Káprázatos fényű volt Mátyás király palotája. Olaszföldről hívott képfaragók, építőmesterek fáradoztak rajta. Aki ebbe a palotába belépett, tudta, hogy a magyar király szereti a művészetet, hogy a király izlése finom és nem sajnálja a pénzt attól, ami igazán megérdemli.
Annak a nagy hatalomnak és hírnek, melyet Mátyás egész Európában kivívott magának és nemzetének, külsőleg is méltó kifejezése volt a budai palota. Márványfalak, aranyozott szobrok, szökőkutak, nagy ügyeséggel kirakott padlók ragadták meg a szemlélő figyelmét. A nagy trónteremben fogadta Mátyás idegen országok követeit. Egyébkor egyszerüen járt, de ha királyokkal, avagy királyok követeivel állott szemben, akkor bámulatba ejtette ragyogó öltözetével, kiséretének pompájával a vendéget.
Mondják, hogy egyszer a török császár követe merő bámulattól nem tudott szóhoz jutni.
Ennek a palotának legfőbb ékessége az a rész volt, hol magas polcokon bársonyba kötött, ezüst- és aranykapcsokkal diszített könyvei állottak.
Ötezer pompásabbnál-pompásabb kötésü könyv állott sorjában. Akkor tömérdek pénzbe került s még a királyok között is csak a leggazdagabbak tehettek szert ennyi könyvre.
A könyvnyomtatás mesterségét csak akkor találták fel, a könyveket tehát iratni kellett. Az íródiákok hosszú évekig görnyedtek nehéz munkában, mig egy könyvet lemásoltak.
Mátyás király egy sereg íródiákot tartott udvarában, akik könyvek írásával foglalkoztak. Évenként harmincháromezer aranyat költött erre a célra.
Nem azért iratott könyveket, mert cifraságnak tekintette, hanem azért, mert szerette a tudományt, szívesen olvasgatott. Olaszországból behívott tudós férfiakat: Vitéz Jánost, Czezinge Jánost udvarába gyüjtötte, velök társalgott, tudományos dolgokról beszélt, mert ő maga is fölért egy igazi tudóssal.
Micsoda nagy ember! A csatában lángeszű hadvezér, vakmerő hős; az uralkodásban bölcs, méltósággal és mérséklettel teljes; a tudósok között tudós; az egyszerü nép között jókedvü íródiák. Reá illik a római pápának mondása:
– Királyok királya.
És ennek a dicső uralkodónak, ki alatt a sokat szenvedett Magyarország arany korát élte, oly korán kellett sírba szállania! Harminckét évi uralkodás után, alig 50 éves korában halt meg a hatalmas király.
Megmérhette-e a nemzet e nagy veszteséget? Azok, akik a végső nyugalomra kisérték porhüvelyét, nem látták-e e kialvó nap után a nagy sötétséget, mely hazánk egén támadt?
Szegény köznép, neked volt talán a legtöbb okod őt siratni. Gyámolod kidült. Hányszor fog még unokád unokája is sírva felsóhajtani:
– Meghalt Mátyás király, oda az igazság!