Volt, ahogy volt, mert ha nem lett volna, el sem mesélném. Volt egyszer egy özvegyasszony, vagyis hogy meghalt a férje, s ő elmaradt három gyermekkel. Kettő fiúcska volt, s egy leány. Nem volt szegény az özvegy, mivelhogy az ura – Isten bocsássa meg bűneit, s nyugodjék békében – igen szorgalmas ember volt, szép kis birtoka, ökrei voltak, ekéje is, s így nem szorult a más segítségére, s volt még ezenkívül egye s mása, már ahogy az tudvalevően olyan asszonyoknak szokott lenni, akik szorgalmas embertől maradtak hátra. Elég az hozzá, hogy éppen szántás ideje volt, minden emberfia szántott-vetett, így hát a fiúk is rászánták magukat egy napon, hogy kimenjenek az ekével, s az egyik erdei tisztáson felszántsanak egy jó darab földet. Elindulnak egy reggel szántani a legények, de nem vittek magukkal ennivalót, mert nem sült még ki a kenyerük, hanem azt mondták az anyjuknak, hogy küldje utánuk az ebédet.
– Jól van, lelkem, gyermekeim – mondotta az özvegyasszony -, de nem tudom nektek kivinni az ebédet, mert én bizony, láthatjátok, beteg vagyok. Nem tudok menni. A testvéretek pedig nem tudja, hol van a tisztáson a mi részünk, nem járt ott soha, s még eltévedne abban a titkos erdőben, vagy tán bizony éppen a sárkány udvarára bukkanna, s akkor többé nem láthatjuk őt.
– Ne féljen semmit, édesanyám – mondották a legények -, ne féljen, mert mihelyt kiérünk a faluból, barázdákat húzunk az ekével a háztól a földünkig, nem fog eltévedni, csak mindig a barázdában jöjjön.
Nahát, elmentek a legények, nekiláttak a munkának, szántottak délig, de csak nem vették észre, hogy jönne a testvérük valami harapnivalóval. Kicsapták legelni az ökröket, mikor azok jóllaktak, újból járomba fogták, s szántottak uzsonna idejéig. Akkor már nem bírtak az éhséggel. Elhatározták, hogy hazamennek. Nem tudták, mi történhetett, eltévedt-e a húguk az erdőben. Vagy tán nem küldte el őt az édesanyjuk? Vajon mi lehet az oka, hogy őket egy ilyen tavaszi napon ennivaló nélkül hagyja. Ahogy beértek az udvarba, megkérdezték az anyjukat:
– Édesanyám, hát hogy lehet az, hogy nem küldötte el a húgunkat a harapnivalóval, s uzsonna idejében kellett hazajönnünk a faluba?
Mikor a szegény asszony meghallotta ezeket a szavakat, úgy összeesett, mint akit megcsapott az istennyila. Mert hogy elküldötte a lányt az ennivalóval, s nyomban tudta, hogy más nem történhetett, minthogy eltévedt abban a titkos erdőben, ki tudhatná, merre? Mikor egy kicsit összeszedte magát, azt mondta nagy sírva a fiainak:
– Nem megmondtam nektek, hogy ne menjetek szántani, mikor nincs mit tarisznyáljak? Nem megmondtam, hogy el fog szegény leányka tévedni az erdőben? Jaj, hogy beteljesedtek a szavaim! Jobb lett volna, ha hazudtam volna. Jaj nekem, szegény fejemnek! Jaj, szegény lelkem, leányom, én reménységem! Nem lehet másképpen, mint hogy rátalált a sárkány, vagy hogy a farkasok falták fel.
Mikor a legények hallották anyjuk sírását, jajgatását, gondolkozóba estek, hogy most mit tegyenek. Tépelődtek, tanakodtak, kérdezősködtek jobbra-balra… Nincs a húguk sehol se. Azt mondta akkor a nagyobb legény:
– Ne sírjon többet, édesanyám. Jó az Isten, s én azt gondolom, hogy meg kell lelnem a húgomat. Elindulok holnap reggel, el én, édesanyám. De bizony még reggelig se várok, indulok, amint felkel a hold, s nélküle vissza sem jövök. Addig megyek, míg rá nem találok, élve vagy halva, de hazahozom. Egy életem, egy halálom.
Mikor a szegény anya meghallotta ezt az elszánt beszédet, még jobban elbúsulta magát, mert úgy érezte valahogyan, hogy a fia rossz órában hagyja el a házat. Ezért aztán megpróbálta kérlelni, hogy maradjon otthon. Sírni kezdett, hogy hátha azzal vissza tudja tartani. De hiába volt minden, mert a legény a fejébe vette, hogy míg rá nem lel a húgára, addig meg sem áll. Útra is kelt a legény, az anya pedig sírva-ríva otthon maradt a legkisebb gyermekével. Sírt, jajgatott, ahogy csak a torkán kifért. Hogyisne rítt volna szegény asszony, hiszen még nem régebben, mint tegnap reggel, három gyermeke volt, most pedig már csak egy. A leánya elveszett, a nagy legényfia pedig olyan útra kelt, ahonnan nincsen visszatérés. Nem kellett szegény asszonynak sem étel, sem ital, sem pihenés, de még a munka sem, csak sírt, tördelte a kezét, ki-kiment a kapuba, ismét a házba, majdhogy bele nem halt a gyermekei után való vágyakozásba, s nem lelt senkit, aki megvigasztalta volna. Sírt szegény egész naphosszat, ha a házban volt, egyre az ablakon jártatta a szemét, hátha megpillantaná a leányát vagy a nagyobbik fiát, ha meg kiment az udvarra vagy az utcára, megkérdezte mindenik járókelőtől:
– Nem láttátok a leányomat, sem a fiamat?
De attól kezdve, hogy ezek elindultak, senki nem tudott semmit sem mondani. A faluban elterjedt a híre, hogy a sárkány ragadta el az özvegyasszony leányát, a legnagyobbik fia pedig utánament, hogy megkeresse, hazahozza, de az se tért többé vissza.
Úgy is volt, bizony. A legnagyobbik fiú elment, hogy megtalálja a húgát. Egyre ment, elment az erdőig, ott egy friss barázdanyomra bukkant, s egyre ezen a nyomon ment, mindaddig, míg csak valami kastélyokra, magának a sárkánynak kastélyaira nem talált. A sárkány udvara, mint az a sárkányoknál szokásos, sziklahegyekkel volt megerősítve, de ő egy cseppet sem ijedt meg, hanem felmászott a nagy kősziklalépcsőkön, s azt gondolta: “Az lesz, amit az Úristen akar, de én bizony bemegyek. Jó volna, ha meglelném a húgomat, még akkor is, ha éppen a sárkánynál lenne, s ha nem – úgyis egy halállal tartozom. De én bizony átkutatom ezeket a kastélyokat.”
Úgy is tett. Bement a kastélyba. Hát ugyan biz a, kit talált ott? Bizony a húgát. – Uram, ne hagyj el, úgy fel volt cicomázva, mint egy grófné, és éppen ebédet készített.
– Jó napot, húgom.
– Adjon az Isten neked is, bátyám. Hát te, ugyan bizony, hogy kerülsz ide?
