Ihol Hargitának aljában, ahol foly ezüst fodru vize Rika patakának, a melynek medrében Réka alszik, Réka, Etelének első hún-hitvese, sok nagy idő múlva, hogy Csaba útra kelt nagy Görögországba, így szólt a rabonbán, Zandirhám utóda:

– Csaba utódai, kik itt Erdő-elve laktok békességben nyolcz emberöltője és várjátok vala Csaba visszatértét nagy Görögországból, szóm vagyon hozzátok, gyüljetek hát össze hetednapra hozzám Ős Zetelakára.

Rabonbán szavára mind összegyülének, s szót tettenek vala Csaba királyfiú szomorú útjáról, hova csillagúton Hadúr elbévitte, de vissza nem hozta. Hej, be régen is volt, nyolcz ember öltője, vagy még annál is több. Rabonbánok rójják tizével az évet bükkfa ágára a Hargita legcsúcsán, merthogy a reménység él az unokákban.

Az a reménység él, hogy Csaba visszajön, s ha ő vissza nem jön, küld maga helyett mást, kik átvegyék majdan Etele országát, s urai legyenek a sik rónaságnak, melyet kanyargó viz párosával hasít éjszak felől délnek, melyet Hadúr adott világhódítónak, hogy megreszkettesse az egész világot.

Olyan volt ez a hit unokák szivében, mint a kődarab, mely leszakad magától Hargita csúcsáról, s mig lefelé viszi görgeteges útján, nem hogy szétporlódnék, hanem csoda-módra nagyobb lesz mindétig, s halmot rak a völgynek kellős közepébe.

Ilyeténképpen nőtt az unokák hite.

Rabonbán szavára ők mind összegyűltek, nem maradott veszteg faviskójában a tehetetlen agg sem, merthogy valami nagy, titkos érezésnek sejtelme szállott rá a maroknyi népre.

Az vala sejtelmök: betelék immáron a türve-várásnak kelyhe, csordultig van reménységgel szivök, immár teljesedjék.

Beteljesedék hát, mert a rabonbánnak ez vala beszéde.

– Csaba unokái, kiket idegen nép nevezett székelynek, békességeteket nem ok nélkül bontám, nagy dolognak nyitját árulta el a pap, kit Hadúr meg nem vet, merthogy szava megáll, a hite sem szellő, s okosságra köztünk mindenha az első. Állj elő vén Ugron, erősítsd meg szómat, ha olyan akadna, aki nekem nem hisz.

Vén Ugron előállt, s végigsimogatván hófehér szakállát, ajakáról áradt a beszéd szinméze, a miképpen omlik köves ágyában a Rika patakának vize csoda-tisztán.

Ezeket mondotta:

– Állottam a minap Zandirhám apánknak sirhalma tetőjén. Tele lőn a szivem tarka emlékével vénséges időnek. Forgattam elmémben hún maradék sorsát; apa-anya nélkül árván maradt népnek, székelyeknek sorsát, s megmozdula szivem, belé is nyilallott a fájdalom mélyen, melynek henye orvosság ha volna Csaba-irja. A mint ottan állék, nem csalt meg a szemem, tisztán láttam, vallom Hadúr szine előtt: Hargitának észak felé néző táján, miként ha szállana őseink földjéről egy fehér turul szállt arra a bükkfára, melynek kérges fáját rabonbánok keze húnrovással tölté.

Nézett vala reánk, s úgy tetszett, hogy szólít, szólít, hogy utána menjünk, a merre száll, merthogy el is szállott, de nem kelet felé, hanem nyugat-észak irányába, arra, hol Bendegúzékkal ős húnok bejöttek Etele országát megpillantva előbb. Sem többet nem mondtam, nem is kevesebbet, csupán, a mit láttam.

Itt megálla Ugron, s okos ő szemeit végig jártatta az elálmélkodókon.

