Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egy juhászlegény. Ennek a juhászlegénynek a kezére adtak a gazdák háromszáz juhot, s őrizte is becsületesen, de hiába őrizte, hiába volt nyitva a szeme éjjel-nappal, éjnek idején egy juh mindig eltűnt a nyájból. Éjféltájban a kutyák erősen elkezdettek ugatni, de hogy ki tört a juhok közé, ki vitte el a juhot, annak a nyomára nem tudott jönni.
Búsult a szegény juhász, majd felvetette a búbánat, nem tudta, mit csináljon. Egyszer arra vetődik egy cigány, s kérdi:
– Hát kend miért búsul?
– Hej, hogyne búsulnék, te móré,* minden éjjel eltűnik egy juh a nyájamból, pedig a szememet sem hunyom be, a kutyák is ébren vannak. Észreveszik, amikor jön valaki, de látni nem látnak semmit, csak ugatnak. Én sem láttam még senkit, azt sem tudom: ember-e, vagy állat.
– Egyet se búsuljon kend – mondja a cigány. – Adjon egy marék túrót, majd megfogom én azt a tolvajt.
Ad a juhász túrót a cigánynak, bemegy a juhok közé, leül ott, s várja a tolvajt.
Egyszerre csak ugatni kezdenek a kutyák, szaladnak a juhok, ahányan voltak, annyifelé, de a cigány nem látott senkit, csak gondolta, hogy visz valaki egy juhot. Nagyot kiált a cigány:
– Állj meg hé, ne vidd el a juhot, elébb birkózzunk meg!
Abban a pillanatban csak elejébe szökik az ördög, s mondja neki:
– Hát én nem birkózom veled, te cigány, előbb látni akarom, hogy mit tudsz.
Azzal felvett a földről két egyforma követ, az egyiket a cigány kezébe nyomta, a másikat meg úgy összemorzsolta, hogy olyan volt, mint a búzaliszt.
– No, morzsold össze te is – mondja a cigánynak.
– Hm, az semmi – mondja a cigány -, nézd csak, én levet sajtolok belőle.
Azzal elővette a túrót, a kőhöz szorította, s az ördögnek szeme-szája tátva maradt, mert azt hitte, hogy a kőből csurog a lé.
– No, nyomj ki levet a kőből! – hetvenkedett a cigány.
Próbálta az ördög, szorította a követ, hogy majd megszakadt belé, de bizony abból egy csepp lé sem csurgott ki.
– Látom, hogy erősebb vagy, te cigány – mondotta az ördög. – Gyere velem a pokolba, visszafizetem a juhok árát.
Lemennek a pokolba, be ott egy nagy fekete házba, keresztülmennek harminchárom szobán, hát a harmincharmadikban töviságyon, vasszegekkel bélelt párnán feküdött egy öregasszony: az ördögnek az anyja. Olyan öreg volt, hogy a szemét sem tudta felnyitni. Mondja az ördög:
– Na, édesanyám, adja ide a kincseskamra kulcsát, hadd fizetem vissza ennek az embernek a juhok árát, mert hétszerte erősebb, mint én. Levet csurgatott a kőből, s én csak lisztet tudtam morzsolni belőle.
Mondja az öregasszony:
– Várj csak egy kicsit, elébb nyisd fel a szememet, hadd lássam azt az erős embert.
Kihoz a másik szobából az ördög tizenkét darab mázsás emelőrudat, azzal a tizenkét rúddal feltámogatja az öregasszony szempilláit. Mikor az öregasszony meglátta a cigányt, nagyot kacagott.
– Mit, ez a hitvány cigány erősebb volna, mint te? No, azt én nem hiszem. Bizonyosan megcsalt téged, próbáljatok egyebet. Addig oda nem adom a kamara kulcsát, amíg nem látom, hogy csakugyan erősebb s ügyesebb, mint te.
Elszégyelli magát az ördög, hátha csakugyan igaza van az anyjának. Mondja a cigánynak:
– Gyere, móré, ki az udvarra!
