Isten ostorának dicsősége telje most volt betelendő. Hogy történt, mint történt Róma ellen útja, szóvá teszem azt is.
Mentek, mendegéltek diadalmas húnok szép Itáliában, melyet Isten is tán aranyos kedvében ember örömére teremtett volt régen, igen-igen régen. Várost hol találtak, könyörögve jött ki a városnak ura, földig meghajtotta fejét, rimánkodott: aranyát, ezüstjét lábához lerakta a legyőzhetetlen húnok királyának és esennen esdett kegyelmet, irgalmat.
Mantua, Padua, Verona s a többi, nevöket az ének alig tartja számon, mert nincs szeri-száma megalázottaknak.
Ölyü sikoltása, megijesztő, rémes bagoly huhogása volt a rohanó hir, mely Etelét mindenütt gyorsan megelőzte, s hinté el a magvát, gyorsan kicsirázó gonosz magodat, te halálos félelem.
Ül vala a császár, a római császár aranyos trónusán, haj, de nem Rómában, hanem Ravennában, oda menekültek a császári háznak apraja és nagyja s kényes udvarnépek és rábizták Rómát nagy Leo pápára, kinek bölcsesége – úgy hitték, megvédi a szent, örök várost Isten ostorától.
Aëtiosz vezért Rómába küldötte a megrettent császár, de nem sereg élén, hogy védje a várost Etele hadától, kincset adtak neki, ritka ajándékok tömérdek garmadát, azt hogy felajánlja Etele királynak, hogy igérjen adót a császár nevében és vásároljon Etelétől békét.
A császár akarta, s ennek ellenében hallgatnia kellett a büszke vezérnek, bátor szégyen égett arczán és szivében. Kimondhatatlanul fájt e megalázás nagy Aëtiosznak.
Szép öreg ember volt a római pápa, festeni sem lehet szebbet ő arczánál. Homlokának egész az értelem napja, szelid kék szemében a hit melegsége, nemességről beszélt, szív nemességéről mindenik vonása; hófehér haja és hófehér szakála; szava lágyan csengő, édes a beszéde. Feltette fejére gyémánt koronáját, biboros palástját öltötte magára, mintha Istent kérni oltár elé járna ünnepi pompában. Szolgái elhozták fehér paripáját, aranyos-ezüstös sallangos szerszámát feltették a lóra, aztán felült Leo lassú méltósággal, papok nagy serege ezernél is több volt, zászlók alatt, mintha búcsújárás volna, követte Krisztusnak földi helytartóját.
Leó mellett lépdelt római köntösben komor arczczal, búsan Aëtiosz vezér. Végén a menetnek görnyedező szolgák czipelték a pápa s császár ajándékát. Ezzel, ha nem szóval, irgalomra birják a húnok királyát.
Merre elhaladtak, ájtatos hivők mind tódultak eléjök, s térdöket meghajtva a földre borultak, buzgó imádsággal esdettek az éghez: óvja meg a pápát, törje le az élét húnok bősz kardjának, s fordítsa el tőlük a nagy veszedelmet.
Völgyön le, hegynek fel mentek-mendegéltek. Szent zsolozsma hangja az egekbe szállott, ez a szent zsolozsma hitet erősített, bizalmat támasztott csüggeteg szivekben.
Etele hallotta hirét messziről már, hogy őt megkérelni jön az öreg pápa, kinek bölcseségét mind a világ vallá, kiről álnok szóval nem beszélt még senki. Volt a hún királynak már találkozása büszke, nagy urakkal, kiknek gőgje, dölyfe egyetlen haragos szavára megtörött, hallott hizelgő szót húntól, rómaitól, leigázott népek énekmondóitól, s megcsömörlött tőlük nagy és igaz szive. Kivánta tehátlan látni azt az embert, kit igaznak, szentnek, nagynak tartott a hir az egész világon.
