Mikor Feketéék Gyurkája a pajtásokkal az erdőre járt, hát egyszer egy valóságos eleven csókafiókát hozott magával, még pedig úgy, hogy spárgára kötve lógatta lefelé a lábánál fogvást. A szegény kis pára már egészen el volt csigázva. Tikkadtan lihegett, szürke szemecskéjét bágyadtan le-lehunyogatta.

Milike éppen az ajtóban állt s kíváncsian nézte a mozgó fekete valamit, mely a Gyurka kezéről lelógott. Mikor meglátta, hogy madár, könyörögni kezdett, hogy a kezébe vehesse. Az a szegény, nyomorult kis jószág nyomban úgy belehelyezkedett abba a kis púha, meleg tenyerébe, mintha az csak a fészek lett volna, amelyből azok a kegyetlen, pajkos fiúk kiszedték. A száját is menten nyitogatni kezdte, hogy azt mondja:

Csaó, csaó,
Csipi-csóka!
Enni kérnék,
Hogyha vóna.
Akármi lesz, minden jó:
Légy, kabóca, friss hernyó…

A kis Mili benyúlt a zsebébe. Nem volt ott se légy, se kabóca, se hernyó, hanem volt egy darabka abból a friss kalácsból, ami az uzsonnából maradt. Lecsípett belőle egy morzsácskát, betette a tátongó madártorokba. Hát csak eltűnt benne… a torok pedig megint kinyílt, hangosan kiáltozva:

Még, még, még!
Nem e-lég!

Milike úgy megörült, hogy szeme is könnybe lábadt örömében. Hej! mert sok kis leányt ismertem én életemben, de olyat egyet sem, aki az állatokat oly mód nélkül tudta volna szeretni, mint Mili.

– Gyurka, édes Gyurica, úgy-e, nekem adod? – rimánkodott a fiúnak.

– Hogy is ne adnám!… Nem azért másztam érte a fára, hogy a nyakam is majd kitört miatta.

– Hát mit fogsz vele csinálni?

– Játszogatok, s ha elúnom, eladom a piacon.

– Ne!… ne vidd a piacra, ne is kínozd a szegényt. Megkérem a mamácskát, megveszi nekem. Hogy adod?

– Neked odaadom négy krajcárért.

Éppen jött anyácska, meghallotta, mindjárt ki is fizette a madárért a négy krajcárt.

Milike boldog volt. Pedig őszintén szólva a kicsi csóka egy csöppet sem volt ám szép. Csupasz kis teste, irgalmatlan nagy feje, még tán annál is nagyobb szája volt a buksinak; de a Mili nem látta rútnak. Ő csak azt látta, hogy ápolásra, védelemre van szüksége, hát ezentúl éjjel-nappal erre gondolt. Ami ideje csak a tanulásból fölmaradt, a csóka ápolására szentelte.

De bezzeg rövid időn meg is látszott a Csórin – így nevezte el a csókát – a gondos ápolás. Néhány hét alatt gyönyörü, fényes, fekete tollu, kékes szemü, finoman hajlott orru madárka lett belőle, amely kis úrnőjét úgy ismerte, úgy szerette, hogy bizony tán még a tulajdon édes-kedves csóka-mamájánál is jobban.

Nem is csoda. Hisz Mili volt neki anya, testvér, pajtás és fészek egy személyben. A szájából etette, itatta. Kergetőzött, bujósdit játszott vele a kert jázminbokrai közölt. Ha elfáradtak, a kis leány leült, a Csóri meg az ölébe, a vállára, vagy a feje tetejére telepedett pihenni.

Már kora reggel a Csóri hangjára ébredt Milike. Kipi-kopi, kipi-kopi… hangzott a padlón a körme kopogása, mikor a kis úrnője ágyához tipegett. A függöny szélét csőrével félrevonva, az így támadt résen besuhant, mint a nyíl, egyenesen az úrnőcske ágyára. Mili ilyenkor alvást színlelt. Csóri szólítgatta, előbb halkan, majd türelmetlenül, követelőleg, aztán ijedten sikoltozva, hej, mert azt senki se hiszi el, aki nem hallotta, mennyi szeretetet, gyöngédséget tud kifejezni egy melegen érző csóka-sziv azzal az egyszerü csóka-hanggal:

Csaó! Alszol, Milike?
Csió! Kelj föl izibe!
Csió-csaó! süt a nap,
Ha föl nem kelsz – megharap!

