A mostani Moldva tájékán az 1070-ik esztendőben kúnok laktak. Ezek a kúnok Ozul nevű vezérök alatt berontottak Erdélybe s rabolva, pusztítva bekalandozták az országot, elhatoltak Biharig, a Nyírségig fel és zsákmánnyal rakottan már hazafelé akarták venni útjokat.
Csakhogy nem lehetett Magyarországot a vitéz hercegek korában büntetlenül megtámadni.
Váratlanul ott termett Salamon király és a három herceg s a Cserhalomra menekülő kúnokat három oldalról egyszerre megtámadta.
Iszonyú mészárlás keletkezett, mert a kúnok erős vitézek voltak s a zsákmányhoz, melyet hazánkban ejtettek, szörnyen ragaszkodtak.
Salamon fiatal hősként küzdve tört előre, a harcban kipróbált Géza elől hátráltak a kúnok, de legrettenetesebb vala a legdicsőbb hős, a seregből egész fejjel kiemelkedő László vezér. Irtózatos csatabárdja útat nyitott a tömött sorokban s aki vele összemérte kardját: vége volt menthetetlenül.
Eszeveszett futásnak eredtek a kúnok, de nyomukban mindenütt az üldöző magyarok.
Ekkor történt, hogy László vezér megpillantott egy menekülő kúnt, ki nyergében egy magyar hölgyet tartva, habzó ménen száguldott. Zsákmányúl ejtette a vad kún s rabszolgaságra akarta hurcolni.
A lovagias László belevágta sarkantyúját lova véknyába és utána rohant. Jó lova volt a kúnnak, sehogy sem tudta utólérni. Oda kiáltott hatalmas hangon a fogoly leánynak:
– Hugom, rántsd le magaddal a kúnt a nyeregből, ha szereted a szabadságot.
A leány engedelmeskedett, lerántotta magával együtt a rablót.
És szembe állott a két erős vitéz egymással. Csakhogy az egyiket Lászlónak hívták, az a László vitéz vala, kinek nem volt párja, még a magyarok között sem.
Leteríti irtózatos csapással a kúnt és visszaviszi szüleihez a megszabadított magyar leányt. A cserhalmi diadalról zeng ma is a költők dicsőítő dala s e daloknak legnagyobb hőse: László.