Nem tudom, vajon az a pásztorfiú, aki egy nap juhait legeltetve meglátott a mezőn egy fát, éppen annak a szegényembernek a fia volt-e, akit Urunk Jézus Krisztus és Szent Péter megáldottak, a fa azonban olyan szép és olyan hatalmas volt, hogy hosszú ideig ámultan állt előtte, és tekintetét nem tudta levenni róla. Kedve kerekedett, hogy odamenjen, és felhágjon rá, ami nem is volt számára nehéz feladat, mert a fa ágai úgy állottak kétoldalt, mint a létrafokok. Levetette hát a cipőjét, és kilenc napig egyvégtében egyre csak felfelé mászott.
S lám, egyszer csak tágas rétre ért, ahol sok rézpalota állt, és a paloták mögött egy hatalmas, színtiszta rézerdő terült el, az erdő legmagasabb fáján pedig egy rézkakas ült. A fa tövében forrás fakadt, s abból folyékony réz csobogott szakadatlanul. Ennek a forrásnak a csobogása volt az egyetlen hang az erdőben, különben mindent halotti némaság borított, nem járt ott senki, nem rezdült, nem mozdult semmi sem.
Mikor a fiú már mindent szemügyre vett, letört egy gallyat az egyik fáról, és mivel a két lába nagyon elfáradt a hosszan tartó fáramászásban, fel akarta frissíteni egy jó lábfürdővel. Beledugta hát lábait a forrásba, és amikor kihúzta belőle, mindkét lábát csillogó réz borította.
Sietve visszatért a nagy fához, az azonban felért a magasba a felhőkig úgy, hogy a csúcsát nem is lehetett látni.
– Odafönt még szebb lehet! – gondolta a fiú, és ismét kilenc napon át mászott felfelé anélkül, hogy elfáradt volna. És lám, ott egy széles mezőre ért, ahol szintén sok palota emelkedett. Ezek a paloták azonban már színezüstből voltak, és mögöttük hatalmas ezüsterdő terült el, az erdő legmagasabb fáján pedig egy ezüstkakas ült. A fa tövében forrás fakadt, abból folyékony ezüst csobogott szüntelenül, és ez a csobogás volt az egyetlen hang az ezüsterdőben, különben mindent halálos némaság borított. Nem látott egy lelket sem, s nem mozdult, nem rezdült ott semmi a világon.
Mikor a fiú már mindent szemügyre vett, az egyik fáról letört egy gallyat, és kezet akart mosni a forrásban, ahogy azonban kihúzta belőle, hát uramfia, mindkét kezét csillogó ezüst borította.
Gyorsan visszatért a nagy fához, amely fölért magasan a felhők közé úgy, hogy a csúcsát nem is lehetett látni.
– Odafönt még szebb lehet! – gondolta a fiú, és megint csak kilenc napig mászott fölfelé, és íme, egyszerre csak fönt volt a fa tetején, és tágas mező tárult ki előtte. A mezőn csupa aranypalota állott, és a paloták mögött egy nagy aranyerdő terült el. Az erdő legmagasabb fáján pedig egy aranykakas ült. A kakas alatt egy forrásból folyékony arany csobogott szüntelenül, s ennek a csobogása volt az egyetlen hallható nesz közel s távolban, különben mindent halotti némaság borított. Nem látott senkit, s nem mozdult, nem rezdült ott semmi sem.
Mikor a fiú mindent jól szemügyre vett, az egyik fáról letört egy gallyat, s levéve kalapját, a forrás fölé hajolt úgy, hogy fürtjei beleértek a csobogó aranyforrásba. Mikor újra felemelte a fejét, minden szál haja aranyosan csillogott. Feltette a kalapját, és mikor már mindent jól szemügyre vett, visszatért a nagy fához, és egyvégtében ereszkedett lefelé anélkül, hogy fáradságot érzett volna.
