Egyszer, mikor Sanyi manó vigan röpdösött a réten, hóna alatt a seprüjével, észrevette, hogy közel ahhoz a helyhez, ahol az orgonabokor szokott viritani, egy kiszáradt fatörzs áll magában. És mikor közelebbről megnézte, látta, hogy a fatörzsben odu van.

Megállt, jól megnézte a fatörzset és kétszer körül is sétálta. Azután belenézett az odujába, azután beledugta a seprüjét az oduba és jól megforgatta.

És erre szörnyü lárma hangzott ki az oduból, mintha forró üst rotyogott volna benne haragosan. Sanyi manó gyorsan hátrább ugrott és sapkájának a bojtja is ide-oda libegett ijedtében.

– Szent Isten, milyen borzasztó! El nem tudom képzelni, mi történik odabent ebben a fatörzsben! – kiáltott Sanyi manó.

Hallgatódzott, miközben a két térde összeverődött; de a lárma kisvártatva elcsöndesedett és végül egészen megszünt. És mikor egészen megszünt, Sanyi manó megint nekibátorodott; ujra odament a fatörzshöz és feszült figyelemmel tovább hallgatódzott.

De nem hallott semmit sem.

Gondolkozott, törte a fejét és végül igy szólt magában:

– Ha még egyszer hallanám a lármát, kitalálhatnám, hogy micsoda.

Fölemelte hát a seprüjét, beledugta még egyszer a fa odvába és megint jól megforgatta.

És erre még szörnyübb lárma hangzott ki a fából, mint az előbb: zugás-bugás és zümmögés; és a lárma nőttön-nőtt. Sanyi manó ijedtében elsápadt.

– Szent Isten! – kiáltott; – mintha valaki szörnyen haragudnék odabent ebben a rettenetes fában. Azt hiszem, legjobb lesz, ha hazamenekülök!

És ezzel felkapta a seprüjét és elröpült.

Végül eljutott kis házikójához, amely az üstfoltozók fájának közelében volt. És mikor bent volt már a házban és behuzta az ajtót, még mindig hallotta azt a szörnyü lármát; de már nem volt oly nagy a lárma, mint az előbb. És pár perc mulva egészen meg is szünt.

Sanyi manó erre ujra boldog lett, kisöpörte a konyháját és megvacsorázott és éppen le akart már feküdni, mikor egyszerre csak megint fölharsant ugyanaz a szörnyü lárma. Erre kinyitotta az ajtaját és kinézett rajta és látta, hogy az üstfoltozó siet hazafelé a kunyhójába az üstfoltozók fája mellé.

Sanyi manó gyönge könyörgő hangon megszólitotta:

– Szeretném tudni, hallasz-e te is valami lármát, üstfoltozó barátom?

Az üstfoltozó igy válaszolt:

– Hallok valami szörnyü lármát, zugást, bugást, zümmögést és tudom, hogy ez a darázsnéni a darazsaival a virágos mezőn.

– Mit keres a darázsnéni a darazsaival a virágos mezőn? – kérdezte Sanyi manó halkan és ijedten.

– Erre könnyü megfelelni, – szólt az üstfoltozó. – A darázsnéni ott hagyta a dombot és bevitte darazsait egy kiszáradt fatörzsbe a mezőre, oda, ahol az orgonabokor szokott viritani. De most már haza kell sietnem, mert nem szeretném, hogy ott legyek a réten, mikor a darázsnéni a darazsaival ott röpdös keresve-kutatva.

– Óh, kedves üstfoltozó barátom, – kiáltott Sanyi manó, – nem mondhatnád meg nekem, mit keres-kutat a darázsnéni darazsaival a virágos réten?

– Istenem! – kiáltott az üstfoltozó; – hát nem tudod? Keresnek-kutatnak valakit, aki beledugott a fatörzsbe egy nagy seprőfejet és felzavarta a darazsakat szundikálásukból ebédután.

– Ez szomoru történet, – szólt Sanyi manó, akinek könybe borult a szeme. – Óh, kedves üstfoltozó barátom, mit gondolsz, rá fognak akadni arra, akit keresnek?

– Azt hiszem, rá, – szólt az üstfoltozó; – mert a darázsnéni talált egy sörteszálat a seprüből!

