Hogy a város állott, Buda új városa, s aranymarha árán gyűlt a Buda népe, azokból teltek ki, a kik Etelének haragosi voltak híréért, nevéért, ő nagy hatalmáért: bezzeg visszatére jó Buda királyba a hiú reménység. Már nagynak, erősnek tartá vala magát, el is dicsekedett asszonyának vele, már a mint ő szokta, jámbor Buda módra. Csak egy miatt aggott, aggoskodott mégis: az Isten kardjának bűvös erejével nem veheti ő fel a mérkőzést. Pedig az a kard nincs oldalán Budának, hanem hát ott vagyon Etelénél, ő sem hordja azt magával, fegyveres házában függ a legszebb helyen aranyos hüvelyben. Hej, mert megbecsüli királyi gazdája Hadúr ajándékát.

No, a mint tünődik ezen, s tépelődik, Ármány-e vagy Manó, csakhogy valami Rossz megszállja, sugallja néki rossz tanácsát:

– Buda, öreg Buda, nem véd meg tégedet Etelével szemben ez az éktelen nagy kőből rakott város: nem védhet meg tőle aranyon vásárolt hűsége húnoknak, mert az Isten kardja fejed felett függ, és az Isten kardjának gazdája nem te vagy… De hátha az lennél?… Miért ne lehetnél?… Ki mondja azt, vaj’ ki, hogy nem neked szánta fellegettorlasztó, rettenetes Hadúr, húnok nagy istene?… Bendegúz fia vagy te is, mint Etele, rosszabb sem vagy nála, idősebb király vagy. Ha az a kard volna a te oldaladon, kapnád, a mint kapod, el is lopatnád, csak kezedbe légyen: vége Etelének, szembe veled szállni vajjon lesz-e lelke?… Szerezd meg a kardot, orozd el a kardot, vagyon a húnok közt ólálkodó tolvaj; aranynyal-ezüsttel megfizeted érte… Lopasd el a kardot és nem fogsz remegni senkitől e földön.

Gonosz volt a tanács, akárki sugallta, s lám Buda, a jámbor, elvakultan mégis hallgatott reája. Mert a félelemnek, mely a halandóra reászáll, határa, mértéke nincs, szemét hályog elborítja, kés élével játszik, botorul cselekszik.

Buda is rabja volt szörnyű félelemnek, meg sem is fontolta, mi lehet a vége Isten-kardja bűnös ellopatásának.

Kósza, tolvaj csorda vezetőjét hívta fel Buda-városba késő, éji órán. Bitangul kószáló, ölő, rabló népnek feje volt Kanyaró, baromi vadember, kinek e világon éktelen gazságban soha nem volt párja.

Ezt hivta magához titkos éji órán a húnok királya. Igért neki kincset töméntelent, hogyha Etellakra loppal el bélopózkodik, Etele fegyveres házába besurran, Isten kardját szegről ottan leakasztja s elhozza Budára, húnok öregebbik királya számára.

Kanyaró ráállott, hogyne állott volna, hiszen saját apját, szülő édes anyját egy marék aranyért bizony-bizonyomra ketté vágta volna. Olyan istentelen lator egy nemzet volt.

Mint tette, hogy tette, elég az hozzája, hogy másodnap éjjel Buda kezében volt Hadak Istenének csodairással telt rettenetes kardja. Hogy kezébe vette Buda városának ura ezt a kardot, reszketett a keze köves markolatán, szive is reszketett, de örült jó Buda, el is bizakodott oktalan elmével:

– Enyim a kard mostan, jövel Etel, jövel. Gyávának itélted jó Buda bátyádat, hősnek látod eztán, csak jövel, ha bizol magad erejéhez.

Így elbizakodott botor elméjében húnok öregebbik királya, mikoron kezébe került a Hadúr küldötte kard.

Hát Etele hol járt, merre kalandozott húnok seregével, mialatt e dolgok folytak Húnországban?

Azt is hadd halljátok, szerte-sorba vészem, apróra elmondom, reám hallgassatok.

Nagy országot bejárt, nem egyet, de hányat, városokat feldúlt, leigázott büszke népeket, s halomba rakták le harcz keserű sarczát, drága aranymarhát, ritka ajándékit császárnak, királynak.