Intett a rabonbán, hogy mondja csak tovább, hallgassák azt is meg, hogyan magyarázza ez isteni látást:

Beszéle a vén pap, nem kérette magát:

– Pillanatig nyugtom nem volt, hogy e látás elmém megzavarta, el is zárkóztam barlang üregébe, hova alig süt be napnak verőfénye, szűk nyiláson által vigyáztam az eget, kavargó páráknak, felhőknek alakját, melyek örök titkú rovási Hadúrnak. Ételtől-italtól magam tartóztatám, s harmadnap reggelén, hajnalszürkületben e szavakat hallám, mintha nem a földből, nem is földről jönne, de felül, Hadúrnak mérhetlen egéből…

– Mit hallottál, beszélj!… – Kiáltották mind-mind lángoló orczával, kivánsággal telve és örvendezéssel.

– Azt hallottam, amit hallotok tőlem: «Testvérek keletről jönnek nagy erővel, északról le délnek Etele földjére, menjetek eléjök Csaba unokái; testvér a testvérnek mutassa az utat!»

Kelt erre riadás, hogy a Hargitának bércze is megszólalt, az is visszazúgta:

– Eléjök… Eléjök… Eléjök… siessünk!

– Vezess el rabonbán! Útra kerekedjünk!…

Ó hogy tehetetlen öregek is voltak, kiknek zörgős csontját bénult láb nem birta.

Hogy megsiránkoztak, hogy elbúcsálódtak; meg volt sziveikben az erős kivánság, de szárnyat Hadúr csak a madárnak adott, s az öregnek mankót.

– Menjetek,… menjetek, fiaink, – ezt hajták gyakor könnyezéssel – és meg se álljatok, amig szemtől-szembe meg nem pillantjátok mi testvéreinket! Öreg szivünk terhét, mi nagy örömünket, mondjátok el nékik, mondjátok meg azt is, hogy kegyelmét Hadúr áraszsza fejökre.

Így szóltak a vének gyakor könnyeiket hullajtva mellökre, s a mellökön lengő hófehér szakállra.

A kiket pedétig lábuk csontja elbirt, azok mindjárt másnap útra kerekedtek, hogy lássák a testvért, útjokat mutassák.

Így esett, nem máskép, hogy Árpád leszállván Húnbérczről magyarok riadó népével… elfutott előle a völgylakó szolga idegen nép, de jött vele szembe bátran egy kicsinyke tábor…

Nosza nyilaikat előkapták menten Árpád emberei s hozzáértő kézzel gyorsan felajzották, el is röpítették volna testvérölő nyiluk, hogyha meg nem szólal a székely rabonbán:

– Hó te hó, el ne lődd mérges vesszőidet!

Alighogy ezt mondá nagy erős hangjával, Árpád keze intett, s levevék a vesszőt megfeszült idegről, sziveiket pedig átjárta a melegség.

– Jertek hát közelebb, szólott kaczagányos, fejedelmi Árpád. Nem nyillal fogadunk, de ölelő karral, mert hahogy a nyelv egy, a melyen beszélünk, bizony egyek voltak valaha apáink. Kik vagytok? Mik vagytok?

Felelt a rabonbán himezetlen szóval:

– Szabad népe vagyunk kegyelmes Hadúrnak, Csaba unokái, Etele népének egy kis maradéka; lakunk a Rikának partjain, s neveznek szomszéd idegenek székelynek, de vagyunk húnok, testvérei Húnor öcscse, Magyar ivadékainak.

Lovaikról ekkor Árpád, a vezérek, s mind a többiek, kik közelükben voltak, mindjárt leugráltak. Összeölelkeztek, a miképpen illik igaz egy testvérhez, kiket a véletlen ekkép szembe hozott. Mert úgy hitte Árpád és úgy a magyarok, hogy merő vak eset hozta össze őket, nem pediglen Hadúr végtelen jósága, apa-gondossága.

Csakhogy ezt szó nélkül nem hagyta rabonbán; szegről-végre mindent elémondott vala, s hallgatta szavait Árpád és hallgatták nagy álmélkodással a többi vezérek.

– Azért siettünk hát, véreink, elétek, hogy utat mutassunk ebben a hazában, melyet Etelének adott vala Hadúr, s nekünk visszajuttat karjaitok által.