– Én csak úgy, ahogy. Hanem te, hogy jutottál ide?
– Jaj, lelkem bátyám, jól mondotta édesanyám, hogy ennivaló nélkül ne menjetek el szántani, mert lám, engem az étellel elküldött utánatok, s én jöttem is folyton a barázdán, s azt gondoltam, hogy rátok találok, de bizony ide kerültem, ahol most látsz engem. Most aztán mi lesz veled, mert hogy mindjárt jön haza a sárkány, s lehet, hogy téged öl meg, de az is lehet, hogy mind a kettőnket. Jobb lett volna, ha otthon maradtál volna, mert engem megszabadítani úgyse tudsz. Ha meg a sárkány megölne tégedet, elpusztulna szegény anyánk bánatában.
Egyszerre csak azt látják, hogy kitárulnak az ajtók, s behatol a házba egy buzogány, megperdül háromszor az asztal felett, s föl is függeszti magát egy falba vert szegre.
– Hát ez mi, húgám? – kérdezi a bátya.
– Jaj, bátyám, ez bizony a sárkány jele: amikor a buzogány megérkezik, ez azt jelenti, hogy tegyem az ételt az asztalra, mert ő is itt lesz rögvest. Jaj, hova is bújtassalak el a sárkány elől? Jöjj, bújj be gyorsan oda a tekenő alá.
A szegény leánynak alig volt annyi ideje, hogy a bátyját beborítsa a tekenővel, már ott is volt a sárkány:
– Ej, kedvesem, mintha bizony emberszagot éreznék. Ki van itt?
Hazudozni kezdett a szegény leány, hogy az ételnek van olyan szaga, meg azt mondta, meg ezt hazudta, de a sárkány azért volt sárkány, hogy semmit se higgyen el, és kényszerítette, hogy vallja meg, ki jött oda, ki van a tekenő alatt.
– Úgy – mondta a sárkány -, hát akkor bizony miért fél tőlem? Bújj ki onnan, sógor, hadd vendégeljelek meg, ha már a házamba jöttél.
És kihúzta a legényt, az asztalhoz ültette, és megparancsolta a leánynak:
– Adj nekem kilenc disznóoldalast, a bátyádnak meg kettőt. Tölts nekem kilenc kupa bort, a bátyádnak kettőt. Aztán te, sógor, hallod-e, az a szokás nálunk, hogy aki hamarább befejezi az evést, annak a fejéhez vágja a csontokat, aki lemaradt. No, rajta, együnk.
S elkezdtek enni: amíg a legény az egyik oldalasról egy kis húst rágott, a sárkány megette az egész porcióját, s kezdte a csontokat a legény fejéhez vagdosni. Mikor látta, hogy a legény nem védi magát, hanem csak fél és reszket, azt mondta neki:
– Jere ki, sógor, a mezőre. Hadd lássam egy kicsit jobban, hogy milyen sógorom is van. De előbb mondd meg nekem, hol akarsz kimenni: a kéményen-e, mint a macskák, vagy az ajtón, mint a kutyák.
– Én csak az ajtón, mint az emberek – mondta a legény.
Ki is ment az ajtón, a sárkány azonban, mint a macskák, a kéményen bújt ki, onnan rájavetette magát, s levágta a fejét. Akkor aztán a szívét kivette, azt egy tálba beletette, a testét meg a kert alatt eltemette.
Mikor azt látta a szegény özvegyasszony, hogy egy nap is eltelik, kettő is, három is, csak nem érkezik haza sem a leány, sem a legény, majd a kútba vetette magát bánatában, de aztán valahogy csak összeszedte magát, és azt mondta: “Legyen meg, Uram, a te akaratod.”
Hanem a legkisebbik fiú csak nem tudott beletörődni, nem nézhette az anyja szenvedését, nem viselhette a nénje és bátyja utáni sóvárgását. Ezért aztán egy reggel azt mondta:
– Édesanyám, legyen úgy, ahogy az Isten akarja, de nekem bizony nincsen addig nyugodalmam, míg a néném s a bátyám meg nem lelem. Ezért aztán ne is haragudjék, de nekem addig kell mennem, míg rájuk találok.
Ismét csak sírni, jajveszékelni kezdett a szegény édesanya.
– Jaj, ne menj, kire hagynál engem. Tudom én, hogy te se térsz vissza. Szánd meg szegény, öreg fejemet, s legalább te maradj itthon nekem, ha már a többiekből kifogytam.
De a fiú csak nem tudta csillapítani a vágyakozását a nénje meg a bátyja után, s ezért el kellett mennie. El is ment, s nem járt sem jobban, sem rosszabbul, mint a legnagyobb testvér.
Nem volt most már szegény asszonynak egy gyermeke sem. Nem volt öröme, nem volt vigasztalója, semmi segítsége sem volt, olyan egyedül maradt, mint egy megszedett fa. Szegény feje hosszú időn át egyre csak sírdogált, sok álmatlan éjszakát töltött el, sok napot anélkül, hogy evett volna, hanem aztán végezetül az Úristen megerősítette a szívét, s kezdett egy kicsit magához térni: “Isten ellen való bűn volna, ha elpusztítanám magamat, élnem kell szerencsétlenül is, hiszen amíg az uram élt, s megvoltak a gyermekeim, jól éltem” – mondogatta magának az özvegyasszony, és kezdett dolgozgatni egyet s mást, s eddegélni is, hogy éhezéssel el ne pusztítsa magát hátralevő napjaiban. Amíg az Isten élni engedi.
Egy reggel, amint az imádságot mondogatva a házban sepergetett, hát csak meglát a földön egy szem borsot. Lehajolt, hogy felvegye, és az asztalra tegye. De a bors legurult az asztalról, s ismét a földre esett. Őkelme, mint afféle takaros fehérnép, nem hagyta, hogy egy szem bors is kárba vesszen, azért ismét lehajolt, felemelte, és bedugta a kebelébe. Nem maradt meg az a borsszem a kebelében sem; hogy, hogy nem, elég az hozzá, hogy kibújt a kebeléből is és éppen az asszony elejébe pottyant. Az asszony újfent lehajolt, felemelte a földről, s a szájába dugta, s miközben az imádságát mondogatta, a borsszem a torkán lecsúszott. Hát ettől a pillanattól kezdve az asszony teherbe esett, s kilenc hónap múlva egy olyan helyre fiúgyermeket szült, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem.
Elhívatta a falu papját, az meg is keresztelte, s a Bors Péter nevet adta neki, minthogy egy borsszemből fogamzott. S a gyermek növekedett, de úgy nőtt, mintha húzták volna. Mikor egyhónapos lett, olyan volt, mint mások egyéves korukban. Amikor kéthónapos lett, olyan volt, mint más hároméves korában, és máris járkálni kezdett az utcán, mindent beszélt. Hallotta is, amint az emberek egyre mondogatták: “Micsoda egy legény! Kár, hogy nem élnek a fivérei, mert ezek hárman az egész faluval elbánnának, ha megmérgelődnének.”
Nap mint nap egyre csak ilyenképpen beszéltek az emberek. Mire Bors Péter hároméves lett, ő volt a falu legszebb s legderekabb legénye.