Milike csak nem mozdult. Csóri alá s föl futkosott a takarón, mintha segítséget keresett volna, majd a fejéhez állt kis úrnőjének s zárt szemhéjját csőrével gyöngéden feszegetve, hízelgett. Ha ez sem használt, veszekedett:

Mili, édes… csi-csi-csió!
Vár a kertben a friss dió.
Ki van ásva a csicsóka –
Kelsz föl mindjárt!… csipi csóka!

Persze Mili ezt tökéletesen értette. Tudott ő csókául jól, de biz Csóri csóka is kitűnően tudott kisleányul. Mili kinyitotta a szemét és nevetett, mire a Csóri akkorát rikkantott örömében, hogy az Ábris cica ijedten ugrott le a kályha válláról.

Aztán odahajlott a Csóri a Milike arcocskájához, ajkán a csőrével gyöngéden végig-végig babrált, kényeztetve gyügyögött, nyögdécselt, míg csak meg nem szólalt a kis leány. No akkor aztán volt ugrálás, sikongatás, illegés-billegés… uram bocsá’, még nótázás is, pedig az aztán igazán csupa gyönyörűség, mikor a csóka nótára fogja. Olyan a csóka-nóta, mint mikor nagy malomkő alatt kisebb-nagyobb kavics ropog, csikorog s mintha egy füst alatt mogyorót csörgetnének, meg kávét darálnának, meg taligát is nyikorgatnának.

De Milikének ez szebb volt a legszebb zenénél, el is hallgatta volna akár a világ végéig. Ő is danolgatott neki, sőt szavalt is mindenféle szép versikét. Csóri nagy figyelemmel hallgatta, a fejét jobbra-balra forgatta s a csattanósabb helyeken egy-egy hangos rikkantással fejezte ki megelégedését. Mégis legjobban gyönyörködött abban a versikében, amit Milike maga eszelt ki, mikor a szivecskéje úgy eltelt szeretettel, hogy ki kellett csordulnia:

Édes kedves
Csóri csóka!
Jóka, móka,
Pirinyóka!

Majd megeszlek,
Ugy szeretlek!
Csókám, csókám,
Bársony dókám!

Olyan fekete, olyan fényes, olyan lágy is volt a Csóri tolla, akár csak a bársony. És szent igaz, hogy nemcsak szép, de kedves, okos madárka is volt.

Hanem a nagy kényeztetés utóvégre mégis csak megártott neki. Elbízta magát. Azt hitte, hogy neki már a világon minden szabad, hát kezdett pajkoskodni, rendetlenkedni, sőt kárt is tenni.

Semmit sem kímélt a háznál, még az édesapa pipáit sem, még a néni kötőtűit sem, annál kevésbé a Milike íróeszközét, könyveit, játékszerét. Mindent elcsent, széthordott, eltépett; édesanya aszalótábláiról pedig a sok finom cukrozott körte, cseresznye csakúgy röpült jobbra-balra, hogy mire észrevették, itt-ott maradt egynéhány szem a maga helyén. A névjegytartó kosárkának megállt a kellő közepében s a névjegyeket egyenkint húzogatva ki maga alól, úgy szórta valamennyit széjjel, hogy a sok névjegy koszorúban hevert körülötte a földön. Ezt megtette minden istenadta nap, ha hozzáférhetett, akár tízszer is.

Ha Milike kijött sodrából és meg akarta fenyíteni, lelapult a kosárba. Csipegett, nyögdécselt, farkát alázatosan csóválgatta, mint egy kis kutya és olyan szépen nézett a Mili szemébe, hogy a kis lány ütleg helyett csókokkal borította el s a névjegyeket türelmesen szedte száz felől össze.

Mégis szerette a Csórit mindenki a háznál. Szidták és szerették. De mikor a csínytevések sora édesanya befőttes üvegeire került, a türelemnek vége szakadt s a családi tanács a Csórit számkivetésre ítélte.

