Fordulj vidámabbra mesemondó ének!
Gyászos emlékétől lech-vizi csatának elborult az arcza sok magyar vitéznek. Jósok jóslatában megrendüle a hit, mert hogy ők előre a veszélyt nem mondák, s biztató jelekkel indították útnak Vér-Bulcsot és Lehelt.
Hogy aztán úgy esett, a mikép elmondám, Hadúrnak tudták be ezt a gyalázatot, a ki ő szándékán változtatott; miért… miért nem: halandó töprenkedjék rajta.
Akkoron pediglen hazatére Botond francziák földjéről tömérdek zsákmánynyal, Botond, a harmadik vezér, kit emleget dicsekedő ének.
Mesélek Botondról, ti meg hallgassátok!
Hét vezér törzsének fiatal hajtása vala Botond vitéz, hadi iskoláját korán kezdte járni, s lett belőle korán félelmetes ember, kiről messze földön beszélt a hír szája.
Szálasra nem nyúlt föl izmos ő termete, középszernél is tán alacsonyabb maradt, kicsinyke ember volt, de széles a válla, olyan széles, hogy majd csodaszámba vették. Boltozatos mellét mintha érczpaizsnak kovácsolták volna. Lábát ha megveté, húsz termetes ember hiába vesződnék őt tovább szorítni. Márványból faragott kőbálvány nem áll úgy, a mikép ő állott két lába oszlopán.
Iszonyú erejét bámulta a sereg, egyetlen csapással bölényt leterített, s fölemelte lovát félkarral, ha néha kedve csucsorodott magát mutogatni a vitézek előtt.
Erről a Botondról halljátok a regét.
Egyszer a császárnak, a görög császárnak mi jutott eszébe? Az jutott eszébe a görög császárnak, hogy lóra ültet egy aranyruhás embert s parancsolja néki:
– Eredj, szolgám, eredj, észak felé siess, addig menj, a miglen Magyarországba érsz, mondd meg a magyarok vezérének, hogy én eleget fizettem eddiglen az adót, eztán nem fizetem. Ezt mondd neki, szolgám, egyebet semmit se.
Jött vala a követ, a czifra ruhájú, el is érkezek szép Magyarországba, büszke izenetét meghozta urától s elmondá eképpen:
– Császár azt izeni, hogy tőle az adót többé ne várjátok, eleget fizetett, ezután nem fizet. Ha nektek nem tetszik tegyetek hát róla.
Taksony fejedelem haragra fellobbant, s a kardjára csapott:
– Mondd meg a császárnak, magyar szolgájának, hogy majd teszünk róla.
Botond vezér mindezt csak tréfára vette, görög császár népét már megtánczoltatta, azért nem állhatta, hogy szó nélkül hagyja császár izenetjét. Ő is csak megszólalt:
– Mondd meg a császárnak, jó vacsorát főzzön, mert néhány nap múlva nála vacsorálunk, embersége legyen, hogy császári módon vendégeit lássa.
Ebből megérthette a jó görög császár, hogy minémű volna a magyar szándéka, meg is vitte híven Bizáncz városába Taksonynak haragját, Botond kivánságát.
Aranyos székében hátra dült a császár, akkorát kaczagott fura kivánságán a magyar vezérnek.
– Jöjjön vacsorára, no szivesen látom, Bizáncz városának rengeteg kapuját, vasból kovácsoltat tálalom fel néki, attól jól lakhatik mind egész népével.
Nagy vala a császár elbizakodása, mert mióta áll a világ, soha bé nem vette ember, bármilyen hatalmas, Konstantin városát, mely áll vala büszkén zúgó tenger partján.
Nagy vala a császár elbizakodása, mert élt akkortájban a császárvárosban egy görög óriás, a milyent azelőtt, s azóta nem láttak. Csodálkozva néztek fel rá a görögök, ő meg kicsinylően tekintett le rájok, mintha kérdte volna:
– Hát ti is emberek volnátok odalent?
Császár kegyessége e tömérdek embert hozta tisztességre, ő pedig dicsekvék éktelen szavakkal:
– Ha ki ellenséggel te összeakadnál, ne busulj, jó császár, én melletted állok, s félfogamra nem lesz elég egy hadsereg.
Iszonyú tenyerét a szivére tette s hűségéről urát százszor bizonygatta.