Egy napon megkérdezte az anyjától:
– Édesanyám, voltak nekem még testvéreim?
Hanem az asszony attól félt, hogy elmegy ez is, mint a bátyjai, s többé nem tér vissza, s ezért azt mondta:
– Nem, gyermekem, nem volt neked egy testvéred sem.
– Nem? No, ha nem, akkor legyen olyan szíves, szoptasson meg engem még egyszer, de a ház küszöbe alatt.
S azzal Bors Péter a kicsi ujjával a ház küszöbét felemelte, az anyja meg lehajolt, hogy az emlőjét az alá tegye, és megszoptassa a fiát. Akkor Bors Péter egy kicsit lejjebb eresztette a küszöböt, de úgy, hogy az egy kicsit odaszorította az anyját, és megkérdezte.
– Édesanyám, voltak nekem még testvéreim?
Mikor az anya látta, hogy nincs más választása, azt mondta:
– Igen bizony, volt két bátyád és egy nénéd. A nővéredet elragadta a sárkány, s a fiúk utánamentek, hogy felkutassák, s én azóta sem láttam őket.
Ekkor újból felemelte a küszöböt, és így szólt az anyjához:
– Most kelj fel, anyám, és süss nekem tiszta búzából kovásztalan kenyeret. Dagasszad meg a te emlőd tejével, mert én tudom, hogy rájuk kell találnom, én hazahozom őket.
Mikor ezeket a szavakat hallotta, ismét sírni, jajgatni kezdett a szegény anya.
– Hát vóna szíved öregségemre, gyengén, betegen, magamra hagyni engem? Nem hordoztam s nem hordozok elég búbánatot ezért a háromért? Most odamész te is abba a titokzatos világba? Ha más nem, de a sárkány bizonyára rád akad, s én még a nevedet se fogom többé hallani. Maradj itthon, lelkem, gyermekem. Ne menjél te sehova. Úgy lesz, ahogy az Úristen rendelkezik velünk, csak ne menj. Maradjál, házasodjál meg. Legalább benned legyen részem.
Hanem bizony Bors Péter vitéz legény volt. Neki nagy tettekre volt szüksége. Ezért aztán addig beszélt az anyjának, amíg csak az nem sütött neki tiszta búzából, anyatejjel s patakzó könnyeivel dagasztott, kovásztalan kenyeret. Mikor megsütötte, mint a pászkát, Bors Péter betette a tarisznyájába, és azt mondta:
– Isten áldja, édesanyám, egy cseppet se búslakodjék, mert még három nap se telik el, s én visszajövök. Jó hírrel vagy rossz hírrel, de inkább jóval.
És Bors Péter útra kelt, s mind ment, mind ment, míg csak az erdőbe nem ért, ott pedig egy betemetett barázdára bukkant. No, menjünk csak ezen, gondolta magában Bors Péter, és egyre azon is ment, amíg a sárkány udvarába nem ért. S ott aztán belépett. Hát uram teremtőm! Volt ott egy olyan szép lány, de úgy felcicomázva, mint egy királyné asszony. Egyedül volt, s éppen ételt főzött.
– Jónapot, néném.
– Adjon Isten. De miért szólítsz engem nénédnek?
– Nénémnek mondalak, mivelhogy az öcséd vagyok. De ha nem hiszed, gyere csak ide, egyél csak ebből a kovásztalan kenyérből.
Azzal Bors Péter elővette a tarisznyájából a kovásztalan kenyeret, és odaadta a leánynak, hogy egyék. Ahogy egyet falt, mondta is egyszerre:
– Ez az édesanyám tejével készült. Elhiszem most már, hogy a testvérem vagy. Csak azt nem értem, hogy hogyan? Mivel te már felserdült legény vagy, nekem pedig, mikor a sárkány fogságába estem, csak két fivérem volt, akiket a sárkány meg is ölt. Azóta pedig nem telt el több, mint öt esztendő, hogy én itt élek, így hát nem értem, ha te a fivérem vagy, mikor tudtál te születni? Mert hiszen csak nem négy-öt esztendős vagy te? Vagy te legalább húszéves.
– Nem vagyok én, néném, csak három és még valamennyi, de ilyen fajta vagyok. De most azt mondd nekem, testvérkém, miféle jelet ad a sárkány, mikor érkezik.
– Jaj, öcsém, jobb lenne, ha elmennél innen addigra, mire megérkezik a jele. Mert a jel után jön ő is rögvest. Mert van neki, öcsém, egy buzogánya, egy olyan nagy vasbuzogánya, mint egy ötven akós hordó. Azt innen két óra távolságból hajítja el, s azzal egyenesen az ajtóba talál. Akkor az ajtó kinyílik, s a buzogány magamagától arra a falba vert szegre akasztódik. Menj is már, testvérem, ne sokadozz, mert most van az ideje annak, hogy megjöjjön. Ha itt talál, megöl tégedet is, mint a másik kettőt.
– Na, csak hadd jöjjön, húgom. Hadd látom én is, hogy milyenek a sárkányok. Mostanáig úgyse láttam egyet se.
Hát csak hallják, hogy a buzogány nekicsapódik az ajtónak. Kinyílik az ajtó, s a buzogány a szegre akar felkerülni. Hanem Bors Péter nem engedte ezt ám. Megragadta a nyelét, s zurrr, vissza vele arrafelé, ahonnan érkezett. S nagy erővel akkorát hajított rajta, hogy az éppen a sárkány mellett surrogott el, s mind repült, három napi járásnyira, s ott befúródott egy sziklahegybe. A sárkánynak éppen kilenc napra volt szüksége rá, hogy a sziklából a buzogányt kivésse, s akkor aztán a vállára vette, s jött nagy mérgesen. Mikor hazaérkezett, már az udvarról kiáltotta.
– Ki csúfolkodik az én buzogányommal? Virágos Florea-e, vagy Bors Péter, az én vitéz sógorom?
– Én, sógor, én. Bors Péter. De te honnan ismersz engem?
– Én-e? Ne is kérdezzed. Hiszen egy hétig lelt engem a hideg, mikor az anyád szült téged. No, de jó, hogy jöttél. Gyere, hadd vendégeljelek meg. Tégy, kedvesem, ételt az asztalra, nekem kilenc sült disznóoldalast, a fivérednek kettőt. Nekem kilenc kupa bort, kettőt neki, hadd fogjunk a lakomázáshoz.
– Hohó, sárkány koma, fordítva, fordítva! – mondta Bors Péter. – Nekem hozz, húgocskám, kilenc disznóoldalast és kilenc kupa bort, a sárkánynak pedig két oldalast, két kupa bort. De vigyázz, sárkány, mert aki lerágta a csontról a húst, az az üres csontot a másiknak a fejéhez vágja. Mintha itt az lenne a szokás.
– Hát ilyesformán volt szokásba, de ha óhajtod, felhagyhatunk evvel a szokással.
– Dehogy akarom én megváltoztatni az ország szokásait – mondotta Bors Péter. – Semmirevaló ember vetemedne arra, hogy az ország szokásait eltörölje. Maradjon úgy, ahogy volt, és gyerünk asztalhoz.