…Messze, messze, a három eperfán túl, a hidon is túl, a hosszu deszkakerítésen is túl, volt egy nagy szürke ház, a mellett egy ici-pici vörös ház, azon egy zöld ajtó, azon a zöld ajtón a lábát maga alá szedve, ült egy nagy török bácsi, persze csak pingálva. A fején akkora konty volt, mint egy hordó, a kezében olyan vastag pipaszár, mint egy szekérrúd, a szájából meg olyan bodor fekete füstöt fújt, mint egy gőzmalom kéménye. Találjátok ki, hogy mit árultak itten? Én nem mondom meg, hogy dohányt, meg szivart.

Hát oda vitték a szegény Csórit számkivetésbe.

No, volt ám szomorúság, még pedig nagy, a Milike kis szivében. Nem mert sírni, mert belátta, hogy csakugyan nagy bűnös a Csóri. De azért nem tehetett róla, hogy a szivecskéje nagyon fájt utána. A házat kihaltnak, az egész világot üresnek találta, amióta elvitték a Csóri csókát. Hallgatva szürcsölgette kávécskáját a kerti asztalnál, ahol máskor a kávés csészék között sétálgató Csóri ezer furcsa bohósága mulattatta a körülülőket.

Hát még mikor a szárnyatörött gólyamadár, a Sandergó megállt az asztal előtt, a nyakát kinyujtotta, hosszu, piros csőrét hátraszegte s keservesen kelepelni kezdett:

Kelep, kelep!
Lelkem fele
Elment, elment
Kelet fele…
Kelep, kelep!
Mennék vele –
Testem lelkem
Beteg bele.

Ki ne értette, ki ne sajnálta volna meg a szegény Sandergót, aki már megszokta volt, hogy a Csóri reggeli után a hátára szálljon s ő aztán a kertben, hátán a madárral, alá s föl sétálgasson.

Erre várt most is nagy szomorúan a Sandergó – hiába.

Az ebéd sem izlett többé Milikének. A levesből a rizst, a rétesből a cseresznyét, a madártejből a mandulát, amit máskor mindig a szájából szedegetett ki a Csóri, most otthagyta a tányérján. Neki se kell, ha a Csórinak nem adhat belőle.

Isten tudja, hogy esett, de bizony anyának meg apácskának sem volt valami jókedve. Hiszen enni ettek ők, de nem igen beszélgettek s szomorúan pillantgattak hol kis leányukra, hol egymásra.

Sohase volt még ilyen nagy szomorúság a háznál, legalább Mili úgy érezte.

Ötödnap reggel egyedül volt Mili a nappaliban és búsan babrált a névjegyekkel. Azokra a boldog időkre gondolt, amikor a kártyákat görnyedezve szedegette, ahány darab, annyi felől a padlóról össze.

– Istenem, Istenem! milyen szívesen összeszedném mindennap tízszer is… százszor is, ha csak még valaha szétszórhatná az én édes-édes madaram, aranyos, drága kis Csórikám…

A szó hirtelen torkán akadt a kicsi Milinek s helyette egy örömsikoltás tört ki a szive legmélyéből.

Mit gondoltok, mit látott?… A Csórit! a kedvest! a drágát!… a felejthetetlent!…

Ott illegett-billegett előtte, igaz, hogy kegyetlenül megnyirbált szárnnyal, farkkal, de olyan igazi vígságos csókarikkantással, hogy tiszta gyönyörűség volt azt hallani.

– Csóri!… apa, nénike!… Csóri, Csóri, anyuskám, Csórikám!… jertek, nézzétek… itt van a Csóri… – kiabált a kicsi Mili magánkívül, össze-vissza, nagy örömében.

Persze, hogy odament, nézte, körülvette, csodálkozott az egész háznép, kivéve a jó apácskát, aki mosolyogva somfordált ki a szobából. A világért sem árulta volna el, hogy az ő kedves, csicsergő kis leánya néma bánatát tovább nem nézhette, a Csórit zsebében visszahozta s egy alkalmas pillanatban a szobába tette… meg is áldja, tudom, a jó Isten érte.

Ez volt aztán egyszer az igazi örömnap! Olyan, hogy le sem tudom én azt írni.