No hát úgy volt aztán, hogy Botond a szavát, igaz magyar szavát hamar beváltotta. Szólott fejedelmi Taksonyhoz:
– Bízd reám görög császár dolgát. Ne fájjon a fejed miatta, elvégzem, nem károdra, hanem az ország hasznára.
– Olybá veszem szavad, mintha meg is tetted volna, a mit mondtál.
Botond el is indult a Dana mentében, tartott vala délnek, merre országa volt a görög császárnak, ahol Bizánczium kőbástyái mögött puha kényelemben élt maga a császár, s körülvették czifra udvarbeli népek, mikép a szinmézre a darázsok gyűlnek. Haj, mert régen volt az, nem is igaz talán, hogy Bizáncz császára félelmetes vala ország-világ előtt. Bábokká változtak idő folyamában; akaratra gyöngék, puha kényelemre mindenkor hajlandók, a veszélytől futnak, örömkehely után nagymohóan nyúlnak.
Meg is megjelent a görög város előtt Botond vezér hamar, a mikép igérte.
Bástyákon sétáltak császár katonái, a bizony, sétáltak, csak meg sem ijedtek, mert hogy is gondolna emberfia arra, hogy a lovas pogány nekimegy a falnak.
Sétálgattak, mondom, csakhogy nem sokáig, mert ihol kirendel Botond vitéz tüstént háromszáz jó ijászt s reájok parancsol:
– Sétálgatnak amott, s reánk bámészkodnak császár talpnyalói, nosza csiklandjátok őket egy-két nyillal.
Felajzzák a nyilat, könnyű vessző süvít, nem egy, de háromszáz, s csakhamar nem látnak kényes császár szolgát Bizáncznak falain.
Akkoron pediglen Botond jobb kezébe veszi csatabárdját, mely iszonytató nagy, s hat ember kellenék, hogy felemelgesse, kétszer hat legalább, hogy meg is forgassa, olyan iszonyú volt Botond vezér bárdja… Ezt a jobb kezébe vette, a mint mondám, s koppantott vagy kettőt a vár kapujára, melyet mester kézzel vasból kovácsoltak.
Döngött, messze döngött a bárd koppanása, maga a császár is kiszaladt, s kérdezte:
– Mennykő csapott-e le?
Botond vezér alul így kiált felfelé:
– Nyisd meg ezt a kaput, görögök császára! Jó szántodból nyisd meg, mert ha te átallod ezt megcselekedni, nem átallom én majd lyukat ütni rajta, melyen keresztül a fejed kidughatod!
Lekiált a császár:
– Beszélj a kapuval, közelébb van hozzád, hahogy kedved tartja kopogtasd, mig ráérsz, tetszik nekünk szörnyen a kopácsolásod, magyarok vezére.
Botond sem marad ám adós felelettel:
– No hát, ha nektek ez tetszésetekre van, jobban is ráütök, mert jobban is tudok, de attól – úgy hiszem – kedvetek elmulik.
Többet ennél nem szól, megforgatja bárdját, háromszor forgatja karikába, s aztán olyat csap… olyat csap a vár kapujára, hogy a föld is reszket, s megreped a bástya, melyben a toronyőr ijedten térdre hull.
Nézzétek a kaput, mi támadott rajta?…
Vaskeble meghasadt, beszakadt nagy helyen, hogy fejét a császár kidughatná rajta, ha egyébért nem is, legalább azért, hogy békét könyörögjön és adót igérjen.
Csakhogy ezt nem tette görögök császára, mert volt kibe’ bizzék, hivatta magához menten az óriást és kérdezte tőle:
– Bizol-e magadhoz, hogy egy szál kardra te a magyar vezérrel kiállasz, s levágod?
Nevetett az óriás, s csak azután szólott:
– Császár, ez nekem lesz csip-csup, gyermek-játék, másért nem tenném meg, de te csak parancsolj, kiállok, akár most.
Tetszett a császárnak az efféle beszéd, megdicsérte nagyon érte az óriást, s biztatta szép szóval:
– Ha te győzöl – pedig hogyis ne győznél te – fejemhez választlak, s tetézlek aranynyal, császár udvaromban magas méltósággal.
Osztég leizente egy czifra követtel a magyar vezérnek császár akaratját.