És asztalhoz telepedtek, és Bors Péter, amint egy oldalast a kezébe fogott, dugta a szájába, letépte róla a húst, a csontokat meg puff, neki a sárkány homlokának. Mérgelődött egy kicsit a sárkány, de mit tehetett. Tűrnie kellett, mert emberére akadt.
És Bors Péter fogott egy másik oldalast, újból egyet, megint egyet, míg a kilenc oldalasról a húst mind leette, a csontokat pedig úgy csapdosta a sárkány fejéhez, hogy azok mind széjjelmentek. Mikor Bors Péter végzett az utolsó oldalassal is, és az utolsó pohár bort is megitta, a sárkány akkor végzett az első oldalassal, s arra készülődött, hogy a csontokat Bors Péter fejéhez vagdossa. Hanem Péter nem hagyott erre neki időt. Nekiugrott a sárkánynak, és zsupsz, akkora pofont kent le a sárkány püffedt ábrázatára, hogy az egyik állkapcája a helyéből kiugrott. S azzal birokra mentek, harcra keltek, de úgy, hogy azt hihetné az ember, egyéb gondjuk se volt, mint hogy egyik a másikat megölje. Egy idő múlva a sárkány a kimerültségtől már nem bírta tovább, mert szerfelett elfáradott az úttól is. S tisztességesen s becsületesen még csak jól sem lakhatott, mivel Bors Péter nem hagyott neki időt rá. Mondta szegény sárkány nagy kimerülten:
– Hagyj békében, mert életre keltem a két testvéredet.
– Gyerünk, támaszd fel őket – felelte Bors Péter.
A sárkány elment, kiásta a legényeket, a szíveiket a helyére tette, éltetővízzel meg is locsolta, s ettől még szebbnek támadtak fel, mint amilyenek voltak.
– Jaj, de mélyen aludtam – mondotta az egyik.
– Akárcsak én is – mondotta a másik.
– Aludtatok, aludtatok – mondotta a sárkány. – Ha meg nem jött volna ez a legkisebb testvéretek, hogy felébresszen benneteket, hosszú álmot aludnátok még most is.
– Ne beszéddel töltsük az időt – mondta Bors Péter. – Jöjj, küzdjünk meg, mert én innen addig egy tapodtat se megyek, míg közülünk egyik itt holtan nem marad. Vagy te, vagy én. Mert nékem már ilyen a természetem.
Azzal kardra mentek, s úgy összevagdalták egymást, hogy csak úgy patakzott a vér. Akkor Bors Péter nagy vitézmódra hirtelen nekiugrott, s a sárkány fejét levágta. Utána pedig olyan apróra vagdalta, mint a tokányhúst, s három csomót csinált belőle. Aztán azt mondotta a testvéreinek:
– Jöjjetek, bátyáim, hadd mulassunk egy kicsit. Hadd menjünk aztán haza, mert tudom én, hogy anyámat már majd szétveti a vágyakozás utánunk. Bizonyosan azt gondolja, hogy a többiekkel együtt én is elpusztultam, s egyikünk se kerül többé haza.
A mi legényeink mulattak egyet, a nővérük ennivalót készített nekik, s a legjobb borból hozott, s ittak s vigadtak mindaddig, amíg Bors Péter kezdett megittasodni. Akkor elkezdtek útra készülődni, megrakták a szekereket mindenféle jóval, mert hiszen ott volt honnan rakodni, és elindultak.
Amint így hazafelé mendegéltek, útközben egy kútra bukkantak, az ökrök arrafelé húzták a szekeret, annak jeléül, hogy szomjasak.
– Itassátok meg az ökröket – mondta Bors a testvéreinek -, mert én egy kicsit e mellé az árnyékos tölgyfa mellé telepszem, hadd pihenjek egyet, mivel olyan fáradt vagyok. – Így szólt, s egy nagy tölgyfához közeledett, nekivetette a hátát, de mihelyt nekitámaszkodott, úgy, ahogy állt, halálos álom lepte meg. A testvérei megitatták az ökröket, ismét járomba fogták, hogy továbbmehessenek, s akkor a leánytestvér odament Borshoz, hogy felébressze. De hiába! Semmiképpen sem sikerült. Így szólt akkor a legnagyobb fivér:
– Kedves testvéreim, vajon jól tesszük-e, hogy magunkkal visszük haza ezt az idegent? Igaz, hogy azt mondja, hogy a mi testvérünk, de hogy volna az lehetséges? Jól tudjátok, hogy szüleinknek csak mi hárman voltunk gyermekei, azt is jól tudjátok, hogy először te vesztél oda, húgocskám, aztán én, s legutoljára te, öcsém, de akkor nem volt anyánknak más gyermeke. Ha azután lett volna neki másik, hogy mi odavesztünk, az csak ilyen kicsi gyermek lehetne. De ez olyan nagy s erős, mint mi vagyunk. Hajaj! Még az ördögnél is erősebb. Hogy ütné le a harangkötél! Az is meglehet, hogy ez valami boszorkányféle. Vagy tán maga a sárkány. Hiszen láttátok, hogy úgy megölte a sárkányt, mint valami csirkét. Én bizony azt gondolom, nem jó, hogy vele egy úton menjünk tovább.
– Ne is menjünk – felelte rá a másik fiú. – Hagyjuk aludni. Mi pedig lássunk útnak.
– Úgy is van – mondta a legnagyobbik testvér -, de ha felébred, csak utolér bennünket, láthatjátok, milyen mély nyomot vágnak ezek a terűs szekerek! Addig jön a nyomon, amíg utolér, s tokánnyá aprít bennünket is, mint azt a sárkányt, a húgunkkal pedig, Isten tudja, hova szökne, hogy aztán anyánk sem róla, sem rólunk nem hallana többé semmit. De ha ti is úgy akarjátok, tudom én, hogy mit kell tenni: gyertek, oldjuk le a szekérről a láncokat, s ahogy itt alszik, nekitámaszkodva a tölgyfának, kötözzük jól a láncokkal oda. Tudom, Istenem, hogy nem jön el többé azzal dicsekedni, hogy a sárkány udvarából ő szabadította ki a nővérünket, de még azt se mondhatja, hogy ő támasztott fel bennünket halottainkból.
– Kötözzük meg – mondta a legkisebbik fiú -, kötözzük meg, van a szekereken elég kincsünk, nincs többé szükségünk reá.
S a láncokkal a tölgyfához kötözték, s olyan istentelenül összeszorították, hogy csak úgy ropogtak a csontjai, de Bors Péter még erre sem ébredt fel, halálosan fáradtan s ittasan aludt.
A leány szívesen felébresztette volna, de nem tudta. A két fiútestvérével sem mert szembeszállni. Könnyhullajtva nézte, hogyan kötözik oda jótevőjét, és így szólt:
– Szabadítsd meg őt, Uram Istenem!
Miután odakötözték a tölgyfához, keresztet vetettek, fohászkodtak egy »Uram, segíts meg«-et, s hajszolni kezdték az ökröket, csapkodták, s mondták: “Csá, szürke, csá! Hó, tulok, hó!”