Visz az ördög két karikás ostort, az egyiket a cigány kezébe nyomja, s mondja neki:
– No, lássuk, melyik tud nagyobbat rittyenteni!
Elébb az ördög rittyent, de akkorát, hogy megcsendült belé az egész világ, s a cigány hatszor vágódott hanyatt ijedtében.
– No, cigány, rittyents te most!
– Nem én – mondja a cigány -, míg jó erős vasabroncsokat nem adsz.
Hoz az ördög egy jó csomó vasabroncsot, s a cigány abroncsolni kezdi a maga fejét.
– Mit csinálsz, cigány?
– Abroncsolom a fejemet, mert akkorát találok rittyenteni, hogy kettéhasad a fejem.
– Jaj, akkor abroncsold meg az én fejemet is! – könyörgött az ördög.
Hát jól van, a cigány egypár abroncsot a maga fejére tesz úgy könnyűszerűleg, aztán jó erősen az ördög fejére kezdi húzni az abroncsot, szorítja, hogy csak úgy ropogott az ördög feje. Bezzeg elkezdett rimánkodni az ördög: inkább elhiszi, hogy erősebb, csak ne abroncsozza meg a fejét.
Mennek vissza az öregasszonyhoz, s mondja az ördög, hogy mi történt, csak adja ide a kamarakulcsot, hadd fizesse vissza a juhok árát, mert különben a cigány elpusztítja őt s minden nemzetségét.
Nagyot kacag megint az öregasszony.
– Te gyáva, te, nem szégyenled magad?! Megcsal téged ez a cigány, hiszen még rittyenteni sem tudott volna. Próbáljatok egyebet.
Gondolja az ördög, bizony, bizony, igaza lesz az anyjának.
– Gyere ki csak, cigány, az udvarra, próbáljunk még egyet!
Kimennek az udvarra, az ördög felkap egy vasvillát, s mondja a cigánynak:
– No, cigány, vasvillát a kezedbe, hadd lássuk, melyik tud többet.
– Nem kell nekem vasvilla – mondja a cigány -, elég egy vékony nyárs is.
Hát jól van, az ördög a kezébe nyom egy vékony nyársat, aztán fölemeli a vasvillát, keresztül akarja szúrni a cigányt.
– Hohó – mondja a cigány -, nem így szokták a cigányt vasvillával leszúrni. Eredj a sövénynek a túlsó oldalára, én itt maradok az innenső oldalán, aztán szurkálj a vasvillával a sövény hasadékán, én is szurkálok a nyárssal, majd meglátjuk, melyik kap több sebet.
Átugrik az ördög a sövényen, szurkálni kezd a vasvillával, de a villa ága mindegyre megakadott a sövényben, a cigány pedig a vékony, hegyes nyárssal összevissza szurkálta az ördögöt.
Visszamegy az ördög az anyjához, s mondja:
– Anyám, adja ide a kamarakulcsot, fizessük vissza a juhok árát, mert bizony még véremet veszi ez a cigány.
Mondja az öregasszony:
– Hozd az emelőrudakat, támogasd fel a szememet, hadd nézem még egyszer azt a cigányt.
Eléhozza az ördög a tizenkét emelőrudat, föltámogatja az anyja szemét. Nézi, nézi az öregasszony a cigányt, csóválja a fejét.
– Már én, fiam, nem tudom elhinni, hogy ez a hitvány cigány erősebb legyen, mint te, hát próbálj vele most valami ügyeskedést. Ha abban is csúffá tesz, nem bánom, fizesd vissza a juhok árát.
– No, cigány, gyere, próbáljunk még egyet!
– Nem bánom én – mondotta a cigány.
– Hát a disznópásztorsághoz értesz-e? – kérdi az ördög.
– Értek én mindenhez – mondotta a cigány.
– Jól van, hát gyere a disznópajtába, lássuk, melyikünk tud több disznót kihajtani.