Igy szólván, elsietett az üstfoltozó, miközben zsákja ide-oda lötyögött a hátán.

Sanyi manó ugyancsak megijedt és odaszaladt a tálacskájához, amely az éléskamrában állt egy állványon.

Ez a tálacska mindig tele volt vizzel és ha semmi baj nem volt, a viz mindig szintiszta volt; de ha valami kellemes meglepetés készült, akkor a viz szine szép kékre változott; és ha valami csunya, kellemetlen dolog fenyegetett, akkor a viz fekete iszaposra változott.

Sanyi manó, akinek könyek peregtek végig az arcán, igy szólt:

„Tálam, tálam, hallod-e?
Kék vagy-e vagy fekete?”

És a kis tál vize nyomban fekete és iszapos lett.

Sanyi manó tudta, hogy valami nagy kellemetlenség fenyegeti és ijedtében elsápadt. Azután elrepült a létrás törpe házához, a virágos rét egy bokra mellé.

A létrás törpe kerek házban lakik, amelynek egy ablaka és egy kéménye van, de ajtaja egyátalában nincs. Amikor ki akar jönni kerek házából, felmászik a kémény lépcsőjén. Azután eloldja a létrát, amely a kéményhez van kötözve, letámasztja a ház oldalához és lemászik rajta. Azután elballag, maga után huzva a létráját. A létrás törpe mindig maga után huzza a létráját, akárhová megy. És most már tudjátok, ha eddig még nem tudtátok: miért létrás törpe a neve?

Mikor Sanyi manó odaért a létrás törpe kerek házához, világosságot látott a ház ablakában. Fogott hát egy kis kavicsot és neki dobta az ablak táblájának.

A létrás törpe erre kidugta hálósipkás fejét és pislogott egy pillanatig, azután igy szólt:

– Szörnyü lármát hallok a virágos rétről! Mi lehet az?

Sanyi manó ebből látta, hogy a létrás törpe nem tud semmit a darázsnéniről és a darazsairól. Igy szólt hát:

– Ha beeresztesz a kerek házadba, elmondok mindent.

A létrás törpe lebocsátotta a létráját és beeresztette rajta Sanyi manót a kerek házába; és Sanyi manó megállt a szoba közepén és mialatt könyei peregtek, elmondta a létrás törpének, hogy a darázsnéni hogyan kutatja-keresi őt a darazsaival, mert bedugta seprőjét a fatörzsbe, amely közel van ahhoz a helyhez, ahol az orgonabokor szokott viritani.

És a könyein keresztül igy könyörgött:

– Óh, kedves létrás törpe, rejts el a kerek házadba, hogy a darázsnéni rám ne találjon a darazsaival.

A létrás törpe eleinte hallani sem akart erről; de aztán meghatották Sanyi manó könyei és igy szólt:

– Nos, hát nem bánom, itt maradhatsz egyelőre; de a kémény padkáján kell aludnod és neked kell főzni, ha azt akarod, hogy te is ehess.

Igy aztán Sanyi manó ott maradt a létrás törpe házában és a kémény padkáján aludt. És elkészitette a reggelit; és leültek az asztal két végére és megreggeliztek; de a létrás törpe evett többet, mert ő nem törődött a darázsnénivel.

A létrás törpe azután elment a kerek házából; Sanyi manó pedig kitakaritotta a házat és megfőzte az ebédet. Mikorra az ebéd elkészült, a létrás törpe is hazaérkezett. Leültek megint és megebédeltek; de a létrás törpe evett többet, mert ő nem törődött a darázsnénivel meg a darazsaival.

Ebéd után a létrás törpe leült a kémény padkájára és mialatt Sanyi manó elszedte az asztalt, igy szólt:

– Kedves Sanyi manó, igazán borzasztó, hogy összevesztél a darázsnénivel, mert nem térhetsz vissza szép házadba addig, amig a darázsnéni benne van. Nincs valamid, amit felajánlhatnál neki, hogy ne haragudjék rád?

Sanyi manó gondolkozott és törte a fejét, azután igy szólt:

– Az éléskamrám állványának a tetején van egy bögre mézem. Az üstfoltozótól vettem. Ezt odaadom a darázsnéninek, hogy ne haragudjék rám.