A leánytestvér egymagában mendegélt a szekerek után, s azt gondolta: “Hogy merészeltek keresztet vetni ezek a képmutatók, s azt mondani »Uram, segíts meg«, miután éppen most vitték véghez a legaljasabb cselekedetet?” Aztán meg azt mondta: “Igaz ugyan, hogy a tolvaj is azt mondja, mikor lopni megy: »Uram, segíts meg«, akárcsak ezek, akik azt hiszik, hogy jó dolgot végeztek!”
És hazaérkeztek. Az édesanyjuk rájuk ismert, láttukra örömkönnyeket hullatott, de megkérdezte őket:
– Bors Péter nem talált rátok, a ti legfiatalabb öcsétek?
– Nem, édesanyám, nem láttunk mi semmiféle Borsot. Bizony a testvérünk a sárkány fogságában volt. Feleségül akarta venni. Hanem mi attól fogva mostanig, mind a ketten, szakadatlanul küzdöttünk a sárkánnyal a nővérünkért, de bizony semmiféle Bors se jött a mi segítségünkre. Alig tudtuk a sárkányt elpusztítani, hogy hazahozhassuk a leányodat. Most vigadjál együtt velünk, édesanyám, mert ládd-e, hoztunk mi kincseket is a sárkánytól. Felejtsd el Borsot; ha ő is olyan nagy vitéz lenne, mint mi vagyunk, ha késve is, csak meg kellene érkeznie.
S a testvérek nekifogtak a vigadozásnak. Húst s bort hoztak, meg muzsikusokat, összecsődítették az egész falut, hadd vigadozzanak, álmélkodjanak az ő vitézségükön, mivel ők megölték a sárkányt, elragadták legdrágább kincseit.
Jó későre magához tért Bors Péter is, és fel akart kelni, de azt kellett éreznie, hogy mellén, derekán, nyakán, lábán keresztül láncok kötözik a tölgyfához.
“Hej, hej, lelkem, testvéreim – mondotta -, hát így fizettek ti a jócselekedetért, amit veletek tettem? Jól mondotta, aki azt mondotta: »Jó tettért jót ne várj«, no, hanem megálljatok, amit én teszek most, nem szabadít meg attól titeket az ördög sem.”
S egyszerre csak jól felfújta magát, s a láncok szemeikre szakadoztak széjjel, de úgy, mintha csak gyermekláncfűből lettek volna. “No, hadd aluszom most még egyet a gyepen – gondolta magában Bors Péter -, van még időm rá, hogy hazaérkezzem. Minél hamarabb mennék haza, annál rövidebb ideig tartana a fivéreim vigassága.”
Leheveredett, hogy pihenjen egyet, de álom csak nem jött a szemére, csak nem verhette ki a fejéből testvérei hálátlanságát. Végiggondolt minden egyes percet azóta, hogy eljött hazulról. “Te, Bors Péter – szólott magamagához -, hiszen a sárkány nem tudta bizonyosan, hogy ki hajította vissza a buzogányát: én-e vagy Virágos Florea. Úgy kell lennie, hogy az a Florea vitéz ember. Hogy tudnám őt megismerni? Hát én meg is fogom ismerni. Most elmegyek, hadd nézzem meg, mit csinál szegény anyám, aztán meg felkeresem Virágos Floreát, s kebelbarátságot kötök vele.”
Indulni készülődött, de ahogy a nagy tölgyfára nézett, amelyhez a fivérei kötözték volt, így szólt magában: “Meglehet, hogy szegény anyámnak még tűzrevalója sincsen. Ezek az én ügyes fivéreim meglehet, fát sem vittek neki. No, hadd vigyek én neki legalább egy fát gyökerestül.”
Odament a tölgyfához, amelyhez megkötötték volt, úgy kirántotta a földből, mint egy murkot, a vállára vette, akár egy gereblyét, s azzal elindult a falu felé.
Mikor éppen a legveszettebbül mulatoztak, ittak, táncoltak az udvaron, mert a házban már nem férhettek el, akkor érkezett meg Bors Péter a tölgyfával a vállán. Ismerte őt az egész falu, hiszen csak egypár napja ment el hazulról. A fivérei bezzeg nem tudták mit csináljanak, hová bújjanak el, mikor meglátták, hogy feléjük közeledik, azt gondolták, most megöli őket.
– Jó mulatást kigyelmeteknek – mondta Bors Péter, s belépett, a vállán a tölgyfával.
– Isten hozott – mondták a falubéliek, mialatt a fiúk kereket akartak oldani.
– Hó, hó – kiáltott rájuk Bors Péter -, hát ti hova iszkoltok, tisztelt barátaim? No, álljatok egy cseppet szóba velem, mert van egy kis elszámolni valónk. Hát szép dolog volt az tőletek, hogy engem ott hagytatok az erdőben alva, s azonfelül meg is láncoltatok, mint egy tolvajt? Hát ez a köszönet érte, hogy rátok leltem, s addig vertem a sárkányt, aki megölt titeket, míg csak életre nem keltett benneteket? Én megöltem a sárkányt, hogy a falut megmentsem a bosszújától, titeket gazdaggá tettelek, útnak indítottalak hazafelé, hát ilyen fizetséget érdemeltem én tőletek, testvéreim? – A két legény ekkor sírni kezdett, rimánkodtak, bocsánatért epedeztek, és azt mondották, hogy csak tréfálkoztak. Hiszen tudták ők, hogy olyan erős Péter, hogy haza tud jönni tölgyfástul együtt. Kérlelte az anyja is, a leánytestvére is, kérlelte az egész falu, hogy bocsásson meg nekik, s mivel jószívű legény volt, megbocsátott, s ő is a lakomázók közé telepedett. Másnap reggel, mikor mindnyájan vígan, egészségesen felserkentek, Bors Péter útra készülődött.
– Hát te ugyan hova akarsz menni, Péter, lelkem, fiam? – kérdezte őt az édesanyja.
– Én megyek, édesanyám, addig megyek, míg rá nem találok Virágos Floreára, hátha valahogy el tudnám hozni őt ide, hogy a testvérem férje legyen, azt hallottam, hogy nagy vitéz ember, s vétek lenne, hogy ne ismerjük egyik a mást.
– Jaj, ne menjél, maradjál idehaza, lelkem, gyermekem! Van nektek immár elég vagyonotok. Házasodjatok meg, lelkem, gyermekeim. Majd csak férjhez adjuk a leányt is valakihez. Van a faluban elég jóravaló legény. Mit járd te a világot? Maradj itt a faluban, a nemzetséged között, a közelemben, ne emésszen örökké a vágy utánad most, öregségemben.
Mondott az anyja sok szép, okos beszédet neki, de ő olyan volt, hogy ha egyszer a fejébe vett valamit, nem akadt olyan ember, aki azt onnan kiverte volna. Elbúcsúzott, s még sok országot-világot bejárt – kigyelmeteket pedig az Isten tartsa meg, hogy még a hátralevőt meghallgathassák, mivel van még hátra a meséből sok szép és kedves dolog, s aki ezt meghallgatja, az tanulhat is belőle. Aki pedig elalszik, s pihenni tér, nem ismeri meg ezt a mesét.
