Dizsiko szegény, szerencsétlen flótás volt. Két sovány kecske meg egy kajla szarvú tehénke volt összes vagyona. Gonosz felesége folyton bosszantotta, és egyre hajtogatta:
– Eredj el messze földre pénzt keresni, hozzál haza pénzt, ruhát, s vegyél ökröket, juhokat meg lovakat.
Egy szép reggel fel is kelt Dizsiko, fogott egy jó husángot, s a tehenet maga előtt terelve, kiment a kapun. Magában meg így dörmögött: “Elmegyek hazulról, csakhogy megszabaduljak ettől a gonosz asszonytól.” Feleségének meg éppen ez kellett!
Útközben tejet ivott, s mikor elfáradt – felült a tehén hátára, s husánggal a vállán úgy reszketett félelmében, mint a kocsonya. De hát a szerencsétlennek nem volt választása: jobb, ha rablók és zsiványok kezébe kerül, semmint hogy tovább gonosz felesége karmai közt maradjon!
Egyszer, míg a tehene legelészett, Dizsikót elnyomta az álom. Félálomban a feleségével pörölt, és csípték a legyek. Csak úgy vaktában elkapott néhány legyet a levegőben, s összenyomta őket. Megszámlálta és látta, hogy egy csapásra hetet ütött agyon. Megjött a bátorsága! Felcihelődött, útnak eredt, s estére egy faluba ért.
Itt megkért egy dervist, írja fel neki egy lapra: “Én, Dizsiko, egy csapásra hetet ütöttem agyon!” – s a táblát tehene szarva közé függesztette.
Folytatta útját, s egy mezőre érkezett, melynek szélén hatalmas vár emelkedett. Lefeküdt a mezőn és elaludt. A várban hét testvér lakott. Egyikük messziről megpillantotta az idegen embert, aki földjükre merészkedett, lóra pattant, s Dizsikóhoz rúgtatott. Amikor meglátta a tehenet és a szarva közt a felírást, elgondolkozott, és így beszélt magában:
– Ez az ember egy kézzel hetet ütött agyon. Ha nem lenne vitéz, hát ide merészel-e jönni földünkre, és nyugodtan alszik-e? Mégiscsak bátor fickó: fegyver nélkül, egyedül, s még lova sincsen!
Hazament, elmondta testvéreinek a látottakat, s erre mind a heten odasiettek, hogy Dizsikót megnézzék. A tehén megijedt, mikor meglátta őket, ugrott egyet és elbődült. A tehén hangjára Dizsiko felébredt, s mikor meglátta a hét testvért, ijedtében felkapta a husángot, és hátrált kegyetlenül reszketve. Azok azt gondolták, Dizsiko egy csapásra mind a hetüket le akarja ütni, könyörgőre fogták a dolgot, és megmagyarázták neki, hogy ők heten válogatott, híres vitézek, és ha beleegyezik, boldogan fogadják legidősebb testvérüknek, mindenben engedelmeskednek neki, és tetszése szerint rendelkezhetik vagyonukkal. Dizsiko, egy kissé lecsillapodva, felelte:
– Legyen hát, ahogy akarjátok.
A testvérek hazavitték magukkal Dizsikót, az asztalnál fő helyre ültették, kitűnően megvendégelték, s mind a heten karba tett kézzel lesték minden parancsát. Dizsiko csak tűnődött, töprengett, hogyan is vágja ki magát, nehogy a testvérek megsejtsék az igazat s megöljék. A hét testvér meg azon törte a fejét: “Milyen nagylelkű ember! Még csak nem is néz ránk, s nem szól egy kukkot sem.” Végül köhécseléssel magukra vonták Dizsiko figyelmét, mert le szerettek volna ülni. Amikor helyet foglaltak, s kissé felbátorodtak, megkérdezték Dizsikótól:
– Aga, hol a fegyvered, lovad, szolgáid? Engedd meg, hogy elmenjünk és elhozzuk őket.
– Fegyvert és lovat csak a gyávák tartanak maguknak. Én ilyesmiket csak igen nagy csaták idején használok. Ami pedig a szolgákat illeti, azt kérdem: minek nekem? Hiszen az egész világ az én szolgám! Láthattátok, hogy egyetlen husánggal a kezemben jutottam el hozzátok, csupán a tehenemet hajtottam magam előtt. Én, Dizsiko – egyetlen suhintással leterítek hetet!
A testvérek napról napra mind jobban kedvében jártak Dizsikónak, s végül elhatározták, hogy hozzáadják feleségül egyetlen szépséges húgukat. Tudta Dizsiko, hogy ő nem érdemli meg a lányt, de mi mást tehetett, hát kijelentette:
– Ám legyen, tiszteletem jeléül beleegyezem.
Mikor Dizsiko fényes esküvőjének a híre széltében-hosszában elterjedt, a testvérekre haddal támadt négy basa, akik már régóta szerették volna feleségül venni a lányt, de mindig kosarat kaptak.
Dizsiko aga úgy megijedt, hogy alig állt a lábán, szeretett volna a föld alá bújni, és már menekülésre gondolt, csakhogy semmi lehetősége nem volt a futásra. És íme, míg Dizsiko futásra gondolt, a testvérek megkérdezték tőle:
– Az ellenség közeledik. Hogy parancsolod: mi kezdjük el a harcot, vagy pedig te kegyeskedsz harcba szállni?
Dizsikónak ijedtében vacogott a foga, de a testvérek azt hitték, hogy fogát csikorgatja. Látszik: annyira dühös, hogy egyetlen ütéssel minden ellenséget el akar pusztítani.
– Vívjatok csak ti először – felelte.
A hét testvér dicsőségének híre messze szárnyalt. Az ellenség rettegett tőlük. S most, amikor híre ment, hogy a sógoruk egyetlen suhintással hetet terít le, az ellenfél még jobban megrettent. De harc közben, mikor az ellenség erőt vett magán, a hét testvér Dizsikóért küldött, hogy jöjjön segítségükre, hollófekete lován, pompás fegyvereivel.
Dizsikóban a vér is meghűlt. Nem volt választása: megadta beleegyezését: “Inkább – gondolta – essem el a csatában, és meneküljek meg a szégyentől!”
Dizsiko lova mindjárt megérezte, hogy nem igazi vitéz ül hátán, és nyílként repült, rá sem hederítve Dizsiko erőlködésére, aki megkísérelte visszatartani. Távolról úgy látszott, mintha szándékosan hajtaná lovát, hogy még idejében a testvérek segítségére legyen. Megjelenése zavart keltett az ellenség soraiban. De bizony Dizsiko lelke a félelemtől akkorára zsugorodott, mint a kukoricadara szeme! Szerencséjére azonban beleakadt egy korhadt fa ágába, a fa kidőlt, és a ló kiugrott alóla. Mikor Dizsiko magához tért a földön, messziről úgy tetszett, mintha a fát ő rántotta volna ki gyökerestül a földből. Amint az ellenség ezt látta, futásnak eredt, hisz úgysem bírnak egy óriással, aki egy kézzel fákat tép ki gyökerestül.
A testvérek pedig Dizsikóhoz futottak, hősként vették körül, s lábához borultak. Majd végül nagy tisztelettel vonultak haza.
Az ellenség azon törte fejét: mit tegyen, hogy Dizsiko ki ne töltse rajtuk mérgét? A basák ezer-ezer bárányt, tíz-tíz paripát és sok más ajándékot szedtek össze, és megjelentek Dizsiko előtt, s megígérték, hogy mindig hűséges alattvalói maradnak.