Büszke volt a hún nép egy ilyen királyra, veté szemét bizakodóan a négy világtájnak mindenik sarkára, mert mi betelendő, betelik maholnap: Etele nevétől ijed meg a világ, Etele sarkának alatta nyög a föld.

Egyszer csak jön a hir Húnországból, mondják:

– Buda király készül, egyet gondolt lám és követ halmoz kőre, várost épített, hol város állott hajdan, a Duna jobb partján.

Újra jön a hir, más, lovas ember hozta:

– Jere haza, király, készül Buda szörnyen. Sereget gyűjt buzgón, kincses kamaráit üríti serényen. Ellened a kardját feni-fenegeti, mire haza érnél, ellenségül látod.

Húnok ifjabbik királya, Etele, mosolygott e hiren, nem vette komolyba. Csacska szó az ilyen, Buda effélére mérthogy vetemednék?

Harmadszor is hir jön, Ildikó küld embert, tajtékzó paripán száguld a nemes hún, kit a királyné küld Eteléhez. Halld csak:

– Uram, hős Etele, tolvaj megrabolta fegyveres házadat. Betört éji órán. Isten kardját szegről ottan leakasztá s elvitte Budának!

A mikor ezt hallja Etele, elkékül, fakósárgára vált aztán ábrázata. Szemöldöke rándul, homlokán a harag fergetege dúl át, s reszket indulattól iszonyú nagy teste.

– Adóját a császár, mit szabtam, megadja, kezeseket küldjön, békességet hagyok. Fel lóra vitézek, haza indulunk ma, ebben az órában, igazságot látni, bűnöst megbüntetni.

Parancsolá Etele, a húnok királya.

Hamar foganata lett az ő szavának, hosszú sorban hazavágtattak a húnok, hadizsákmányt, fölöst czipelve magukkal. Nem jár üres kézzel, nagy király, Etele.

Hogy hazaérkeztek, azok az urak is, kik távollétében Buda mellé álltak, szivben megremegtek, s jaj dehogy mutatták, miképpen változott meg az akaratjuk.

És szólott Etele az egyik hivéhez:

– Eredj szolgám nyomban Buda városába, mondd Etele küldött, Húnország királya nagykemény parancscsal. E parancs így hangzik: Városod falait holnapra lerontsad, Isten kardját, Buda, te magad elhozzad, jobbágy-alázattal bánd meg, a mit tettél, úgy nem tart haragot szivében Etele eztán sem irántad. Ezt mondd neki szolgám.

Büszke üzenetét megvitte a szolga Buda városába, el is mondta ottan kevélyen és bátran, a hogy az már illett Etele hivéhez.

Mit felelt rá Buda, szeretnének tudni?

Buda ezt felelte:

– Kapum ki nem nyitom, falam le nem rontom, Isten kardja enyém, vegye el, ha tudja. Ám bűne-bánva, ha eljön udvarlani, pártos ő mivoltát fogadom kegyembe.

Hülledezve hallá a követ e szókat, föl nem érte észszel, hogy mi szállt Budába, mi lelte, hogy ilyen fenyjen szól Eteléhez, a nagyhoz, erőshöz.

Pedig ezt izente szóról-szóra, ezt ő.

Elmondta urának Buda üzenetjét, ki a szomszéd bérczre szállott seregével s úgy nézett bátyjának kövekből rakott nagy új városára, mint a kőszáli sas néz a völgy ölében legelő bárányra.

Végezett a követ rövid üzenettel.

Etele kardot fog, egyéb fegyver nem kell, s mint a rohanó szél iramlik a völgynek, előbb le a völgynek, aztán a városnak. Esze megbomlott-e, hogy így támad rája? Hiszen ha a világ első hőse is, de kőfal ellenében, egy egész sereggel nem állja meg harczát.

Iszonyatos harag torzítja el arczát. E haragos arcznak mindenik vonása Buda halálának itéletmondása; nincs azon kegyelem. Ármány tüze villog szénsötét szemében. Ármány szavát hallja, a gonoszra bujtót:

– Ő akarta, veszszen! Atyafi vér drága, no hát legyen olcsó, ő akarta, úgy lesz.