Ment, mendegélt, míg csak egy nagy pusztaságba nem ért, de olyanba, hogy ott mást nem lehetett látni, csak a magasságos eget, s a lábad alatt a földet, nem volt ott se falevél, se fűszál, nem volt ott az égvilágon semmi se. Sokáig vándorolt ebben a pusztaságban, amíg csak egy öreg-öreg emberre nem bukkant, ez már aztán igazán öreg volt, olyan fehér volt a haja s a szakálla, mint a fehér birka szőre, a jobb kézibe egy nagy botot tartott, a bal keze meg a szempilláit támogatta, hogy maga elé láthasson, mivel a szempillaszőre olyan hosszú s olyan sűrű volt, hogy egész a szájáig ért, és a szakállával, bajuszával egybefolyt.
– Jó napot adjon Isten, öregapám.
– Neked is, vitéz legény. Honnan jössz, s mi járatban vagy?
– Én megyek, öregapám, míg csak Virágos Floreával össze nem találkozom, mivel azt hallottam róla, hogy nagy vitéz, és szeretném vele összemérni az erőmet. Nem tudja, hol tudnám őt megtalálni?
– Ó, lelkem, gyermekem, hiába mégy te gyalogosan, mert három évig sem érnél oda. Hanem menjél vissza a sárkány udvarába, oda, tudod, ahol a fivéreidet és a nővéredet megtaláltad. Menj oda, s keresd meg az istálló mélyén azt a magányos lovat, amelyik úgy unatkozik ott egymagában, hogy már-már majd belehal, nagy unalmában úgy legyengült, hogy csak a bőre s a csontja maradt rajta, mert mióta gazdáját, a sárkányt megölted, ez a ló többet az istállóból ki nem ment, nem evett, nem ivott, csupáncsak nyerített. Menj oda, vedd magadhoz a lovat, mert az úgy fog szolgálni téged, ahogy a gazdáját szolgálta, még jobban is, ha azt parancsolod neki. Aztán jöjj el ismét hozzám. No, megértettél-e?
– Megértettelek, öregapám.
S Bors Péter visszament a sárkány udvarába, és belépett az istállóba. S csakugyan ott talált az egyik sarokban egy félholt lovat, úgy kiálltak a bordái, hogy egy mérföldnyiről is meg lehetett volna számlálni, s alig tudott lábra állni. Mikor a ló meglátta, hogy valaki belép az istállóba, egyszerre megelevenedett, s bátorságra kapott, azt se tudta szegény, hogy mit csináljon örömében, patájával dübörgött a földön, s el akarta oldozni magát a jászoltól, de hiába, mert láncok kötözték oda.
Eloldotta Bors Péter a lovat, kiengedte, és végignézett rajta. “Ezzel a gebével induljak én neki?” – gondolta magában. Csak áll, s nem akart hinni a szemeinek. Hanem a ló egyszerre csak egy nagyot szusszantott, életre rázta dermedt csontjait, hiszen hosszú időt töltött az istállóban megkötözve, mint valami tömlöcben, eleség és víz nélkül. Bors kicsapta, hadd legeljen egy kicsit, megitatta, aztán a hátára pattant. Akkor a ló így kezdett beszélni:
– Mit parancsolsz, gazdám? Hogy vigyelek, mint a szélvész vagy mint a gondolat?
– Annak is örvendenék, ha úgy vinnél, mint a lovak – így felelt neki Bors Péter, mivel látta, mennyire gyenge.
S a ló megindult és ment, és ment, vágtatva, egészen az üveghegyig. Ott már a fáradtságtól nem bírta tovább. Bors Péter szeretett volna a ló hátán fölmenni a hegyre, de a ló nem tudott továbbmenni. Azt mondta akkor Bors Péter:
– Úgy látszik, hogy én kell a hátamra vegyelek, ahogy idáig te hoztál engem.
Azért a nyaka közé vette a lovat, mint valami bárányt, felvitte a hegy tetejére, s ott zsupsz, ledobta a földre. Felkelt a ló a földről, s egyszeribe olyan naggyá lett, mint egy hegy, s azt mondta Bors Péternek:
– Tetszem-e neked úgy, amilyen most vagyok?
– Tetszel a kutyáknak meg a farkasoknak! Változz át lóvá, olyanná, mint a mi lovaink. – A ló ekkor olyanná vált, mint a mi rendes lovaink, de azért még mindig táltos volt, és így szólt Bors Péterhez:
– No, most aztán hogy vigyelek, gazdám, mint a szélvész vagy mint a gondolat?
– No, hát vigyél úgy, mint a gondolat.
S vágtatni kezdett a ló, mint a sebes gondolat, és egy pillanat alatt ott is voltak az ősz öregembernél, aki olyan fehér volt, mint a bárány.
– Jó napot adjon Isten, öregapám.
– Neked meg adjon jó szívet, lelkem, gyermekem. Nahát megérkeztél valahogyan?
– Én meg, amint láthatja, öregapám.
– No, jól van, most már elhiszem, hogy oda tudsz jutni Virágos Floreához. De várj csak, hadd adjak neked három ajándékot. Nesze, fogd, itt van neked egy citera, egy fésű meg egy fenőkő. Jól vésd az eszedbe, lelkem, gyermekem – mondotta az ősz öregember -, addig mégy, amíg csak el nem érkezel a vágyak mezejére. Elfog a vágy ott tégedet az anyád, a nénéd, bátyáid, barátaid meg az ismerőseid után, de úgy elfog, hogyha meg nem szólaltatod ezt a citerát, a nagy vágyakozásban kénytelen leszel visszafordulni. Mikor onnan továbbmégy, farkasokkal tele erdőbe jutsz. A farkasok ott lovastul együtt megennének tégedet, mivelhogy sokan vannak és éhesek. De te csak vesd oda nekik a fésűt. Mikor onnan megmenekültél, továbbmégy, mindaddig, míg csak az egerek országába nem érsz. Annyi lesz ott az egér, mint a falevél meg a fűszál, s le akarnak tégedet húzni a lóról, hogy felfaljanak, de te csak vesd oda nekik a fenőkövet is, és akkor majd megszabadulsz tőlük.
Miután Bors Péter a három ajándékot magához vette, megköszönte az ősz öregembernek, lóra pattant, és addig ment, míg a vágyak mezejére nem ért. Elfogta ott a nagy vágyakozás a faluja, az édesanyja, a nővére meg a fivérei után, de olyan keserves vágyakozás volt az, hogy majd leverte a lóról, s már-már visszafordult volna oda, ahonnan elindult. Eszébe jutott akkor, hogy kapott ő ám az ősz öregembertől egy citerát. Nyomban elévette, s úgy elkezdte pengetni a húrokat, hogy csak úgy visszhangzott belé a mező, el is múlt nyomban a vágyakozása.
Azzal továbbment, elérkezett a farkasok erdejébe. Hát ott, Uram, Teremtőm, annyi farkas volt, ahány fa. Valamennyi kitátott szájjal arra várt, hogy megfogja, felfalja őt. Ő azonban közéjük dobta a fésűt, s hát abból nyomban egy kövér ökör lett. Volt már a farkasoknak, mit megragadjanak, s hagyták Borsot, hadd menjen békében a dolgára.