– Elmegyek a darázsnénihez, – szólt a létrás törpe, – majd meglátjuk, mit mond. Veszedelmes látogatás lesz; de ne felejtsd el, Sanyi manó, hogy vacsorát kell főznöd, mire hazatérek, ha azt akarod, hogy te is ehess.

A létrás törpe azután elment, maga után huzva a létráját; és vacsorára megint hazatért.

– Óh, kis Sanyi manóm, – szólt, – odaadtam a bögre mézedet a darázsnéninek és most már nem haragszik rád annyira. És hajlandó szép, finom házadból elvinni a darazsait is, ha annyiszor megszurhatnak, a hány napja van az esztendőnek.

Sanyi manó számolni kezdett és kiszámitotta, hogy az esztendőnek nagyon, de nagyon sok napja van. És nem tudta megenni a vacsoráját sem, mert folyton azon járt az esze, hogy hányszor fogják őt megszurni a darazsak.

A létrás törpe igy aztán maga ette meg az egész vacsorát, mert ő bizony egy csöppet sem törődött a darázsnénivel. Vacsora után lefeküdt az ágyba, elaludt és vigan hortyogott.

Sanyi manó pedig megint ott aludt a kémény padkáján és a kis ujját sem merte megmozditani, hogy a létrás törpe meg ne haragudjék rá és ki ne kergesse a házából, mert akkor a rettenetes darázsnéni kezei közé kerülne.

Reggel Sanyi manó megfőzte a reggelit és a létrás törpe megette az egészet, mert ő bizony egy csöppet sem törődött a darázsnénivel.

Reggeli után a létrás törpe nyájasan igy szólt:

– Szegény Sanyi manó, sajnállak, mert látom, hogy a reggelidet sem tudtad megenni a darázsnéni miatt. Nincs más valamid, amit ajándékul adhatnál neki, hogy a haragja csillapodjék?

– Óh, jaj! – szólt Sanyi manó, – csak a rózsapor-zacskóm van még a szekrényem legalsó fiókjában. Ezt szivesen odaadom a darázsnéninek, ha ezzel lecsillapithatom a haragját.

– Felkeresem hát a darázsnénit, – szólt a létrás törpe, – és meglátom majd, mit szól hozzá. De ez a megbizás veszedelmes ám, Sanyi barátom, mert a darázsnéni könnyen a fejébe veheti, hogy ha téged nem talál meg, hát helyetted engem szur meg majd; de azért a te kedvedért szivesörömest elvállalom ezt a megbizást is.

Igy szólván, elment hazulról a létrás törpe, maga után huzva a létráját, és mint előtte való nap, Sanyi manó kitakaritotta a házat, fölkefélt és kiporolt minden sarkot, amig az egész ház ugy nem ragyogott, mint a tükör. Azután elkészitette az ebédet, megteritett, leült és várakozott. Pont délben visszatért a létrás törpe.

– Sanyi barátom, – mondta, – a rózsapor-zacskódat odaadtam a darázsnéninek, aki most már nem haragszik rád annyira és azt mondja, hogy ott hagyja a házadat, ha darazsai annyiszor beléd szurhatnak, a hány hónapja van az esztendőnek.

Sanyi manó számolni kezdett és kiszámitotta, hogy az esztendőnek tizenkét hónapja van; és hozzá sem tudott nyulni az ebédjéhez, mert folyton a darazsak tizenkét szurására gondolt.

Igy aztán a létrás törpe ette meg az egész ebédet, és amikor Sanyi manó elszedte az asztalt, a létrás törpe igy szólt:

– Szegény kis Sanyi barátom, nagyon sajnállak, mert látom, hogy hozzá sem tudtál nyulni az ebédedhez a darázsnéni miatt. Nincs még valamid, amit neki adhatnál, hogy a haragja csillapodjék?

Sanyi manó sokáig gondolkozott, mert nem akart már megválni több drágakincsétől. Végül sirva fakadt.

– Más egyebem nincs már, – szólt, – csak egy kerek tálam, tele ezüst borsóval, a pohárszékemben. De odaadom ezt is a darázsnéninek, hogy a haragját csillapitsam.