A Milike boldog volt, hogy a Csórit láthatta. Apa, anya, néni boldog volt, hogy a Mili nagy örömében gyönyörködhetett.

– Ezt meg kell ünnepelni – mondta anyuska. – Délután kimegyünk uzsonnálni a berekbe.

Aranyos, jó anyácska! Hogy ki is tudja mindig találni, hogy mi motoszkál a Milike eszében.

… Délután kiment az egész háznép a berekbe. Volt pompás uzsonna: kávécska, friss vaj kaláccsal, mandulás-cukros-perec, meg más mindenféle jó, amit csak a Milike, meg a Csórika szeme-szája kivánt.

Szegény Csórinak keserves négy napja lehetett. Kínozták és senki sem beszélt vele csókául, se kisleányul, sőt még a szárnyát, farkát is levágták. El is panaszolta ő ezt mind Milikének, de azt bölcsen elhallgatta, hogy azért nyirbálták meg a tollait, mert a szivaros boltban fölrepült a polcokra, a dohánycsomagokat fölhasogatta, a szivardobozokat kinyitogatta s a legdrágább szivarokat rétegenkint széjjelfejtegette, szóval garázdálkodott, amint csak egy csókától kitelt.

Milike vigasztalta, becézgette, még a tejszín pilléjét is mind neki adta a kávéjáról. Pedig köztünk legyen mondva, a kis nyalánk a pillét a világon mindennél, még a csokoládénál is jobban szerette.

Mikor esteledni kezdett, hazafelé készülődtek, de a Csórinak sehogysem akaródzott menni. Megállt egy fűzfabokor alján s onnan Milike legédesebb gügyögő, csalogató hangjára sem mozdult. Nem az. Buksi fejét csókamódra forgatva, hol az egyik, hol a másik szemével nézte a földet s rövid szaggatott hangja világosan mutatta, hogy ő most valamin csodálkozik.

Végre is érte kellett menni. Hát mi volt a fűben? Egy nyomorúságos kis valami vergődött ott, egy fészekből kihullott, alig pelyhesedő, világtalan szemü rigófiú. Ki tudja honnan és hogyan került oda szegényke?

Árva, veszendő, gyámoltalan kis jószág volt ez is. Milike fölfogott rajta.

Volt már most neki egy tört szárnyu gólyája, egy suta csókája, meg egy vaksi rigója. Pedig ha akarta volna, vett volna neki anyácska kanári madarat, de tán még papagályt is. Hanem hát ő csak a szerencsétlenül járt madarakat ápolta, azoknak volt igazán szükségük a könyörületes szivére.

Hazavitte a rigót a kötőcskéjében. Otthon egy állványra pompás puha fészket épített a néni, a rigót beletette s a Milike szobájában egy szekrény tetejére állította.

Móri lett a neve az új jövevénynek. Jó dolga volt ennek is. Milike úgy etette, úgy dajkálta, mint hajdan a Csórit.

A Csóri a Móri etetésénél mindig jelen volt és éppen nem úgy viselkedett, mintha valami nagyon örülne, hogy a Mili szivecskéjében más is megfér rajta kívül. Nyugtalanul izgett-mozgott, kiáltozott, mintha nem tudott volna hova lenni irigységében.

Milike haragudott rá ezért egy csöppecskét, meg is mondta neki kereken, hogy ez csúnyaság. De bizony akármilyen jól ismerte Mili az ő kedves madarát, most az egyszer félreértette. Nem is képzelitek, hogy miben mesterkedett az az okos madárka…

Egyszer, mikor Mili reggelit vitt a Mórinak, látja, hogy a Csóri már ott van a szobában és suta szárnyát emelgetve, azon igyekszik, hogy a Móri mellé a szekrényre röpüljön. Párszor visszapottyan, végre mégis fölvergődik s nyögdécselő csóka-nyájassággal beszélgetni kezd hozzá:

Csaó, csió, kicsi, rigó,
Tátsd ki szádat itt a dongó.

Mire a csupasz kis Móri nyakát kinyújtva, tollatlan szárnyacskáját rázogatva, kiabálni kezd, ahogy a torkán kifér:

Csiú, csiú, Csókafiú!
Kövér dongó mi jó! mi jó!…

Csóri pedig a tágra nyitott torokba hirtelen bedugott valamit.

