A nagyságos fejedelem hegyaljai szőlőjében a pásztort Csengő Palkónak hívták.

Nem közönséges hivatal volt Rákóczi Ferenc szőlőpásztorának lenni. Arra a szőlőre vigyázott Csengő Palkó, amely szőlőben a világ legjobb, legdrágább bora termett: a tokaji bor. A fejedelemnek különben is kedves embere volt a tokaji szőlőcsősz és ha néhanapján meglátogatta nevezetes szőlőbirtokát, Csengő Palkóval mindig szívesen szóba állott.

Rákóczi Ferenc ismerte minden cselédjét, pedig volt neki sok. Vasárnaponkint együtt ment a templomba a cselédeivel. Együtt imádkozott velük.

– No, Csengő Palkó, – szólította meg gyakran a tokaji csőszt, – látom, hogy hűségesen vigyáztál a rádbízott dolgokra. Egy sem pusztult el a régi tőkék közül. Van-e valami kívánságod?

– Az a kívánságom, – felelt a sánta, apró emberke, – hogy a nagyságos fejedelmet az Uristen sokáig éltesse.

– Hát más kívánságod nincs?

Csengő Palkó fölsóhajtott:

– Volna, hogyne volna. Régi kívánságom már az nekem, hogy udvari vitéz szeretnék lenni a nagyságos úr mellett, de tudom azt is, hogy a rossz lábam miatt ez a kívánságom sohasem teljesülhet.

Abban az időben minden épkézláb ember elment kurucnak, harcolni a fejedelemért, a szabadságért. Nem maradt odahaza más, csak a nyomorék ember. De lám még annak is az volt a kívánsága, hogy vérét onthassa a hazáért. A sánta, törpe szőlőpásztor fájó szívvel hallgatta néha a völgyből hangzó tárogatót, ott szeretett volna lenni ő is, ahol a zászlót viszik. De mert nem mehetett, hát csak a csengőt rázta, amely a derekára volt kötve, hogy elriassza vele a pákosztos verebeket; kotnyeles rigókat, amelyek szőlőérés idején szüretelni akarták a szőlőt a fejedelem előtt.

Reggeltől napestig hangzott a csengő a fejedelem szőlőjéből, minden szőlőszemre külön vigyázott Csengő Palkó.

Egyszer, amikor a fejedelem ismét meglátogatta volna tokaji szőlejét, Csengő Palkó tisztelettel levette a süvegét előtte és így szólott:

– Nagyságos fejedelem, a hajam, szakállam megfehéredett. Megöregedtem magam, megöregedett itt körülöttem minden. A kunyhóm, a Bodri kutyám, még a botom is olyan öreg már, mint magam. Csak egy nem akar megvénülni. A csengőm. Annak még mostan is olyan hangja van, mint gyerekkorában. Vékony, csilingelő hangja van a csengőnek, mintha valami gyerek rázná. Egy öreg csengőt, mélyhangú kolompot szeretnék, ami az ilyen magamfajta öreg szőlőpásztornak dukál.

A fejedelem gondterhelte arcán futó mosoly röppent végig.

– Tehát kolompot szeretnél, Csengő Palkó?

– A legnagyobb kolompot, amelyet a pataki vásáron árulnak. Idestova negyven esztendeje lesz, hogy pásztorkodom. Már a nagyságos fejedelem édesapját is szolgáltam.

– Megkapod a kolompot, Csengő Palkó! – szólt a fejedelem.

És Csengő Palkó másnap már jókedvűen fenyegette meg az öklével a csiripelő verebeket, fuvolázó sárgarigókat, amelyek a csengő megszokott hangjától már nem féltek:

– Megálljatok, huncutok! Majd rátok ijesztek én a kolomppal! Bezzeg elröpültök akkor még a környékről is.

Palkó várta napról-napra a megigért kolompot.

A kolomp sehogysem akart megérkezni. Már szüret is elmúlott, a rigók és a verebek semmi csipegetni valót nem találtak a fejedelem szőlőjében. A kolomp nem jött.

– Pedig a fejedelem megigérte! – mondta szomorúan Csengő Palkó. – Talán megfeledkezett volna legkisebb szolgájáról?

– Nem, az nem lehet. A fejedelem nem szokott megfeledkezni az igéreteiről.

Nemsokára azután megtudta Csengő Palkó, hogy miért nem kapta ő meg a várvavárt kolompot.

Rossz csillagok jártak. A fejedelem elbujdosott az országból, birtokait, kastélyait elkobozták. Csengő Palkó egy napon arra virradt, hogy új gazdája van a tokaji szőlőnek. Az új gazda megigérte, hogy akkora kolompot vesz Csengő Palkónak, mint a debreceni nagy harang, csak hűséggel szolgálja őt is, mint a fejedelmet.

– Nem kell már a kolomp, – felelt az ősz, öreg emberke. – De még a csengő sem kell. Itt hagyom a szolgálatot a verebekre meg a sárgarigókra.

És Csengő Palkó otthagyta negyven esztendő után a tokaji hegyet. Görbe pásztorbotját a kezébe vette, rongyos tarisznyáját a hátára akasztotta és megindult arrafelé, amerre a bujdosó fejedelem lába nyomát lelte.

Soká bolyongott a tokaji szőlőpásztor. Bejárta tán a félvilágot is, mikor végre egy napon megtalálta fejedelmét – Törökországban.

– Eljöttem a kolompért, – mondta könnybe borult szemmel.

– Megkapod, fiam. Harangot kapsz a csengő helyett, – szólott megindulva a fejedelem. – Te húzd meg harangot ezután, ha reggelenkint imádkozni a templomba megyek.