Volt egyszer egy cigány, s annak egy bogos,* félszemű lova. Befogja a cigány a lovat, s megy az erdőre fáért. Mit gondolt, mit nem a dádé,* fölmászott egy magas fára, leült egy ágra, s úgy kezdte vágni a fát – maga alatt.
Történetesen arra járt egy katona, látja, hogy mit csinál a cigány, s felszól hozzá:
– Hé, dádé, mindjárt leesel!
– Dehogy esem – szólt le a cigány, s vágta tovább a fát.
– Bizony mondom, dádé, hogy leesel.
– Ne féljen, vitéz uram, van a cigánynak esze.
Abban a szempillantásban, ahogy ezt mondta, nagyot reccsent-roppant a fa, s azzal zsupsz! ledöndült a cigány a földre, hogy nagyot nyekkent belé.
– Látod, dádé, látod, ugye igazam volt?
– Jáj, jáj, igázsá vót, vitézs urám – óbégatott a cigány -, hogy ázs Isten sentelje meg!
Az obsitos tovább akart menni, de a cigány megállította:
– Vitézs úr!
– Hallom, dádé, hallom.
– Ha már megjövendölte, hogy leesem a fáról, jövendölje meg azt is, hogy meddig élek.
Az obsitos úgy tett, mintha erősen gondolkoznék, aztán azt mondta nagy komolyan:
– Addig élsz, dádé, míg a lovad hármat nem botlik.
– Már többet is jövendölhetett volna – békétlenkedett a cigány.
– Elég az neked, dádé – mondta az obsitos, s ezzel továbbment.
Megrakja a cigány a szekeret, elindul nagy búsan hazafelé, de még egy hajításnyira sem mentek, a gebe megbotlott egy göröngybe.
– Jáj! Jáj – ordított a cigány -, még csak két botlás azs iletem!
Tovább mentek, mendegéltek, s egy meredek hegyhez értek. Az ám, alig indul a gebe a hegynek, megbotlott másodszor is.
– Jáj! Jáj – ordított a cigány -, még csak égy botlás az iletem!
De még ki sem értek a hegy tetejére, harmadszor is megbotlott a gebe.
Hej, uramteremtőm, megijed a cigány, reszketett, mint a miskolci kocsonya. Most már egy botlás sincs hátra: meghal!
Mindjárt földhöz is vágta magát. Úgy feküdt az úton, mint egy igazi halott. Feküdt, feküdt a cigány, világért meg nem mozdult. Gondolta magában, az a rendje, hogy a halott feküdjék.
Amint ott feküdnék, éppen arra jőnek a népek egy halottal, nézik a cigányt, s erősen felháborodnak azon, hogy az út közepén fekszik, mikor kutya baja sincs. A bíró is ott volt, s jót húzott a cigány talpára.
De bezzeg felugrott a cigány. Szembeállott a bíróval, s mondta:
– Tekintetes nemzsetes bíró uram, úgy tudja meg, hogy én halott vagyok!
– Úgy? Úgy? Halott vagy? Hát mi hír a másvilágon?
– Háj, háj, né is kérdezzse, bíró uram, nagy ott á seginsig. Én is olyan ihes vágyok, hogy zsődet, vereset lát á semem. Lelkem, tekintetes bíró úr, adjanak abból azs elemózsiából,* amit ennek a halottnak feltarisznyáztak.
– Ej, ilyen meg amolyan cigánya! – szedtevettézett a bíró -, hát így megbotránkoztatod a gyászoló gyülekezetet? Hogy mersz így beszélni?
– Hát mit kellett vóna mondanom, kenyergem álásan.
– Azt, hogy az Isten nyugtassa meg!
Továbbmegy a cigány, beér a faluba, s látja, hogy két kutya marakodik, s kicsi híja, hogy fel nem falják egymást. Az egyik kutyának ott volt a gazdája is, de sehogy sem bírta elválasztani a kutyákat. Gondolta a cigány, ő most tudja mi a tisztesség, odaszólt a kutyáknak:
– Az Isten nyugtassa meg!
– Mit beszélsz, te bolond cigány? – förmedt rá a gazda, s jól megrakta.
– Hát mit kellett volna mondanom? – kérdezte a cigány.
– Azt, hogy az Isten válassza el!
Jól van, a cigány továbbment ezzel a tudománnyal. Egyszerre csak hallja: ijjuju! ijjuju! Puffognak a karabélyok, szól a muzsika: lakodalmas nép ment végig az utcán. Lekapja a cigány a kalapját, lengeti, kalimpálgatja a lakodalmas nép felé, s kiáltja torkaszakadtából:
– Az Isten válassza el! Az Isten válassza el!
Hiszen lett erre nemulass! Közrefogták a cigányt, s úgy eldöngették, hogy halála napjáig sem feledte el.
Itt a vége, fuss el véle!