Hadúr is látta ezt a fenn a magas égben, arczára ült árnyék, köny gyűlt a szemébe, szánakozva szólott:

– A mi betelendő, annak nincsen gátja: testvért öl a testvér és a kiomló vér megtermi gyümölcsét; s a gyümölcse átok, népet sujtó átok.

Im, de már Etele Buda kapujánál. Mennydörgés nem zúg úgy, a mint ő kiáltja:

– Kaput nyiss előttem, Etele parancsol!

Vaspántú gerenda, mintha csak magától reteszből kifordul, s nyitva az út… nyitva.

Kezet vetni reá ki tudna, ki merne? Csak állnak a húnok, kőbálványként ottan, csak nézik ijedten. Eleven haragja az élő Istennek nem iszonytatóbb az Etele arczánál.

Megretten ez arcztól Buda király, reszket Isten kardját tartó keze hún-királynak, nagyot döbben szive, s valami azt súgja: ezt a harczot Buda utolsónak véljed; ezután örök éj borúl szemeidre.

Szó eztán nem hallik, húnok szemébe gyűl, mi bennök megmaradt, a rebegő élet.

A mint szembe áll ott Bendegúz két fia, a mint összecsaptak: haj, minő pillanat, milyen rémes volt az.

Buda Isten kardját tarta reménységnek; ha az nem védi meg, nincs földi hatalom más, ami megvédje. Csakhogy az Isten-kard a Buda kezében aczél vala csupán, mint ezernyi másé húnok vitézi közt.

Nem volt neki szánva, bűvös erejének rá nem volt hatása.

Harczolt Buda hősen, hiszen hajdanában nem is megvetendő volt a vitézsége. Kétszer összecsaptak haragos erővel, tartotta még magát Buda király ekkor, hanem harmadikszor a mint összemérték az életfonalát elmetsző szablyákat, Etele kiverte Buda kezéből a hatalma vesztett, Hadúradta kardot.

Ettől, a mi volt is, oda lett Budának minden bátorsága, halálos ijedtség elfogta a szivét, futni akart, futni bizonyos haláltól, megfordult s e perczben Etele kardjának aczélhegye bészúrt válla közepébe és a mellén jött ki.

Arczczal elé bukott, egy árva igécske sem jött ki a száján, örökre elnémult.

Állott Etele is, mintegy megdermedten, szivében a vér is megfagyott e perczben, mert hogy mit cselekvék, felfogta a súlyát testvérgyilkosságnak.

Mikor nagysokára visszatért nyugalma, csak akkor nyitá meg ajkait e szókra:

– Húnok, nem gyilkosság volt, amit én tettem, bűne bűntetését kiszabtam Budának; nagy volt az ő bűne, nagy a büntetése, Hadúr itéletjét nyugodtan bevárom.

Ez alatt pediglen a kőpalotából, mely Budának épült, omló szöghajával, halálos bánattal rohant elő Gyöngyvér, özvegye Budának. Arczczal reáborult hülttestű urára, s átkok-átkát zúgta, de nem Etelére, hanem asszonyára; előbb Ildikóra, azután fiára és legeslegvégül Etelére zúgta.

Ez volt a nagy átok:

– Verjen meg az Isten, te kevély királyné, gyermekedben verjen Hadúr keze téged. Felneveld nagy kínnal, lásd nyomorúlt vesztét, s testvérgyilkos urad irmagja kiveszszen.

Gyöngyvér sötét átkát nagy Etele hallá. Úgy érezte, mintha Gyöngyvér minden szava egy-egy kigyó lenne, epesárrá a vér ily kigyómarástól változik, úgy rémlék.

Véges emberi ész titkát a jövőnek be hiába kémli… A mit Hadúr elfed idők fátyolával, turulszemű jós is csak sejti, nem tudja.

Urrá lett Etele, egyedüli úrrá, Isten kardját ismét derekára fűzte, isten ostorának, világ pörölyének úrmagát érezvén. De az a vér, a mely Buda vállán száradt, ijeszteni följár, azt Etele látja… Hadúr igazságos, Hadúr sem felejti.

Ez a vér beszél még, s a mit kér: az boszú.