Mili csak bámult és várta, hogy mi lesz még, Hát az lett, hogy Csóri röptében elkapott egy vigyázatlan legyecskét s megint odament a Mórihoz:

Nyisd ki torkod,
Mórika!
Legyet hozott
Csórika.

És a legyet is betette a kis rigó torkába.

Milike lágy szive úgy elérzékenyedett, hogy majd elsírta magát örömében. Odament a csókához, csókolgatta, becézgette, az meg vissza őt. Édes anyja látta, ő is meg volt hatva és szeretettel csókolta meg a Csórit, mert most meggyőződött, hogy a madárkának nemcsak esze, de jó szive is van.

Ettől fogvást az etetés a Csóri csóka kötelessége lett, amit az pontosan és látható örömmel végzett. Mili a rigóállványt egy székre tette, hogy a Csóri könnyen hozzáférhessen.

Bár ne tette volnál…

Ez okozta azt a nagy csapást, ami a Csóri szerető szivét olyan kegyetlenül sújtotta.

Egy reggel Csóri ízletes hernyót tartva csőrében, a fészekhez röpült. Istenem, mit lát! A fészek üres! a Mórikának hűlt helye.

A Csóri sírva keresi, hívogatja:

Csi-csi-csió!
Hol a rigó?
Móri kincsem?
Jaj, jaj… nincsen!

Beszalad Mili erre, ő is keresi, nem leli a Mórit! Néz ide, néz oda, mindenfelé, az ágy alá is. Nincs ott a Móri, de ott van ám az Ábris macska… A szeme csak úgy csillog-villog. A véres száját nyalja-nyalogatja… körülötte szétszórt finom pelyhek… a kegyetlen, rossz, csúf cica megette a szegény, ártatlan kis Mórikát – –

A Csóri bánata határtalan volt! Napokig hívta, kereste, siratta a kis fogadott fiát.

Mikor aztán látta, hogy csakugyan oda van, elhatározta, hogy fogad helyébe más valakit. Kettő között volt a választás: a Sandergó, vagy a Milike. Milit választotta. A legkövérebb hernyót, dongót, pókot erővel a Milike szájába akarta rakni, amit ő persze, kíméletesen ugyan, de mégis visszautasított. Aztán kísérletet tett egy csomó lószőrrel, majd egy szem csillogó üveggyönggyel – mind hiába! Milike ízlését sehogy sem birta eltalálni. Mikor ezt sem fogadta el, egy csomó gyujtófát talált a konyhában, nehány szálnak a fejét lecsipkedte: megkóstolta, hogy jó-e… hátha ez kell majd Milikének?

Ez lett halála a szegény, kedves, okos Csóri csókának!…

A gyujtófa foszforos volt… a foszfor méreg – a Csóri egy órai keserves szenvedés után – meghalt! – –

… Ki tudná leírni a Mili bánatát! Díszes szivarládácskába, rózsából és rezedából készített utolsó fészket számára. Temetője fehérrózsa bokor alja…

Verőfényes őszi reggel könnyek között vitte a kis koporsót az örök nyugvóhelyre.

Apácska, aki a Milike mély fájdalmát látta, meg akarta volna mosolyogtatni kis kedvesét s hosszuszáru pipájával taktust verve, valami tréfás halotti éneket mondogatott utána. A szomszédék Gyurkája meg Pistája látták ezt a kertből, hamar átszaladtak s nagy mókázva ők is énekelni kezdtek.

De az apácska hangja egyszerre csak reszketni kezdett és Mili könnyein keresztül is látta, hogy az apa jóságos arcán két nehéz könnycsepp gördül alá. A két fiú is látta, s azt nézte, hogy merre van közelebb a kertajtó… egyik a másik után somfordált el nagy búsan.

A szegény, jó, okos, kedves Csórit aztán Mili apa segítségével a sírba tette, behantolta, sírját behintette friss rózsalevéllel… Anyácska az ablakból nézte a temetést, egyik könnyet a másik után törülgetve a szeméből… mint én most, mikor ezt leírom.

Mert hát… én voltam ám valamikor az a kis Milike!…