Ment, amennyit ment, egyszerre csak az egerek országában találta magát. De nem voltak azok közönséges egerek, hanem akkora nagyok, mint a medvék, olyan sokan voltak, mint a hangyák a bolyban. Most kezdett még csak félni istenigazában Bors Péter, hanem eszébe jutott akkor a fenőkő, s hát, ahogy azt ledobta, közötte és az egerek között nyomban egy égig érő, vastag sziklahegy keletkezett. Bors Péter egyre csak a hegyfal alatt ment, míg az egerek országából ki nem keveredett. Most aztán egy virágos mezőre bukkant. Csupa virág volt ott, egyik szebb, mint a másik, csak úgy kínálgatták magukat Péternek, hogy szakítsa le őket. De Péter egyet se szakított le. Egy kicsit odábbacska legelésző lovat pillantott meg, arrafelé tartott. Amint a ló felé közeledik, hát csak észreveszi Virágos Floreát. Aludt Florea mélyen. Lova ott legelt a virágok között, a pallosa meg ott lebegett felette a levegőben. Leszállt Bors Péter, kicsapta ő is a maga lovát, hadd legeljen, aztán azt gondolta: “Most, hogy ilyen mélyen alszik Virágos Florea, könnyűszerrel elpusztíthatnám. Csak egyet kellene suhintanom a pallossal, máris a másvilágon lenne. De hát ilyet csak gazember követhet el. Inkább én is melléje heveredek, és szunnyadok egy cseppet.”
Felhajította ő is a magasba a pallosát – s hát az is elkezdett a levegőben lebegni, mint Virágos Floreáé -, aztán a virágok közé heveredett. Olyan fáradt volt a nagy keserves utazás miatt, hogy úgy elaludt, mint a zsák. No hát, íme, csak felébredt Virágos Florea, s látja, hogy egy vitéz legény alszik mellette, a lova meg ott legelészik az ő lova mellett, s a levegőben az ő pallosa mellett még egy pallos lebeg: “Ugyan bizony ki lehet – kérdezte magában. – Nahát, akárki is, vitéz, s emberséges ember. Hiszen amíg aludtam, darabokra vagdalhatott volna, én is békét hagyok neki, amíg felébred, hadd csodálkozzon rajta, hogy kicsoda, mert azt tudom, hogy Bors Péter nem, akitől még a sárkányok is félnek.”
Azzal Virágos Florea lefeküdt, s aludt még egy jót, amikor pedig másodjára is felserkent, vele egyszerre Bors Péter is felébredt.
Mikor a két vitéz meglátta szemtől szembe egyik a mást, nem tudtak eléggé csodálkozni. Egyik derekasabb volt, mint a másik, egyik szebb s vállasabb, mint a másik.
– Hát téged milyen szél hozott erre, komám? – kérdezte Virágos Florea.
– Eljöttem, hogy meglássalak, mert meghallottam a nevedet, s nem tudtam türtőztetni magamat, hogy meg ne ismerjük egymást.
– Tán csak nem te vagy Bors Péter, akitől még a sárkányok is reszketnek?
– De bizony, éppen eltaláltad. S te bizonyára Virágos Florea vagy!
– Én, igen. Másnak nincs rá joga, hogy itt tartózkodjék az én országomban. Csodálkozom is rajtad erősen, hogy vetted a fejedbe, hogy idejöjj.
– Nekem már olyan kemény fejem van, mint a hegy foka. Hanem hát, neked miféle fejed van, hogy annyit faggatsz engem? Ha nem tetszik neked, hogy az országod földjére léptem, jöjj, verekedj meg velem, állj ki igazságos küzdelemre, vitéz viadalra.
Azzal a vitézek küzdeni kezdtek, küzdöttek egy egész hosszú nyári napon át, de győzni egyik se tudott, pedig majd leestek a lábukról a fáradtságtól. Azt mondta akkor Bors Péter:
– No, komám, gyere, folytassuk pallosokkal a küzdelmet.
A vitézek pallost ragadtak, s addig hadakoztak, míg végtére Virágos Florea Bors Péternek a kicsi ujját egy cseppet megcsonkította. Akkor a küzdelmet abbahagyták, barátságot kötöttek s megesküdtek a pallosaikra, hogy egymást se jóban, se rosszban el nem hagyják, s egymástól el sohase válnak. S meg is értek együtt sok jót, sok rosszat, mint már azt ezen az árnyékvilágon élő ember szokta. De egyik a mást el nem hagyta.
Egyszer, amint éppen vitézi útjukat járták, az erdő közepén egy házra találtak, s oda beléptek. Abban a házban egy leány ült a szövőszék előtt, és szőtt. Ez a leány maga szépséges Tündér Ilona volt. Szép rőt hajából énekszó hangzott, s amint szőtt, s ahányszor a leverő bordával ráhúzott, annyiszor ugrott ki a szövőszékből két-két fegyverbe öltözött katona. Jól elcsudálkozott a két vitéz ezen a látványon, de Bors Péter nem sokat teketóriázott, hanem elkezdett a leánnyal cicázni – tudják már azt kigyelmetek, megfogdosta, megcsiklandozta, megcsókolta, úgy, ahogy ezt a fiatal legények teszik.
Nem lehet mondani, hogy a leány jobban húzódozott volna, mint a többi leányok is szoktak, de tartott egy kicsit az apjától, és azért azt mondta nekik:
– Jaj, kedveseim, vigyázzanak, mert ha megjön apám, megöli kigyelmeteket.
– És ugyan ki a leányocska apja? – kérdezték a vitézek.
– Az én apám Sosemlátott Suta. Még olyan ember nem akadt az útjába, akit meg ne ölt volna.
– Jó, jó, lelkem. De azt mondja, mi a szokása, amikor hazajön?
– Neki – felelte a leány – az a szokása, hogy amint belép a házba, legelőször is bebújik a kemence mögé, kivesz onnan egy orvossággal (titkos főzettel) telt bögrét, és az egészet megissza. Ettől úgy megerősödik, hogy tíz olyat leverne, mint ti vagytok.
– Úgy-e? – mondta Bors Péter. – Hozd hát ide azt a kotyvalékot, hadd igyuk meg mi.
Ilona oda is adta nekik az orvosságot, s mire a vitézek megitták, bár addig is erősek voltak, még erősebbekké lettek. No, hanem éppen akkor érkezett haza Sosemlátott Suta, bújt azonnal a kemence mögé, kapott az orvosságért, jaj, hanem az már megtette a maga hatását.
Mikor látta, hogy így megcsalták, úgy megdühödött, hogy a két vitézt a tenyerébe kapta, mint valami almákat, s ha azok előbb meg nem itták volna az orvosságot, mint őkelme, jaj lett volna nekik. Így azonban a két vitéz ragadta meg őt, no aztán, ne féljenek kigyelmetek! – el is bántak vele. Nem maradt abból egy foncsikára való se. Akkor aztán Bors Péter feleségül vette Tündér Ilonát, a sok vagyont felpakolták, s útnak indultak. Hanem akármilyen nagy barátság is volt Bors Péter és Virágos Florea között, emez végül is nem nézhette jó szemmel, hogy Bors Péternek van felesége, s neki nincs. Bors Péter azonban megértette Virágos Florea gondolatát, és azt mondta neki:
– Komám, hagyjuk itthon a feleségemet gazdasszonynak, s mi menjünk el, hogy találjunk egy asszonyt neked is.
