Amikor a Kisfiú másnap odaállt Rémusz bácsi elé, mind a két kezét a háta mögött tartotta. Csak úgy pukkadozott a nevetéstől.
Rémusz bácsi ráhunyorított.
– No, add ide gyorsan azt a követ, ami a vacsorából maradt – mondta.
A Kisfiú meglepődött. Egyik kezével Rémusz bácsi ölébe tett egy nagy, gömbölyű kavicsot.
– Honnan tudtad, hogy követ hoztam?
– Onnan, hogy ismerlek – felelte Rémusz bácsi. – Most pedig add ide azt az édes süteményt is, amit Anya küldött.
A kisfiú még jobban elcsodálkozott. Másik kezével egy kis csomagot tett az öreg néger ölébe.
– Honnan tudtad, hogy süteményt is hoztam? – kérdezte.
– Onnan, hogy Anyát is ismerem. Te azt mondtad neki: “Viszek egy nagy, gömbölyű kavicsot Rémusz bácsinak” – és akkor Anya azt felelte: “Jó. De akkor vigyél neki egy kis édes süteményt is.” Így történt?
– Így – mondta a Kisfiú. – Te mindent tudsz!
Rémusz bácsi elégedetten simította végig a szakállát.
– Mindent éppen nem tudok – mondta. – De azért egyet-mást megtanultam az életben. Azt is tudom például, hogy milyen csónakot épített a Nyúl, és milyent a Róka.
– Meséld el! – kérte a Kisfiú.
A Nyúl okos is volt, ügyes is volt, fürge is volt, könnyű is volt, de egyet mégsem tudott: úszni.
Pedig jó lett volna, ha úszni is tud, mert annak a városkának a közelében, amelyben lakott, volt egy széles, nagy folyóvíz, és azon csak úgy kelhetett át, hogy néhanap szívességből átvitte a hátán valamelyik jól úszó barátja.
Elhatározta, hogy csónakot épít. Kivágott egy alkalmas fát, bordát, palánkot faragott és – mivel fiatal korában az ácsmesterséget is kitanulta – egykettőre elkészült a munkával. Nem mondhatni, hogy valami díszes alkotmány volt a csónak, amely a keze alól kikerült, de a célnak éppen megfelelt.
Arra ment a Róka.
– Hát te min mesterkedel? – kérdezte a Nyulat.
– Csónakot építettem – felelte a Nyúl -, már el is készült. Éppen csak vízre kell ereszteni. Nem segítenél?
Ketten vízre lökték a csónakot.
– Szívesen építenék én is egy ilyen alkalmatosságot – mondta a Róka. – Csak nem tudom, hogy kezdjek hozzá.
– Vágj ki egy alkalmas fát, faragj bordát, palánkot, és ha értesz az ácsmesterséghez, egykettőre elkészülsz a munkával.
Közben azonban látja a Nyúl, hogy a Róka igen sandán kerülgeti.
“Nem csónakra van ennek kedve, hanem nyúlhúsra!” – gondolta magában.
Ezért aztán így folytatta:
– Ha azonban egyszerűbb csónakkal is megelégszel: sárból is igen formás holmit tapaszthatsz, mégpedig igen hamar.
– Az lesz a jó! – mondta a Róka. – Megmutatod, hogyan csináljam?
– Még segítek is! – felelte a Nyúl. – Aztán, ha kész a csónak, átevezünk arra a magányos kis szigetre: én a fából ácsolt, te meg a sárból tapasztott csónakon.
A Rókának felvillant a szeme.
– Csak mi magunk leszünk azon a szigeten? – tudakolta.
– Csak mi magunk.
A Róka megnyalta a szája szélét.
– Hát akkor gyerünk, tapasszuk meg gyorsan azt a csónakot!
Mindjárt dologhoz is láttak. A Róka hordta a vizet, a Nyúl dagasztotta a sarat. Nem telt bele sok idő: készen állt a Róka csónakja is.
– Csinos, formás jószág – ismerte el a Róka.
– Éppen csak vízre kell ereszteni – mondta a Nyúl. – Egy-kettő, gyürkőzzünk neki!
Vízre lökték ezt a csónakot is.
Mindjárt be is szálltak: a Nyúl a fából ácsolt, a Róka pedig a sárból tapasztott csónakba, és evezni kezdtek a magányos sziget felé. A folyó közepe táján megszólalt a Róka:
– Mintha szivárogna a víz a csónak fenekén!
– Oda se neki! – felelte a Nyúl. – Amíg új a csónak, addig mindig szivárog rajta a víz.
Kisvártatva ezt mondta a Róka:
– Most már az oldala is szivárog!
– Az a jó! – válaszolta a Nyúl. – Mennél több a csónakban a víz, annál hamarabb bedagad.
Hanem rövidesen már nem is szivárgott, hanem csak úgy ömlött a víz a Róka csónakjába, alulról is, oldalról is.
– Mindjárt elmerülök! – kiáltotta a Róka.
– Ugyan, ugyan! – nyugtatta a Nyúl. – Nem lesz az mindjárt! Egy-két perc is beletelik abba…
Eltelt az egy-két perc. Most már nem is ömlött, hanem zúdult, zuhogott a csónakba a víz.
– Szétmállik a csónak! – ordította a Róka. – Mit tegyek?
– Egyetlen tanácsot adhatok – kiáltott vissza a Nyúl -, mégpedig azt, hogy soha többé ne ülj sárból tapasztott csónakba. Hiszen minden gyerek tudja, hogy a sár elolvad a vízben…
Hallotta-e a Róka, nem bizonyos, mert addigra diribdarabra hullott szét a sárcsónak, a Róka pedig prüszkölve, kapálózva úszott a part felé.
– És kijutott a partra? – kérdezte a Kisfiú.
– Persze hogy kijutott – felelte Rémusz bácsi. – Hiszen ha nem jutott volna ki, nem mesélhetnék róla többet!
– Igaz! – ismerte el a Kisfiú.