Visszaérve a földre, felhúzta a cipőjét, és juhai keresésére indult, de nyomukat sem lelte. Nagy messzeségben azonban meglátott egy nagy várost. Most vette csak észre, hogy mintha másik országban lenne.
Mitévő legyen? Elhatározta, hogy bemegy a városba, és valamiféle szolgálatot keres magának. Előzőleg azonban eldugta a három gallyat a kabátjába, s a kabát széléből egy pár kesztyűt varrt magának, hogy azt felhúzva, elrejthesse ezüsttel borított kezeit.
Amikor megérkezett a városba, a király szakácsa éppen kuktát keresett, de senkit sem talált. Ekkor került a szeme elé a fiú. Megkérdezte tőle, vajon nem állna-e be hozzá szolgálni jó fizetésért. A fiú hajlandó volt elfogadni az ajánlatot egy feltétellel: hogyha sohasem kell levennie a kalapját, kesztyűjét, csizmáját, mivel csúnya kiütése van, és nagyon szégyenlené, ha meglátnák.
Ez a szakácsnak nem volt egészen kedvére; mivel azonban senki más nem akadt, aki hajlandó lett volna beállni hozzá kuktának, nem ellenkezett. Azt gondolta magában: “Hiszen megtehetem, hogy mindig csak a konyhában adjak neki munkát, ahol senki sem látja.”
Egy ideig ment is a dolog. A fiú nagyon szorgalmas volt, s akármilyen munkát bízott is rá a szakács, olyan pontosan elvégezte, hogy az nagyon-nagyon megszerette az új kuktát.
Ekkor történt, hogy egyszer megint lovagok és grófok sereglettek a palotába. Valamennyien el akartak indulni, megmászni az üveghegyet, hogy a király szépséges leányának, aki odafent ült, kezüket nyújtsák, és ezáltal elnyerjék őt feleségül. Mostanáig már számosan megpróbálkoztak vele, de hiába. Valamennyien már jóval a cél előtt megcsúsztak, és egy részük nyakát törte.
A kukta könyörgött a szakácsnak, engedné meg neki, hogy messziről nézhesse őket. A szakácsnak nem volt szíve megtagadni tőle az engedélyt, mivel olyan hűséges és szorgalmas volt, csak ennyit mondott neki:
– De most aztán jól rejtőzz el, nehogy valaki meglásson!
Ott álltak még mind a lovagok teljes fegyverzetükben, vascipőben, és nemsokára elindultak sorban egymás után felfelé. Egyikük sem ért azonban még feléig sem a hegyoldalnak, amikor valamennyien visszazuhantak, s nem egy közülük holtan maradt ott.
Ekkor a fiú azt gondolta magában:
– Mi lenne, ha én is megpróbálnám?
Azon nyomban levette a kalapját, levetette kabátját és kesztyűjét, lehúzta a csizmáját, kezébe fogta a rézgallyat, s még mielőtt bárki észrevehette volna, áthatolt a tömegen, és ott állt a hegy lábánál. A lovagok és grófok bámulva nézték, és visszahúzódtak. A fiú pedig egyszeriben elindult felfelé a hegyoldalon nagy bátran, és lába alatt az üveg olyan hajlékonnyá vált, mint a viasz, nem is csúszott meg a lába egyszer sem.
Mikor aztán felért, hódolattal átnyújtotta a királylánynak a rézgallyat, s azon nyomban sarkon fordult. Biztos, szilárd léptekkel jött le, és még mielőtt a tömeg körülnézhetett volna, eltűnt. Visszasietett a rejtekhelyére, felvette holmijait, és gyorsan a konyhában termett.
Nemsokára megérkezett a szakács is, és mesélt a kuktájának csodálatos dolgokat a rézlábú, ezüstkezű és aranyhajú szép ifjúról: hogyan ment fel az üveghegyre, hogyan adta át a rézgallyat a királyleánynak, és hogyan tűnt el ismét. Aztán megkérdezte a fiút, vajon ő is látta-e mindezt?
