Achmed is északnak vette útját Temesvár elfoglalása után. Szolnok várát a gyáva kapitány egy kardcsapás nélkül feladta s így kettős győzelme után elbizakodva sietett, hogy Ali seregével egyesítse a magáét. Ez a nagy sereg Eger vára alá vonult.
Nagy volt Eger vára, jól megerősített, 2500 magyar vitézből állott az őrsége, de legnagyobb erőssége Dobó István, a hős kapitány volt.
A kapitány mellett két buzgó hadnagy: Bornemissza János és Mecskei István buzgólkodtak, hogy méltóképpen fogadják a törököt.
Összehordattak jó előre eleséget bőven, megtöltötték a puskaporos tornyot, fegyvernek hijával sem voltak.
– Hadd jőjjön a török! – így biztatta vitézeit Dobó.
Ali is győzelemről jött, Achmed is. Az egyesült sereg nagy hetykén nézett fel az egri várra és már ott látta képzeletében a török lófarkat.
Lassan Ali, lassan! Nyugtával dicsérd a napot!
Büszke üzenettel jött a török követ:
– Add fel a várat Dobó István, ha kedves az életed, ezt izeni Ali, a budai basa.
Dobó István pedig egy koporsót tűzetett ki a várfalára, hogy abból olvassa ki a feleletet, mert a török követ lekerült a vár börtönébe.
Azt jelentette a koporsó, hogy Dobó István és az őrség élve nem hagyja el Eger várát, utolsó csepp vérig oltalmazza.
Nosza, hozzá látott a török a vár ostromához. Sokszor próbálták már, volt elég ügyességük. A szakállas ágyúk ropogtak szünet nélkül, tűzsárkányok röpültek, égő bombák szálldostak a levegőben, mintha egy-egy lángba borult madár lett volna mindenik. Roham után roham, török hátán török kapaszkodott fölfelé. A fal omlott, iszonyú rések keletkeztek, de talpon volt az őrség éjjel-nappal. Emberfeletti megerőltetéssel dolgoztak. Bornemissza gyártotta a tűzszerszámokat s azokkal iszonyú pusztítást vitt véghez az ostromlók soraiban.
Dobó ott volt mindenütt, hol buzdítani kellett újabb kitartásra a katonákat. A holtra fáradtakat pihent erőkkel váltotta fel, a várfalon lőtt réseket éjjel, fáklya világa mellett berakatta. Szigorú volt és fáradtságot nem ismerő, akin észrevette, hogy a védelembe beleunt, korán ártalmatlanná tette. Parancsot adott ki, hogy az olyan katona, aki törököktől levelet elfogad s a vezérnek át nem adja vagy meg nem semmisíti, halállal lakol.
Mikor a török basa két heti ostrom után újabb követet küldött levéllel Dobóhoz, kettéhasította az írást, felével betömette száját a követnek, hogy szóhoz se jutva, kitakarodjék a várból.
Nőttön-nőtt a veszély. Omladoztak a falak, fogyott a várvédők száma. Egy török tűzgolyó felrobbantotta a puskaporos tornyot s az iszonyú dördüléssel a levegőbe röpült. Sok épület összeomlott, sokat emésztett meg a tűz és az emberélet fogyott… napról-napra fogyott.
Dobó István még sem akart elcsüggedni. Ha a férfiú kevés, kipótolja a nő.
Ime az egri asszonyok, egri leányok egy-egy hőssé válnak. Férjeik oldala mellett harcolnak a várfalán. Forró vizet, lúgot, égő szurokcsóvákat, köveket zúdítanak a várfalára kapaszkodó törökökre. Recsegve törnek szét a létrák, leforrázott, szurokkal leöntött égő törökök zuhannak alá, magukkal rántva egész tömeget.
Iszonyú a pusztulás, végső a küzdelem.
Ali tajtékzik dühében. Korbáccsal kergeti vissza a hátrálókat, de nincs emberi hatalom, ami az eltorzított, leforrázott, megégetett törököt visszatérítse.
A gyönge leányt vérengző harcossá, a vértől irtózó anyákat a boszú angyalaivá avatta a küzdelem. Hazájuk és legdrágább kincsök: férjük, fiuk, vőlegényük forogtak kockán.
Ilyen ostromban nem volt része sem előbb, sem utóbb a töröknek.
Megszégyenülve, tönkre téve kellett ott hagyniok az elkeseredett basáknak Eger várát.
Megrongálva, de szabadon állott az s az egész magyar hazát bejárta Dobó Istvánnak és az egri nőknek dicsősége.
Ezentúl közmondássá vált hazaszerte: „Kivivta az egri nevet”. Arról mondták, aki nagyvitéz dolgot cselekedett.
Ez is 1552-ben történt.