– Derék magyar vezér – izeni a császár – vérontással szerzett diadal keserves, mert nehéz csatákban elhull néha a legderekabb is, kiért örökre kár. Azért vitézpróba határozzon mostan; görögök közül egy, magyarok közül egy szemrevaló vitéz künn a kapu előtt életre-halálra vívjon meg. Azé a diadal, ki a mást legyőzi, annak népe az úr; a kit földhöz vertek, annak népe adót fizet a másiknak.
Botond megértette, tetszett neki nagyon császár kivánsága, azt felelte nyomban, hogy álljon az alku. Görög ellen magyar álljon ki a síkra, a vaskapu előtt verekedjenek meg szeme láttára a császárnak s Botondnak. Hogyha a görög győz, magyarok nemzete szolgálja a császárt, hogyha a magyar győz, szolgálja a magyart görögök császárja.
Ebben megegyeztek.
Megnyílt hamarjában Bizáncz vaskapuja, megtelt a bástyafok, várfal könyöklője udvari népséggel, császár és császárné, udvari asszonyok, mind az ország főbbjei bámészkodva ültek bársony székeikre, s várták, hogy mi lészen. Avagy jobban mondva már előre tudták, mi lehet a vége olyan diadalnak, hol egy óriással szembe egy magyar áll.
Körbe felállottak a magyar vitézek, s mindenkinek szive szinültig megtelik hősi indulattal, a vitéz próbának nagy kivánságával.
Ekkor jött… ekkor jött a görög óriás.
Ilyen ember-állat szembe még nem állott kalandos seregével vitéz magyaroknak; tarajos sisakja láttatta nagyobbnak, csillogott-villogott rajta ezüst-pánczél, játszott szája körül csufondáros mosoly, mintha mondta volna:
– Van-e bátorsága eleven magyarnak, hogy velem kikössön, görög óriással?
Görögök császára a bástya fokáról kiváncsian nézte, s büszke diadallal, hogy melyik magyarnak, s hogy lesz-e magyarnak páros viadalra vajjon bátorsága?
No ha várta, látta, s majd hogy le nem fordult bársonyos székéről, mert Botond állott ki, magyarok vezére; pedig olybá tűnt fel az óriás mellett, mintha törpe volna.
Haj, de milyen törpe.
Hórihorgas görög temérdek voltában szörnyű kicsinyléssel nézett le Botondra. Szólott hozzá, mintha gyermekkel vón dolga.
– Te piczinyke magyar, sajnálom, hogy neked szemed közé néznem módom nem adatott. Mert arra te bizony ingyen sem vagy méltó, hogy hátam görbesszem, s hozzád lehajoljak.
– Te lajtorja görög, – szóval visszafelel rettenetes Botond – ha még feljebb nyúlnál, s fejed a felhőket kétfelé hasítná, bizony mondom neked, én segítlek arra, hogy szemedbe nézzek, csakhogy akkor szemed nem igen lát engem.
Szót ők így váltottak először s utólszor e földi életben, mert hogy mi történék, azt én kevés szóval hamar elmesélem.
Nem is nagy dolog volt, nem is tartott soká, mert Botond vaskarja átszorította az óriás térdét, mintha vendégoldal és nem ember volna, aztán fölemelte, aztán úgy levágta, mintha kalapácsnak alította volna, görög óriásnak feje volt kalapács, tarajos sisakja kirepült fejéből, s mire másodszor is újfent neki rontott: temérdek óriás Botondot nem látta és nem látta többé ezt a szép világot, mert halálos hályog két szemét bevonta.
Nem is nagy dolog volt ez Botond vezérnek, de bezzeg nagyobb lett császár ijedelme, színe megváltozott az ábrázatának és kövér kezei elkezdtek reszketni, szólani sem tudott, csak nagy idő múlva, akkor sem mondhatott egyebet, csak ennyit:
– Adóját magyarnak megadjuk, csak minket, s császárvárosunkat békességben hagyja.
– Nem addig van, császár, – kiáltott rá Botond – vendégbarátságod hozott minket ide, szolgáld ki uradat illő tisztelettel, kamrádnak aranyát-ezüstjét megosszad, kövér ökrök, birkák asztalunkra jőnek, s pinczédnek legjavát alázattal küldjed, mert Hadúrra mondom, nemcsak érczkapudat, hanem lágy agyad is a fejedbe rontom.
A gőgös császárból lett készséges szolga, s ülte vidám torát Botond az óriásnak. Kincsekkel rakodtan tért haza s hirével eltelt Görögország.