– Jó, jó – mondja a cigány -, hanem honnét tudjuk meg, hogy ki melyiket hajtotta ki?
– Az ám – mondja az ördög -, erre nem is gondoltam.
– Tudod mit? – mondja a cigány. – Te hajtod az egyenes farkúakat, én hajtom a göndör farkúakat.
Bemennek a pajtába, a cigány hamarosan kihajt harmincat, negyvenet, többet ki sem hajtott. Kiszól az ördög:
– Hát, te cigány, többet nem hajtasz ki?
– Elég ennyi nekem – felelt a cigány.
Az ördög egész nap kereste az egyenes farkú disznókat, de egyet sem talált. Bezzeg, hogy nem talált, mikor minden disznónak göndör a farka.
– No – mondja az ördög -, látom, cigány, hogy erősebb is vagy, ügyesebb is vagy, gyere, hadd fizetem vissza a juhok árát.
Bemennek az öregasszonyhoz, mondja az ördög nagy búsan, hogy az ügyeskedésben is legyőzte a cigány.
– Jól van – mondta az öregasszony -, ha úgy van, amint van, fizesd meg a juhok árát. Hanem most már este van, ne ereszd el, hadd maradjon itt éjszakára.
Jó vacsorát adnak a cigánynak, vacsora után lefekszik, de nem tudott aludni, mert félt, hogy az ördög megcsúfolja.
Hát csakugyan hallja úgy fél füllel, hogy suttognak egymás közt az öregasszony meg a fia, s kivette a suttogásukból, hogy éjjel, amikor ő alszik, bejő az ördög, s fejbe üti a tizenkét mázsás buzogánnyal.
“Hiszen csak gyere!” – gondolta magában a cigány. Felugrott az ágyból, egy darab fát fektetett a helyére, a feje helyére pedig egy vasfazekat, ő meg bebújt az ágy alá.
Jön az ördög, ráüt a tizenkét mázsás buzogánnyal a vasfazékra, hogy egyszeribe összelapult.
– Hé, hé – kiáltott a cigány az ágy alól -, ne simogasd a fejemet azzal a buzogánnyal!
Hej, uramteremtőm! még csak most ijedt meg igazán az ördög. Hát ennek a buzogányütés csak simogatás?
Ahogy megvirradott s fölkelt a cigány, mindjárt vitte a kincseskamarába, kimért egy zsák aranyat a juhokért.
– Nesze, cigány, vigyed.
Az ám, vitte volna a cigány, ha bírja. Mondja az ördögnek:
– Hallod-e, ördög, nem én hoztam ide a juhokat, a pénzt sem viszem el, hozzad te.
– Dehogy viszem, dehogy viszem – mondotta az ördög -, talán bizony hogy az atyádfiai agyonverjenek!
Azt hitte szegény ördög, hogy a cigánynak az atyjafiai mind olyan erősek.
– Ne félj semmit! – mondotta a cigány. – Mikor hazaérünk, a fiaim elém szaladnak, s azt kiáltják: dádé,* dádé! Addig még semmi baj sincs. Hanem, amikor azt hallod: dikhec,* mi van a zsákban? – akkor szaladj, amerre látsz, mert különben vége az életednek.
Fölkapja az ördög a zsákot, s mintha éppen csak tollal lett volna kitömve, olyan könnyen vitte. Megérkeznek a cigány putrijához. Hát csakugyan szalad a sok purdé, vetik a cigánykerekeket nagy örömükben, s kiáltják: dádé, dádé! Mikor aztán meglátták a zsákot az ördög hátán, bezzeg az volt az első szavok: dikhec, mi van a zsákban?
Hiszen az ördögnek sem kellett egyéb. Úgy ledobta a zsákot, hogy egyszeriben kirepedt, folyt belőle a szép sárga arany – s futott vissza a pokolba, hogy hátra sem nézett.
Mikor az ördög elszaladt, a cigány kifizette a juhásznak a juhok árát, a többin megosztoztak, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.