Csodálatos álmot küldött a szemére Hadúr, a nagy Isten. Ezt az álmot látta, mikor sátrában meglepte az éjjel:
Zengő muzsikának, édes sípnak hangja csengett a fülébe a hetedik égből, csak a hangot hallá, de a zengő népet nem látta sehol sem. E hangok bűbájos hatalma megejté zord szivét Etelnek, elzsibbadt e hangtól haragja, ereje, szive lágyult, ébredt benne az irgalom. Majd a levegő-ég kárpitja szétfeslett, s emberarczú szárnyas halandók röpültek feje fölé s mondák:
– Ostora valál te az egész világnak, meg is büntetted a gonosz világot. Neved dicsőségét, kardod ijesztését ismeri Napkelet, Napnyugat, Észak, Dél. Légy nagyobb, Etele, mint eddig mutattad, győzd le önmagadat s irgalmazz Rómának.
Idegen volt a hang húnfülnek, de tetsző.
Szárnyas, emberarczú halandók eltüntek, s a levegő-égnek bársony kárpitján túl Hadúr arczát látta a világhódító, Hadúr messzedörgő érczszavát hallotta:
– Etele… Etele… Etele, rám hallgass! Kardom neked adtam, birod a világot, lábad a könyörgő fejére ne tedd úgy, hogy összetiporjad. Mulandó a földnek minden dicsősége, de el nem mulandó Hadúrnak hatalma. Eddig tart az utad innen térj hazádba. Hadúr akaratját teljesítsd, Etele!
Ezt a csodálatos álmot látta Etele és látta oly hiven, mintha nem álmodná, de imetten látná.
Másodnapra aztán a római pápa, s büszke Aëtiosz Eteléhez járult s bölcs Leo, a szent pap, így szólott nagy ékes, szelid szóval hozzá:
– Húnok hős királya, kit az oktalan hír rémítőnek fest le, ime a római császár parancsából eljövék én hozzád, Krisztus helytartója, a római pápa. Azért jöttem hozzád, mert a balga hirnek, mely rólad elterjedt, én hitelt nem adtam. Megostorozád a népeket, megértem; Isten haragjának voltál az eszköze, a ki büntetőül küldött ez világra. Állj most ez útban, Róma előtt állj meg, rettentő Etele. Szent az örök város, gonosz pusztulás vár arra, a ki bántja. Hallottad-e hirét a gót Alariknak? Ő rátette kezét, pusztította egykor, s rövid idő mulva csodálatos módon kora halál sujtá. Intő példa légyen, hún Etele, néked gót király példája. Rettenetes kardod hüvelyébe rejtsd, római császárnak békejobbját fogadd, károdra az sem lesz, sőt hasznodra inkább. Békességadónak tart eztán a világ, s olyannak ki határt tud szabni magának diadalmas harczban. Nevedet, kik eddig borzadva említék, tisztelettel veszik majdan ajkaikra, s nagy idők multán a meseszóba szőve regélnek Etelétől, a kegyelemosztó, hatalmas királyról. Győzd meg indulatát tenszivednek, király, elhidd, ennél nagyobb győzelmet nem vettél világéletedben.
Nagy fenséggel mondta, csoda nyájassággal Krisztus helytartója e békés szavakat. Volt is Etelére nyomósan hatása.
Lába elé rakták a római császár ritka ajándékait, barátságkötésnek hadd legyen a sok kincs megerősitője. Annak tekintette nyilván a római, Etele pediglen hadi sarcznak nézte, köteles adónak. És úgy tekintette a római császárt, mint jobbágy szolgáját.
Gót-római tolmács értelmezte szavát, imigyen felelt a pápa beszédére:
– Etele megérté császár könyörgését, végig meghallgatta szavadat, te szent pap. Halld hát akaratját: kardját hüvelyébe rejti ismét vissza, Róma ne rettegjen, Rómát ő nem bántja. A mi kincset hoztak, császár adójául szivesen fogadja, elvárja ezután is minden esztendőben. Ujjat vele huzni ne merjen a császár, mert akkor beszélhet aranyos szavakat keresztények papja, kiről mondják, hogy bölcs, Etele fülébe nem jut könyörgő szó. Úgy vegye eszébe szavait a császár.
Tetszett-e a húnnak vagy nem tetszett: azzal rettentő Etele nem törődött sokat. Visszaparancsolta őket Húnországba, s Szent Péter városát egy ujjal se bántá.
Így vette boszúját azért a csatáért a világhóditó Itália földjén.