Nem volt egy lélek sem Húnországban, sem a Dunán innen, nem is azon túl, ki hirét nem hallotta az Isten kardjának. Örült, aki Etelét nagynak tartotta, nem örült, ki Etelétől tartott.
Ezek között vala jámbor Buda király, meg a berni Detre, csakhogy nem mutatta sem azt, hogy örvend, sem azt, hogy bús miatta. Öreg róka volt ő, sem Budát, sem öcscsét előbbre nem tartá, mint a maga dolgát.
Buda ült sátrában, komoran ült, s búsan. Lelkének nyugalmát elvették ijesztő nagy gondok. Mindent, amit látott, balra magyarázott. Minél nagyobbra nőtt Etele, annál inkább összezsugorodott Buda. Azok is, kik eddig napról-napra udvarolták, elmaradozának egy a másik után. Előbb csak az egyik, azután a másik; mind odapártoltak Etele királyhoz.
Gyöngyvér, Buda asszonya, végre nem állhatta, szóval felpanaszlá e siralmas dolgot:
– Árnyék vagy te, uram, akárhogy tekintem; napfény lett Etele, fogyó hold Budának régi dicsősége, királyi hatalma. Piperés asszonyát öcséd nagyra tartja, húnok főurait mind magához vonja, miféle bűbája van a te öcsédnek, mely tégedet megfoszt mindenik hivedtől, őt meggyarapítja napról-napra inkább. Minap is, jól tudod – eddig elhallgattam, de kimondom mostan – minap is, hogy eljött görög császár küldte fényes nagy követség, lám Eteléhez ment, hirt sem tud Budáról, húnok királyáról e kerek világon de senki… de senki… Árnyék vagy, nagy uram, én édesebb felem; ha árnyék nem volnál, meg nem esett volna veled a gyalázat az Isten kardjával?… Mivel jobb Etele, a kegyelem-király, mint Buda, azt kérdem? Azzal jobb-e, hogy az ország felét tőled, koronád szebb felét, mit könnyen od’adtál, nyájas-kegyelmesen tőled elfogadta? Ha árnyék nem volnál, hanem király, mint ő, Bulcsu vezér bizony hozzád hozta volna a bűbájos kardot, mert téged illet ez, senki mást jó Buda. Te volnál, ha volnál húnok igaz úra… Haragszik reád most Etele, tudhatod, mert gőgös asszonya ellenünk felbújtja, minap is felbújtá, mikor Isten kardját könnyű asszonyvérrel s bizony híg elmével Aladárnak adta, hogy vele játszódjék. Megkorholtam ezért, ő felpattant erre, hiszen tudod te is… Jót immár tőle te nem várhatsz, én uram, jámbor Buda, mondom.
Rándított a vállán Buda király egyet, de nagy kedvetlenül, s dünnyögött ekképen:
– Féket a nyelvére, asszonyi állatnak! Sokat csacsogsz, Gyöngyvér, felforralod vérem.
– Bárcsak felforralnám, édes uram, bárcsak; ha úgy felforralnám, hogy ne ülj csak veszteg, ölberakott kézzel ne várd a pusztulást, amely szégyenszemre a fejedre szakad majd. Etele megemészt…
– Véreskü köt hozzá, Hadúr is tud róla. Elfelejtetted már? Az osztálytevésnél esküszót esküdött, s Etele nem aljas, hogy esküt megszegjen.
– Nem aljas, de ég a hatalom vágyától, sok vagy neki Buda, nyűgnek néz, útjából ki akar ő vetni. Kiben van bizalmad, ha térül-fordul az idő, s egyszer csak Etele azt mondja Budának: elég neked, bátya, ülj otthon a suton; tedd le a koronát, a fejedet nyomja, állj hátrébb, nem kellesz immár sem a húnoknak, sem nekem.
E szavakat hallván, még alább lekókkadt feje jó Budának. Rejtegetni akarta, de hiába, hogy Gyöngyvér szava elevenre talált, fájó sebet ütött.
– Ülj ide, jó uram, szegény Buda király; hived voltam eddig, eztán is maradok, ha mindenki elhagy, Gyöngyvér a miképpen megosztotta a jót, a rosszat is oszsza. Csak téged a remény sehogy el ne hagyjon. Lásd, Buda, még okkal-móddal visszatérítjük a szerencsét hozzánk, csak te reám hallgass. Megfogyatkozott a hiveid serege, gyűjtsd össze újfent. Hajló az ember-szív nyájas szóra, hajlóbb ritka ajándékra, mézes igéretre.
– Mondasz valamit te, édes feleségem – felelé reményre gerjedetten Buda. – Mondanál valamit, csak a módját tudnám. Lusta az én elmém.