A fiú így válaszolt:
– Nemcsak láttam, hanem én magam voltam az!
A szakács azonban csak nevetett az ostoba ötleten, és tréfálkozva felelte:
– Úgy igaz ez, ahogy belőlem valaha is nagy úr lesz!
A következő napon újra több lovag és gróf akart próbát tenni, és e célból összegyűltek az üveghegy előtt. A fiú megint kérlelni kezdte a szakácsot, engedné meg neki, hogy távolról nézhesse őket. A szakácsnak nem volt szíve nemet mondani, de így szólt a kuktához:
– Aztán jól elrejtőzzél ám, nehogy valaki meglásson!
A fiú megígérte, hogy elbújik, és ugyanarra a helyre sietett, ahova az előző napon.
A lovagok elindultak felfelé, de most is hiába: mindannyian lezuhantak, és többen közülük holtan maradtak a helyszínen.
A fiú nem habozott tovább, hanem másodszor is nekivágott. Gyorsan levetette ruháit, fogta az ezüstgallyat, és mielőtt még bárki észrevehette volna, hogy honnan jött, áthaladt a tömegen. Mindenki kitért előle, ő pedig nyugodt, biztos léptekkel ment fölfelé az üveghegyre, s az üveg olyan hajlékonnyá vált, akár a viasz, még a léptei nyoma is meglátszott rajta.
Mikor felért, hódolattal átnyújtotta a királyleánynak a gallyat. A leány szerette volna megfogni a fiú kezét, ő azonban menten sarkon fordult, lejött a hegyről, és eltűnt a tömegben, felvette ruháit, és hazasietett.
Nemsokára jött a szakács is, és megint mesélni kezdett a csodálatos eseményekről, a rézlábú, ezüstkezű, aranyhajú szép ifjúról, arról, hogyan ment fel az üveghegyre, hogyan nyújtotta át a királyleánynak az ezüstgallyat, hogyan jött vissza és tűnt el ismét. Megkérdezte a kuktát, vajon látta-e ő is mindezt.
A fiú azt felelte neki:
– Nemcsak láttam, hanem én magam voltam az!
A szakács most is jókedvűen nevetett, és tréfálkozva mondta:
– Úgy igaz ez, ahogy belőlem valaha is nagy úr lesz!
A harmadik napon néhány lovag és gróf még egyszer meg akarta kísérelni a feljutást, és ezért összegyűltek az üveghegy előtt. A fiú megint csak kérlelni kezdte a szakácsot, engedné meg, hogy a távolból nézhesse őket.
A szakács nem akart nemet mondani, ezért így szólt:
– De aztán jól elrejtőzzél ám, nehogy valaki meglásson!
A fiú megígérte, hogy elbújik, és nyomban a helyére sietett. A lovagok és grófok ezúttal is hiába próbálkoztak: valamennyien visszazuhantak, és többen közülük holtan maradtak a helyszínen.
A fiú azt gondolta magában:
– Hadd próbáljam csak meg még egyszer!
Azzal ledobálta ruháit, kezébe fogta az aranygallyat, és még mielőtt bárki észrevehette volna, honnan jött, átvágott a tömegen az üveghegy lábáig. Mindenki kitért előle, ő pedig biztos, határozott léptekkel sietett felfelé. Az üveg olyan hajlékonnyá vált léptei alatt, hogy a lábnyomai is meglátszottak benne. Amikor felért, hódolattal átnyújtotta a királyleánynak az aranygallyat, s feléje tárta jobbját. A királykisasszony boldogan fogta meg a feléje nyújtott kezet, és szívesen indult volna vele lefelé a hegyről. Az ifjú azonban kihúzta kezét a leány kezéből, gyorsan lejött a hegyről egyedül, és egy szempillantás alatt eltűnt a tömegben. Magára kapkodta ruháit, és visszasietett a helyére a konyhába.
