának sincs semmije.
– Egy koldusból ne legyen kettő!…
– Híven szeretjük egymást. A mindennapi meglesz, hiú pompára pedig se én, se Klára nem vágyakozik! Bátyám, ne tegyen bennünket boldogtalanná, hiszen egykoron kegyelmednek a vágya is az volt, hogy egymásé legyünk… és örömmel látta, hogy testvérként szerettük egymást…
– Éppen mivel testvérként ragaszkodtatok egymáshoz, könnyebben feleditek egymást. Fiatalkori rajongás, megszokás, hamar elmúlnak s rajta is leszek, hogy elmúljanak. Akaratomat tudod, egy szót se többet róla! viszonzá keményen… Vendégemet és adeptusomat hallom közeledni.
Az ajtó azonban ugyanekkor már megnyílt s belépett rajta az adeptus. A két fiatal először meglepetve bámult egymásra, de e meglepetés hideg, ellenséges tekintetté változott a bemutatás alatt, mintha ösztönszerűleg megérezték volna, hogy rövid idő múlva engesztelhetetlen és halálos ellenségek lesznek.
A spanyol azonban tiszteletteljes, mély meghajlással üdvözölte, mint a ház rokonát, István ellenben őszinte, tettetni nem tudó egyenes természetével, tartózkodólag és barátságtalanul. Azután haragtól sajgó szívvel távozott.
– Megint egy idegen jött-ment! Ezeknek áll a világ!
A folyosó végén az öreg Ivánt találta, ki bizalmas örömmel mosolygott reá már messziről.
– Iván apó, mondd meg, mikor jő vissza Klára?
– Nem tudom, Pista úrfi, igazán nem tudom! felelé az öreg fejét rázva.
– Ha megtudod, mindjárt értesítesz, úgy-e? Tedd meg, apókám, az isten áldjon meg! – kéré, az öreg kezét szorongatva.
Az urak akkor keltek fel a reggelitől.
– Már csak megkérdezem, mi a baj? Illuminatissimus jóformán alig érintette a reggelit. Tán rosszul érzi magát, avagy rossz híreket hallott öccse urától? kérdé a vendég lágy, behizelgő hangján.
– Mindkettőben vala részem! válaszolá a tudós kedvetlenül. Főfájás és borzongások kínoznak már pár nap óta! De most csak a tűzre legyen gondunk!
A rosszullét majd csak elmúlik.
De bizony nem múlt el, mert pár napra rá a tudós komolyan megbetegedett és ágyba került, de a fiatal spanyol olyan kitartó gondossággal ápolta, hogy az öreg Iván nem győzte eléggé magasztalni.
Bornemissza hálásan nyújtá feléje lesoványodott jobbját:
– Mivel háláljam meg néked mindezeket, fiam és kedveltem? Szólott megindultan.
– Legnagyobb jutalmam az, hogy kegyelmed meggyógyult!
– Hát az athenorában nem aludt-e ki a tűz?
– Nem!
– Hányadik nap már ez, kedveltem?
– A harminchetedik, mesterem!
– Három hétnél tovább voltam tehát beteg, mormolá… és midőn később elszunnyadt nagy karosszékében, álmában is csak ez kisértett fejében, mert szaggatottan mormogá: »Leo ruber, a tinctura rubedinis, a vörös sárkány, a nagy elixirium, bőgjön, dohogjon az athenora« és más efféle alchymista kifejezéseket.
José megnyugodva távozott mellőle, hogy felszítsa az athenora tüzét… és a lábbadozó csak arra a tompa dübörgésre riadt fel, mely mennydörgésként recsegtette meg az ablakok ólomba foglalt üvegkarikáit.
Éppen csengetni akart, hogy a zaj okát megtudakolja, midőn az ajtó hevesen feltárult és egy őzkarcsú lányalak repült a karjaiba.
– Atyám, kedves jó atyám, te beteg voltál! Hála Istennek, végre itthon vagyok és ápolhatlak! Óh, hogy én nem voltam melletted! Sokat szenvedtél úgy-e? és elébe térdelve, átölelte karjaival és sírt és kacagott egyszerre, az öreg Iván pedig szintén szemeit törülgetve, vele sírt, vele nevetett a hátuk mögött.
– Beteg voltam, lányom és csakis vendégünk szorgos ápolásának köszönheted, hegy életben találsz. Óh, milyen kitűnő egy jeles ifjú ez, ha fiam, tulajdon vérem volna, se tudnám jobban szeretni.
– Ki ő? Hol van hát? kérdezé Klára várakozásteljesen, de ugyanebben a pillanatban a váratlan meglepetés sikolya röppent el ajkairól, mert a belépőben ráismert arra az idegenre, ki őt a martalócok kezei közül kiszabadította.