– Ekkora gyerek lehettem, Jani fiam, mint te most, mikor az történt, amit el akarok mondani. Hanem gyerünk ki a kertbe, majd ott mondom el, míg elültetek egy kis cseresznyefát annak a haszontalan bodzabokornak a helyébe, akit Pistával az ősszel kiásattam.
Misa, Kató persze hozzánk szegődnek, pedig Kató nem tud vigyázni a kertben.
A kis cseresznyefa már akikor ott állt a tetthelyen egy vödör vizben. S míg elültettük (Jani tartotta, Misa temette, Kató a kis locsolóval iszapolta) – elmondtam az igért történetet:
– Meleg ételt vittem ki öreg apámnak a szőllőbe, mert az egész héten odakint dolgozott így tavaszban. Főzött ő esténként tarhonyát, hol levesnek, hol keménynek, – de húsleves-félét csak akkor evett, ha édesanyám küldött ki neki. Az meg küldött minden csütörtökön éntőlem, mikor iskolába nem kellett mennem. Épp ilyen kilencesztendős lehettem, Jani fiam, mondom, mint te most.
– Nem lötykölte ki édes apám a levest? – nyelveskedik Kató.
– Nem ám, mint te a kávét az asztalon is, – felel helyettem Misa.
Rágyujtok a kerti fapipámra, aztán folytatom:
– Egyszer az úton, egy, uri szőllő mellett, ahol a garádot írtották, találtam egy takaros kis ostornyélnek való meggyfát. Olyan vastagderekut, mint a te hüvelykujjad, Kató… Hát fölvettem: hát bicska nem is volt nálam, úgy tövestül vittem ki az elhajított fácskát a mi szőllőnkbe. Nagyhangon kellett köszönnöm, mert öreg apó lent buddogott, metszegetett az aljon. Mikor a köszönésem fogadta, fölnézett a napba:
– Még egy óra sincs… Nagyon igyekeztél, kis fiam.
– Édesanyám parancsolta, – adtam a szót vissza.
– No, majd szentmihályi vásárkor veszek neked valamit.
Kató megint csacsog:
– Mit vett édesapámnak?
– Mézes kalácsot, de megettem… Aztán öregapóval csak együtt kellett nekem még egyszer ebédelnem. Étel után meg eltörülgetni a tányér-fazekat, kit ő elmosogatott. Nem szokott öregapó pipálni soha, hát mindjárt kiindult a dolga után, mihelyt az edényt tisztába tettük. Azt mondta: játsszál, kis fiam, nekem szombatra tisztába kell tennem az egész szőllőt… Akkor mutattam neki az ostornyélnek valómat. Fölvette, jól megnézte a tövit, vesszejét s akkor azt mondta: “Kár volna ezt a kis fát kettőbe vágni. Majd keresek én neked csigahajtó-nyelet, de ezt ültessük el. Mert ez megfogja, mert ez fa lesz s mindig a te kis fád lesz. Tied lesz a termése, az idén is lesz rajta virág, nem tudom, megneveli-e. Esztendőre meg beoltjuk üvegmeggyel.”
Kató nem öntheti a cseresznyefa tövére kis-locsoló vizét türelmetlenség nélkül:
– Oszt lett rajta virág?
– Lett. Még meggy is lett.
– De igazán apámé lett?
– Az lett, csacsim, hisz csupa egy szem volt. És timsóízü sommeggy, de nézzétek, leveszem a kalapomat, soha én édesebb gyümölcsöt nem ettem. Mert az én kis fám termette.
Misa majd egyszerre szólal Janival:
– Megvan az még, édesapám?
Megint rágyujtok a kerti fapipámra:
– Hogy megvan-e? De meg ám. Nagyapó beoltotta üvegmeggyel; nagyapó meghalt, édesapám, a ti nagytatátok is ősz ember lett: s az a fa megvan. Arról szoktak nekünk befőzni valót küldeni. Láttátok-e, hogy simogatom szemenkint a meggyet, mikor megérkezik? Tudjátok-e, mi forog olyankor eszemben? Az én lelkem öregapám amit mondott, mikor a kis fát elültettük: “Lásd, cselédem, a fa addig is nő, míg az ember alszik; aztán is mikor az ember nincs…”
Önts még Kató egy kis-locsoló vizet ennek a fának a gödrébe… A fa megköszöni a jót, mit vele tesznek. S hallottad, hogy akkor is nő, mikor te alszol? Te helyetted is, Misa helyett is. Jani helyett is, én helyettem is: százesztendeig is.