A mit most elmondok, idegen nemzetnél szájhagyomány őrzi s beszél Eteléről, mint az igaz szónak igaz barátjáról.
Halljátok e regét.
A római földön, Ravenna városában győztes nagy Etelét hódolattal várták. Mind mi szemnek tetsző, ami szájnak tetsző, mutatták, kinálták alázatos arczczal.
Csodalátványosság vala ott tömérdek, bohóczok forgása, viadal állattal, mely ketreczbe zárva, holtra éheztetve rohant a küzdőre s tőrbe csalva elhullt.
Vala pedig akkor ravasz énekszerző, ki járt messze földön, hún-gót nyelven értett; kegyébe hogy jutna húnok királynak, irt szapora kézzel éneket Eteléről, de milyent!
S hogy nagy sokaságban mind együtt valának, babérkoszorút tett kopasz ő fejére, s kiáltott középre nagy éneklő hangon énekét elmondva.
Ilyenformát mondott hazug énekszerző:
– Megromlott a világ Kelettől-Nyugatig, testvér ellen testvér fenekedett orvul, olyan lett az ember, miként a vadállat. Látta ezt az Isten, nagy haragra lobbant, s leküldötte fiát király alakjában, nem úgy amint egykor világ Megváltóját szegény ember képben, kit gonosz kézzel az ember megfeszített. Király, de hatalmas, ki a világ sarkát kiforgatja, kinek emberi csak arcza, de Isteni lénye; ki előtt meggörnyed a teremtett állat széles ez világon. Etele a neve ennek a királynak, ki Isten, nem ember.
Tovább nem mondhatta, mert Etele intett és szeméből harag villámai hulltak silány éneklőre, ki mézes szavával a kegyet horgászva, Hadúrral egyenlő nagyságúnak tarta egy halandó embert.
– Máglyát ide, rögtön emeljetek máglyát! Annak tetejére kötözzétek ezt a hazug szavú czégért!
Iszonyú ijedtség szállotta meg az embersokaságot. A halál vak árnya borult arczaikra, s megdöbbent s szivök lélegzetök pedig fennakadt… úgy ültek mint a bálványkövek.
A húnok serényen fákat fákra hordtak, s egy szempillantásra készen volt a máglya, tetején remegve gyarló irásával a hizelgő énekszerző állott megkötözve.
Tüzet is csiholtak… még egy percz… s lobogott volna – de Etele újra intett:
Elég!
Ezernyi ezersziv megkönnyebbült ettől az egy szótól. Ámulva bámultak: mi jó tündér szállta meg a rettenetest.
– Halálrettegéssel érd be most római, – igy szólott a húnok nagy királya, – hanem tanulságul vedd, és más is vegye annak, hogy a hizelgőnek Etele így fizet. Mázos beszédektől csak a gyáva hízik, s Hadúrral egyenlő földi ember nincsen. Utálatos féreg a czudar hizelgő, a férget pediglen lábbal eltapossuk.
Ezt mondá Etele s végighömpölygette a nagy sokaságon sötét tekintetét.