– Szerit-módját, hallgasd, apróra elmondom. Vagyon nekünk kincsünk vermekben elásva több, mint Etelének. Húnok között egy sincs, ki Buda királlyal fölvegye. Töresd fel a vermet, kinek tartogassuk, se apró, se nagy nincs, kire reá hagyjuk, vagy öcsédnek szántad? Ennek is, annak is, a húnurak közül barátság jeléül, ingyen akaratból adj is, meg igérj is még többet. Hitét, becsületét pénzen van ki adja, csak úgy ne kérd tőle, te csak ingyen adjál. Sereget gyűjts, Buda! Mire gőgös Etele megtér emberölő harczból, idegen országból, sereg lesz melletted, nem egyedül állasz, kegyelmétől függve akárki fiának. Megértettél engem, édes uram, szólj hát?
– Jó lesz bizony, jó lesz, de valami kell még, erősebb oltalom öcsém ellen, hogy kövekből rakatok olyan várost, miről Detre beszélt, hogy van rómainál, gótnál. Királyi város lesz, Etelének sátorpalotája mellett csodaszámba menő. Úgy lesz, úgy; Budának városa felépül, Budavárosa lesz, ezt a nevet adom. Fallal veszem körül vastaggal, magassal, büszke hegynek ormán Duna vize mellett.
Megörüle Gyöngyvér Buda felbuzdultán. Biztatta szép szóval, aranyos jókedvet mutatott hozzája.
Régi kincses vermek ontják az aranyat, a csillogót, fényest, melytől elvakul a hivságos emberszem. Drága szép kösöntyűk, kardok kővel rakva, kelevéz is czifra és aranyos nyergek, mind de mind a földből most elékerülnek.
Görbe útját vette vén Detre Budához. Csak úgy véletlenül toppant be hozzája, legalább ő maga ezt mondta. Himezett-hámozott, azzal, amit akart, csak nagy óvatosan hozakodott elő. Mondotta, hogy már vén, hogy neki már mindegy; testvérek dolgába avatkozni nem mer: mondta, hogy Etele nagyhirtelen megnőtt, mi tette, hogy tette, azt ingyen sem tudja. Hanem veszedelmes Etelével kikötni, mert a hún imádja, mintha Hadúr volna; úgy követi harczba, mintha csupa merő lakodalom lenne minden háborúság… Mondta azt is, hogy lám Buda így, Buda úgy, hogy ő mindent előre látott a veszedelmes osztály óta… Azért, hogy pártosnak ne tessék, elmegyen, kitér az útjából Budának is, Etelének is, hazamegy, leéli hátralevő egynéhány napját békességben.
Jó Buda nem várta az ilyen beszédet, rámordult haraggal az öreg Detrére:
– Te is elhagysz, gonosz, te is, mint a többi. Be megcsalatkozám sokszor hánytorgatott igaz hűségedben, nagy barátságodban.
– Megállj, Buda – szólott csalafinta arczczal a gót róka – megállj; hűtelen nem vagyok, csak félek miattad, hogy bár van rá módod, elrontod a dolgot. Csinján kell az ilyen embervásárral bánni. Senki meg ne tudja te igaz szándékod. Lakomád, ha lakod palotádban, s jönnek hún urak, ne sejtsék, miért a jóságod, miért kinálgatod aranynyal, ezüsttel, egyéb drágasággal. Mert elébb nem tetted, hát könnyen gyanut fog, ki gyanakvó lelkű. Buda, légy nagylelkű, adj, a mennyit adhatsz, de magad dolgával ne hozakodj elő. Neked jó, a mint van, te többre nem vágyol, gyakran mondogassad, végtére elhiszik és az aranybérért te melléd szegődnek ingyenakaratból. Mert van a húnok közt sok, ki Etelének nagyságát irígyli, s bátor nyiltan szinli jobbágyi hűségét, mihelyt módját leli, ellene fordul az. Hozzád édesednek, meglásd, Buda, mind ők.
Ezt tanácslá Detre, s hazamene osztán. Öreglegény volt már, de a dolgok mélyét fenékig belátta. Testvérczivakodás lesz ebből, de milyen. Az is, ki megmarad, bizony rossz végre jut. Hagyta a dolognak ilyetén folyását. Sem Budát nem szánta, sem Eteléhez nem édesedett szíve.
Ezalatt pediglen épült Buda király városa.
Ezernyi ezer kéz rakta a köveket, irtotta a fákat, az ácsok faragták tetőgerendának, kő kőre simult ott, vaspántszorítékkal, emelkedett a fal, épültek a házak, épült palotája Buda jó királynak. Gót és római kéz munkája volt mindez, munkára szorítá a király parancsa, Etele király a harczból még meg sem tért: készen állt a város a Duna jobb partján, ép azon a helyen, hol régi időktől város állott, melynek házait feldúlták húnok kapitányi: Keve és Kadosa.
– Jöhetsz már Etele – mondá Buda fenyjen – Budaszállásának se hire, se hamva; Buda városának bástyái fogadnak.