– Elmegyek majd a darázsnénihez, – szólt a létrás törpe, – és meglátom majd, mit szól hozzá.

És elment, maga után huzva a létráját; Sanyi manó pedig ott maradt a kerek házban, hogy mindent kitakaritson és elkészitse a vacsorát; és bárha szörnyü fáradt volt, nem mert leülni, hogy pihenjen.

Vacsora idejére a létrás törpe pontosan hazaérkezett.

– Óh, Sanyi barátom, – kiáltott, – jó hirrel jövök haza. Tele tál ezüst borsódat odaadtam a darázsnéninek; és azt mondta, hogy szivesen ott hagyja a házadat, ha darazsai annyiszor beléd szurhatnak, a hány napja van a hétnek.

Sanyi manó elkezdett számolni és kiszámitotta, hogy a hétnek hét napja van; és nagy könyeket potyogtatva, igy kiáltott:

– Óh, kedves létrás törpe, gondold el, milyen rettenetes lehet, ha hétszer megszurnak valakit a darázsnéni darazsai!

A létrás törpe erre igy felelt:

– Nincs még valamid, amit a darázsnéninek adhatnál, hogy a haragja csillapodjék?

Sanyi manó elgondolkozott és végül igy szólt:

– Megvan még kis lámpásom belsejében a drága kövem, de ez az utolsó kincsem. Más egyebem nincs; remélem hát, hogy ezzel beéri a darázsnéni!

A létrás törpe igy szólt:

– Kedves Sanyi barátom, holnap elmegyek majd kicsi házadba és odaadom helyetted a drágakövet a darázsnéninek.

Igy szólván lefeküdt aludni és vigan hortyogott, mert ő bizony egy csöppet sem törődött a darázsnénivel.

De Sanyi manó ott ült szomoruan a kémény padkáján és azt szerette volna, bárcsak soha ne keveredett volna össze a darázsnénivel.

Reggel a létrás törpe kiment kerek házából és elment hazulról; de az ebéd ideje messze volt még, mikor a létrás törpe megint hazaérkezett.

– Gyere csak, Sanyi barátom, – szólt a létrás törpe, – most igazán jó ujságot hoztam a számodra, mert odaadtam a drágakövedet a darázsnéninek és a darázsnéni kivonult a házadból és magával vitte a darazsait is!

Sanyi manó odáig lett erre örömében és nem győzött hálálkodni a létrás törpének és mikor a létrás törpe leeresztette a létráját, Sanyi manó lemászott rajta a rétre és elrepült, boldogan, hogy megint haza siethet az otthonába.

Csakhamar hazaérkezett és kis háza valóban üres volt; és nem volt benne sehol semmi nyoma sem a darázsnéninek, sem a darazsainak. Sanyi manó ránézett gyorsan kis tálacskájára és látta, hogy a vize megint egészen tiszta. És ott látta a konyha egyik sarkában régi kis seprüjét is.

Ez a seprü sok mesét tud, de csak akkor tudja elmondani, mikor a mese már szépen bevégződött.

Mikor Sanyi manó sirt-ritt, mert olyan bolond volt, hogy összegabalyodott a darázsnénivel és ennélfogva minden drágakincsét elveszitette, a seprü egy szót sem szólt. De mikor Sanyi manó abbahagyta a sirást, a seprü megszólalt:

– Sanyi barátom! Igaz, hogy a darázsnéni itt aludt egy éjszaka a darazsaival, mert meg akart büntetni téged; ámde a darázsnéni félig sem oly barátságtalan teremtés, mint a létrás törpe, aki mindennap eljött ide a házadba és egymásután ellopta a bögre mézedet, a rózsapor-zacskódat, az ezüstborsós táladat és a lámpásodba rejtett drágakövet!

Sanyi manónak, mikor ezt hallotta, hosszura nyult az ábrázata és kerekre nyilt a szeme, és könyek csordultak le végig az arcán.

Mert kezdte megérteni, hogy a darázsnéni barátságtalansága félig sem volt oly szörnyü, mint a létrás törpe nyájassága, aki azt állitotta, hogy jó barátja neki.