Czene Bálint felesége megbetegedett.

– Be kell vinni a doktorhoz, – mondogatta Bálint magában. – Már csakugyan be kell vinni!

Harmadnapra a szomszédasszony a Bálint szekerére friss szénát szórt, a szénára derekaljat, vánkost tett. Belefektette a szegény beteget s jó nagy dunnával betakargatta s Bálint a kétökrös szekérrel útnak indúlt.

A doktor megkopogtatta a mellét, megnézte a nyelvét s kihallgatta a lélekzetét s ezt mondta magában: hm, hm!

Bálint megdöbbent. Megcsináltatta az orvosságot s búsan ballagott a cselős ökör mellett hazafelé.

A beteg állapota nem lett súlyosabb, de a fölgyógyúlása bizonytalan volt.

Az orvost minden héten kétszer kellett lakásán a városban meglátogatni, ez a látogatás meg az orvosság bizony sokba kerűlt. Eleinte a meglévő pénz fogyott el. Azután el kellett adni a ludat mind, pedig volt vagy harminc s még a tarka borjút is. Egyszer azt mondta az orvos: már gyógyúl a beteg, de két hónapra el kell őt a várgedei fürdőbe vinni.

Mit volt mit tenni, ismét be kellett a két ökröt fogni. A fürdőben azután megmondták, hogy külön kell a szobáért, az ebédért, a fürdőért, a gyógyításért s a zenéért fizetni.

Mindjárt mondogatta is Bálint, hogy így a két ökör ára Várgedén marad. S csakugyan a putnoki vásár elvitte a két ökröt.

Az asszony meggyógyúlt, de a sok pénz elment. Nincs már sem lúd, sem borjú, sem ökör. Bálint őszit egy szemet sem vetett s talán tavaszit sem fog vetni semmit.

Rájövő kikeletkor a falusi gyerekek már nem a libát, hanem a falu ökreit őrizték s esténkint a pásztortűznél egyébről sem beszélgettek, csak hogy mi lesz Czene Bálintékkal! A földjükben se őszi, se tavaszi.

Egyszer azt mondja a Pista gyerek:

– Tudjátok-e mit? Szép holdvilágos esték járnak. Mi tudunk szántani. Itt a sok ökör s vannak künn ekék is. Megszánthatjuk a Bálint bácsi tavaszi földjeit.

– Igazán! – mondta Jóska. – Két igával négyen, úgy, hogy kettő közülünk az eke szarvát tartja, kettő pedig az ökröt vezeti, négy éjjel s ugyanannyi hajnalon meg fogjuk szántani a földeket.

Úgy is lett. Mikor feljött a tele hold s a mezőről mindenki hazatakarodott, a gyerekek hozzáláttak a szántáshoz. És szántogattak fütyörészve, dalolgatva, fürjek pitypalattyja s fülemilék csattogó nótái mellett.

Ötödnapra bevégezték a szántást. De most már az volt a kérdés, mit csináljanak a megszántott földdel, mit vessenek bele?

Azt mondta az egyik: vessünk bele búzát.

Azt mondta a másik: búza sok kellene s a búza nagyon drága.

– Talán árpát?

– Ebből is sok kellene.

– Hát talán lencsét?

– A lencse bizonytalan s ritkán van jó ára, többnyire zsizsikes.

– Igaz, igaz, – mondta valamelyik, – vessünk bele mákot. Ebből egypár liter is elég s ennyit ki tudunk szüleink jóvoltából is keríteni. S a mák nagy termést hozhat.

Másnap kivittek vagy két liter mákot. Vittek kenyérszakajtót is. Ezt megtöltötték porhanyó földdel s belekeverték a mákot. Azután nem tele marékkal, mint a búzát, vagy árpát szokás, hanem három ujj közé fogva, szórták el a mákkal kevert földet.

Éjfélre ez is megvolt s május közepéig senki sem beszélt többé a vetésről. Május közepén kikelt a mák s szokás szerint meg kellett kapálni. A gyerekek a kapálást is elvégezték s junius hóban már kivirított a mák.

A falu népe csodájára járt ennek. Hogy is ne? Czene Bálint nem szántott, nem vetett, mégis olyan gyönyörű mákja termett, hogy olyat még Tündérországban se látna az ember.

Ki szántotta meg a földet s ki vetette bele a mákot s ki kapálta meg, csak ősz felé tudódott ki. A szomszédok mindennaposak voltak Czene Bálintéknál. Mondták is többször: menjenek ki a határba s nézzék meg azt a gyönyörű mák táblát, amilyenhez hasonlót még sohasem láttak.

Czene Bálinték eleinte tréfára vették a dolgot. Végre egy vasárnap délután megjárták a mezőt s látták, hogy ott szép minden, de az ő mákjuk a leggyönyörűbb!

Nagy árat adtak a máktermésért. De itt még nincs a történetnek vége. A vármegye kihirdettette, hogy szeptember hóban, a vármegye székhelyén, állat- és termés-kiállítás lesz. Vigyen mindenki valamit, akinek kitünő állatja, vagy termése van.

Hosszas rábeszélésre Czene Bálint is beküldött saját termeséből vagy tizenkét fő mákot. S már novemberben megjött a hire, hogy a máktermésre kitűzött legnagyobb díjat ő nyerte el. Nyert ugyanis kétszáz koronát.

Mikor a díjakat kiosztották, ezt mondta Bálint: a jutalom nem engem illet, a jutalom azt a négy falusi gyereket illeti, akik a mákot vetették.

Tetszett a történet a vármegye alispánjának s azt mondta: a négy gyerek nem marad tovább a faluban, földmives iskolába adjuk őket, hadd legyenek tanúlt mezei gazdákká.

Ugy is lett. Kijárták a földmives iskolát. Később kitünő uradalmakba kerültek s ma is áldják Czene Bálint mákját.