Mikor a szakács hazaért, mesélni kezdett a csodálatos eseményekről, a rézlábú, ezüstkezű és aranyhajú szépséges ifjúról és arról, hogyan ment fel harmadízben is az üveghegyre, hogyan nyújtott át egy aranygallyat a királyleánynak, és nyújtotta neki a kezét, s hogyan jött le azután mégis egyedül, és tűnt el a tömegben. Megkérdezte kuktájától, nem látta-e ő is mindezt?
A fiú megint azt felelte:
– Nem, nem láttam, hanem én magam voltam az!
A szakács újra nevetett ezen az ostoba ötleten, és azt mondta:
– Úgy igaz ez, ahogy énbelőlem valaha is nagy úr lesz!
A király és leánya azonban nagyon szomorúak voltak, hogy a szép ifjú nem akart megjelenni. Ekkor a király parancsot adott, hogy birodalma minden ifjú legényének el kell vonulnia előtte mezítláb, födetlen fővel és kesztyű nélkül.
Jöttek hát hosszú sorban a fiatalemberek, s elvonultak előtte, az igazi azonban, akit kerestek, nem volt közöttük.
Ekkor megkérdezte a király, nincs-e több fiatalember az országban?
A szakács nyomban a királyhoz sietett, és így szólt:
– Uram, királyom, van nekem még egy kuktám, aki hűségesen és becsülettel szolgál nálam. De hát ő biztosan nem lehet az, akit ti kerestek, mert ennek a fiúnak valami csúnya kiütése van, úgyhogy csak azzal a feltétellel volt hajlandó beállni hozzám szolgának, hogy soha ne kelljen a kesztyűjét, kabátját és csizmáját levetnie.
A király azonban meg akart győződni a dologról. A királykisasszony pedig csendben örvendezett, gondolván: “Ő lehet az!”
A szakácsot ott tartották, és egy szolga odahozta a kuktát, aki azonban nagyon piszkosnak látszott.
A király mégis feltette neki a kérdést:
– Te vagy az, aki háromszor megmászta az üveghegyet?
– Igen, én vagyok! – szólt az ifjú. – És meg is mondtam ezt mindhárom esetben a gazdámnak.
Ezeket a szavakat hallva, a szakács úgy érezte, megrendült lába alatt a talaj, és egy időre a szava is elakadt. Végül így szólt:
– De hát hogyan mondhatsz ilyet?
A király azonban ügyet sem vetett rá, hanem azon nyomban így szólt az ifjúhoz:
– Vedd csak le a kalapodat, kesztyűdet és csizmádat!
A fiú egyetlen szempillantás alatt ledobálta magáról ruháit, és ott állt teljes szépségében, kezét nyújtva a királykisasszonynak, aki végtelen boldogsággal szorította meg azt.
Megülték a lakodalmat, és a király nemsokára átadta birodalmát az ifjúnak.
– Elhiszed-e most már, hogy én voltam az, aki háromszor megmásztam az üveghegyet? – szólt az ifjú király a szakácshoz.
– Mit higgyek hát, ha ezt el nem hinném? – felelte a szakács bocsánatért esedezve.
– Nos, akkor légy hát nagy úr, ahogy remélted, és mostantól kezdve te felügyelj a birodalmam összes szakácsaira.
Az ifjú királyné azonban szerette volna nagyon megtudni, honnan szerezte férje a három gallyat, és honnan van rézlába, ezüstkeze és aranyhaja.
– Most már megmondom neked, kedvesem! – szólt hozzá egy napon az ifjú király -, s látnod kell saját szemeddel azt is, hogyan történt mindez!
Még egyszer fel akart mászni a királynéval a csodálatos fára, hogy megmutassa neki mindazt a gyönyörűséget, amit valamikor ő maga látott, de amikor odaért arra a helyre, ahol a fa egykor állott, eltűnt a fa, és soha többet senki sem hallott róla, és senki sem látta.