Árpád újfent így szólt, hogy a magyar s székely összevegyült szépen:

Abban a szép völgyben, mely egy nyillövésre alább zöldel, mostan leszállunk, sátrakat verünk, s megpihenünk. Iszunk nagy áldomást annak örömére, hogy a testvér testvért talál első nyomra. Meg kell fogyasztani a gulyát, a nyájat, ürüljön a tömlő, a magyar és székely örülve-örüljön!

Fejedelmi Árpád így kívánta, s így lett.

Tiz napig egy végben nagy áldomást ittak, Hadurat tisztelték számos fehér lóval, s ami jóslást tettek az öreg táltosok, mindenik szerencsét, nagy előhaladást mutatott Árpádnak s a magyar nemzetnek.

Ott ült a rabonbán vitéz Árpád mellett, körüle pedig a hat más vezér hevert, s hallgatták beszédét új Magyarországról: ki birja, hol birja, s kinek mi hatalma.

– Megértsed szavamat Árpád, s jó’karattal hallgassátok ti is tehetős vezérek, mert szavamnak hasznát ezután lássátok. Apáink erejét megtörte irigység: testvér kiontotta vérét testvérének. Etele két fia: Aladár és Csaba ország-konczán, mint az éhes komondorok, összemarakodtak. Aladár ott veszett Krimhilda csatáján, az anyjaszitott tűz megemésztette őt, Csaba apánk elment nagy Görögországba, miljom-ezer csillag mutatja az útját az éjjeli égen, hej de vissza nem tért, Hadúr nem adta meg, hogy visszatérhessen apja országába, mert keze miatt halt meg bátyja Aladár; testvéri vért ontott, s ennek átka sujtá, Zandirhám apánkkal mi odaköltöztünk, a hol Réka nyugszik dél-keletre innét Hargita aljában. Hej de az országon szolgák osztozkodtak, s bitangolják most is.

– Kik ezek a szolgák, sorba mondd el, testvér? – kiváncsian kérdi fejedelmi Árpád.

– Erdő-elvén, hol a Maros vize folyik, s merre az Olt vize délre siet, dákok laknak, adófizetői a római népnek, azzal keveredtek holmi pásztornépek, kiknek a kezében kard aligha forgott, nyillal sem tudnak ők hún módjára bánni, s görcsös bottal őrzik sovány juhaikat. Vezéröket hivják Gyélónak, lakozik Maros vize mellett. Országát Etele mondta magáénak, vaskeze nyomását érezték a dákok túl a Meszes hegyén, Maros jobbik partján Tisza folyásáig szép nagy darab földnek ura Marót, a kit hivnak távolban-közelben Mén-Marótnak. Vagyon felesége annyi, hogy azokból száz magyarnak telnék egynek szánva egyet. Marót vitézségét nem beszéli senki, ő hamar meghajlik első szavatokra, haj, de Tisza-Duna között azon a szép rónán lakik büszke Zalán, ki magával eltelt, s bolgárnak, görögnek fegyveres barátja. Többre áhítoznék, s ha erővel győzné, bizony reá tenné kezét az országra. Túl a Dunán pedig, hol Budavárosa s Potencia állott, két fal védte város, morva Szvatoplugnak terjed birodalma, kiről dicséretes dolgokat mond a hir, csak vitéz mivoltát úgy ne hánytorgatná.

Ezeket mondotta a székely rabonbán, s komoly figyelemmel hallgatá hős Árpád s a kemény vezérek. Vig lakoma mellett napról-napra éltek, honszerző munkára fegyverök készíték. Tizedik nap után hadba felállottak, s elejökbe állott bátor szivű Árpád ezekkel a szókkal:

– Hadúr megsegített, hogy eddig eljussunk, segítsük magunkat, hogy itt maradhassunk, s miénk legyen e föld, nevet adjunk neki, mely sok emberöltőn, végesvégig eztán a neve maradjon; neve pedig legyen, hazánk, Magyarország!