– Az jó is lenne – mondotta Virágos Florea -, hanem hát hol találunk majd egyet?
– Te csak ne búsulj egyet se, komám – mondta Bors Péter -, elmegyünk a mi országunkba, s ha a nővérem még nem ment férjhez, éppen jó lesz neked.
– Nahát menjünk, hadd lássam a leányt – mondotta Virágos Florea.
Odahaza hagyták Tündér Ilonát, útnak eredtek, s addig mentek, addig mentek, míg be nem értek egy nagy erdőbe.
Abban az erdőben még nem járt egyikük sem. Amint az erdőben bandukolnak, megláttak egy házat.
– Gyerünk, nézzük meg, ki van abban a házban? – mondotta Bors Péter.
– Gyere, ha éppen kedved tartja – mondotta Virágos Florea.
S bementek a házba. Ott csak egy vénasszonyt találtak, aki a lábait a tűznél melengette.
– Jó napot adjon Isten, öreganyám.
– Isten éltessen, lelkem, gyermekeim. Jertek, üljetek le egy cseppet, és pihenjetek, míg öreganyátok valami ételt hoz nektek. Íme, megyek is már a padlásra, és szalonnát hozok nektek, lelkem, fiaim.
Leültek a legények egy lócára, míg a vénasszony azon a címen, hogy szalonnát hoz nekik, a padlásra ment. Hanem ahogy a vénasszony a szobából kiment, odasurran egy egér a legényekhez, és azt mondja:
– Ne maradjatok itt, kedves barátaim. Nem jó itt maradni. Menjetek a fölséges Úristen hírivel, mert a vénasszony nem azért ment fel a padlásra, hogy ételt hozzon nektek, hanem azért, hogy a fogait kifenje, hogy titeket felfalhasson, mivel van neki a padláson egy nagy malomköve, köszörüli is már rajta a fogait. Nem halljátok?
– Hijnye, hát ki ez a vénasszony?
– Hát bizony – mondotta az egér -, ez az erdő öreganyja. Sosemlátott Sutának volt a szeretője, s mióta ti őt megöltétek, szakadatlanul azt kuruzsolja, hogy egyszer a körme közé kerüljetek. Ha most nem menekültök, a fogaitól élve nem szabadultok.
– No, ha így van, keljünk útra – mondták a vitézek.
S az én két legényem neki az útnak, de nem ment, hanem úgy rohant, mintha bizony valaki hátulról kergette volna őket. Úgy kell lennie, hogy ha vitézek voltak is, mégis ismerték a félelmet is.
Miután a vénasszony a fogait kiélesítette, leszállt a padlásról, és belépett a szobába. Hanem a két legénynek már hűlt helye volt. Úgy megdühödött, s úgy megrémült, hogy azt hihetné az ember, hogy menten megpukkad. S akkor csak a szemibe ötlött az egérke.
– Hijnye, te bitang, csak te mondhattad nekik, hogy menjenek el!
– Csakis én – felelte csúfolkodva az egérke -, de te egyet se mérgelődjél, gyere fogjál meg, s álljál bosszút rajtam.
Futni kezdett a vénasszony az egér után. Az egér felfutott a kemencére. A vénasszony lerombolta a kemencét. Felmászott az egérke az egyik falra, a vénasszony ledöntötte a falat. Felmászott az egérke a másik falra, kidöntötte azt a falat is, s addig lótott-futott az egér után, míg egy-egy falat hasonlóképp le nem döntött, addig s addig, míg az egész házát le nem rombolta. És mégse tudta megfogni az egérkét, mert hiszen kigyelmetek is tudják, az egér az egér, s punktum. Nem áll az meg, hogy elfogja őt éppen egy öregasszony, még akkor sem, ha az maga az erdő öreganyja.
Aztán, amíg az öregasszony az egeret hajszolta, aprózták az utat a legények is, és mire a szipirtyó utánuk eredt, ők már árkon-bokron túl voltak. No de futásnak eredt a vénasszony is, szaladt, szaladt, s már csaknem utolérte a legényeket. A legények akkor értek Mirtolea házához. Az volt a nagynénje Virágos Floreának.
– Jó napot, édes néném.
– Isten éltessen. Hanem, lelkem, öcsém, milyen szél hordott ide hozzám? S ki az a vitéz, akivel jöttél?
– Jaj, nénikém – mondta Virágos Florea -, én útnak eredtem evvel a pajtásommal, akit úgy hívnak, hogy Bors Péter. Azért keltem útra, hogy leánykérőbe menjek a testvéréhez, de üldözőbe vett ám minket az erdő öreganyja, mivelhogy megöltük a szeretőjét, Sosemlátott Sutát, s most nagyon örvendünk neki, hogy idejutottunk kegyelmedhez, hátha meg tudna bennünket menteni az öreg fogaitól.
– Cseppet se féljetek, lelkem, gyermekeim. Üljetek le benn a házban, és pihenjetek.
És Mirtolea kiment, hogy bevárja az erdő öreganyját. S ahogy az megérkezett, össze is csaptak azonmód. Emberfia nem látott még olyan vénasszony-verekedést. Úgy küzdöttek, mint két veszett farkas, s nem úgy, mint két öregasszony. Foggal rágták, marták egymást, hajukat tépték, akárcsak két sárkány. Mikor a legények látták, hogy egyre jobban tűzbe jönnek, hogy dühükben egészen elvakultak, csendesen útnak indultak, mikor pedig egy kicsit már eltávolodtak, megszaporázták a léptüket, hogy ne is lássák többet őket. Hogy melyik volt az erősebb? Melyik győzte le a másikat? Én azt, biz’ a kigyelmeteknek nem tudnám megmondani, mert azt én sem tudom. De azt igen, hogy a vitézek egyenesen Bors Péter anyjának a házához mentek. Bors Péter hét esztendeje nem volt odahaza. Nem látták hét éve sem a fivérei, sem a nővére, sem a rokonsága, sem a falubeliek, mégis, ahogy meglátták, mind megismerték őt.
Florica, a Bors Péter nővére még nem volt férjnél, mert megtartotta az ígéretét, mit az öccsének tett volt, amikor elindult.
S szép volt Florica, olyan szép, mint a mezei csillagvirág. S ahogy Virágos Florea meglátta őt, azt mondta a kebelbarátjának:
– Ez a te testvéred, komám?
– Ez.
– No, ha ez a testvéred, s ő is akarja, én akár ma megesküszöm vele.
Hát Florica akarta. S az anyja sem mondott ellent, s a fivérei se. Erre osztán egy olyan igazi román lakodalmat csaptak, amelyik két hétig tartott; mikor aztán a lakodalomnak vége lett, fogta Virágos Florea a feleségét, elment vele és Bors Péterrel az ő országába, ahol Tündér Ilona, Bors Péter felesége várt reájuk. Mikor a két sógorasszony meglátta egyik a mást, szerfelett megörvendettek, örvendett az uruk is, és a két vidám pár örömével a rét virágai is együtt örvendeznek, de bizony még én is igen örvendezek annak, hogy kigyelmeteknek ezt a mesét véges-végig el tudtam mondani.