Sziklák büszke ormát letördeli villám, életerő kifogy ezeréves tölgyből, egy napig virul a völgynek kis virága, s rövid életét a hernyónak ki méri? Élete megszakad annak, aki élő, halhatatlan maga Hadúr a nagy Isten; ő szabta határát folyamok árjának, ő adta Etelnek rettentő hatalmát, az ő akaratja, hogy világ urának napjai elmúlnak, ő küldi szemére a halálos fátyolt, ő apasztja meg a szivet hajtó patak csörgedező vérét.
Hogy történt, mint történt Etele halála?
Hiszen ime vigadt a rettenetes éjt megelőző estén egész udvarával. Úgy akarta kedve, hogy asszonyházába feleséget hozzon, szaporítsa számát hún szokás szerint a királyasszonyoknak. Századik volt-e már, vagy eggyel több annál: ki tudná a számát?
Baktriai király csodaszép leánya: Mikolt tünt szemébe. Zsákmánynak tekinté, apját leigázta, két testvérét vad harczban megölte s a leány fejére koronát tétetett, feleségül vette.
Szivébe ki láthat asszonyi állatnak? Fölmérte-e ésszel a húnok királya, hogy Mikolt szemében, a mi úgy rávillan, mint az emésztő tűz: gyűlölet lángja-e, vagy asszonyszerelem?
Etele akarta, hogy hitvese légyen, s ő akaratjának ellene szegülni rabszolga-királylány lett vón’ igen gyönge.
No hát lakodalmát lakta nagy vigsággal világ ura Etel, a húnok királya.
Serleg kézről-kézre járt a palotában, töltötte serényen rabszolgák készsége; pazar lakomákban úszott a palota, ének szila-árja tölté be a léget, vad hahota zúgott, éltek az örömnek, mert bohó, ki számol elmulandósággal, mikor reá mosolyg száz meg száz gyönyörrel életkivánsága…
Haj rá, haj! Zenének édes szava bujtott; mázolt képű bohócz űzte figuráját, tánczra perdült közben a fiatalabbja, s ropta a hún-tánczot fáklya világánál.
Mind a világ tudta, hiradók riongó szava járt szanaszét, a négy anyaszélnek irányába vitte:
– Nagy Etele vigad! Lakodalmát lakja; örüljön a világ Etelével együtt!
Ki gondolta volna, hogy a mámor vége iszonyatosképpen siralomra válik, olyan siralomra, melynek hallatára megrendül a világ két sarka!? Halandó hogy sejtette volna?
Pedig arra válott.
Látták még Etelét, szokatlanul vígan kehelyt üríteni; kegyes indulattal nézte, mint vigadnak, ő is együtt vigadt palotanépével; talán soha olyan jó kedve még nem volt, soha életében. Látták azt is, mikor bele-bele nézett Mikolt szép szemébe mámoros gyönyörrel. Szép királyleánynak szivébe ki láthat? Mosolygásba rejtve mérget ki keresne, olyan mérget, melynek lehellete halál?
Palota ajtaja utánok bezárult, a ki látta akkor búcsúzó Etelét, utoljára látta a nagy királyt élve.
Mi történt?
Marcianus császár – mondják – Napnyugaton gonosz álmot látott éjjelén e násznak. Ezüsttollú nyila, a mint ráfeszíté aranyos ívére, egyszerre derékon ketté tört.
Hún-bércznek ormára reá szállt egy sereg vijjogó turul, ölyv. Szárnyukkal csapkodták a kemény sziklákat, s aztán gubbasztottak sötéten az ormon.
Hadúr egét felhők szállottak meg, sötét, vadharagos felhők. Szél zúgott, mely fákat döntött ki, s ordítva szaladt a rónának, mintha Urdung maga dühös örömében tombolna, vigadna…
Hajnal pirossága föltetszett az égen, támadt koronás nap, életet hirdetett mind az egész földön. Elriadt a szemről, a mámoros álom, talpon volt az udvar, mulatásra készen, mert a hún királynak lakodalmát lakni három hétig kellett, vagy annál is többig.
Az az ajtó, melyen nagy Etele eltünt szép királyleánynyal, zárva maradt még mind. Nem nyilt ki délig sem, húnok türelmének fonala megszakadt, de zavarni Etelt nem merték álmában.
Félelem szállotta meg a húnok szivét, sejtelem gyötörte, babonával teljes félelem hatalma felháborította, s hova ember lábát engedelem nélkül soha bé nem tette: hálótermébe betörtek a főbbek.
Iszonyú, amit ők a teremben láttak.
Ágy előtt a földön haját tépve ült a nagy király asszonya és zokogva búgott:
– Vége én uramnak… vére ölte meg őt… fuldokló hörgése riasztott fel éjjel, orozva lepte meg a halál… Jaj, vége!… Vége!… Vége!
Szivébe ki láthat síró királynénak, s mely szivét eltölti mérhetlen fájdalom, ki tudja, igaz-e? Csókjával altatta, karján elringatta, s szivébe tőrt mártott, mikor édes álom, mély álom meglepte.
Két testvérét harczban megölte Etele, s őt úri nagy kegygyel hitvesévé tette, hanem azt a bosszút testvér-gyilkosságért szivében megölni nem tudta Etelnek rengeteg hatalma.
Hadúr így akarta, s Hadúr igazságos.
Etelnek kardjával a világot adta, s Etelét Budáért, Buda haláláért, mikor a világnak legnagyobb ura volt, erőszakos, gyilkos halállal büntette.
Ősz táltos szavára hallgattak Etele fiai, s a húnok. Ősz táltos azt mondta:
– Úgy tudja a világ, miként Mikolt mondá. Hadúr nagy Etelét vérével ölte meg, mely orrán kitódult; nem gonosz kéz műve… Hadúr kivánsága, – ezt mondá a táltos – mert ha gonosz végét hallják Etelének, mind a rabszolga nép megrázza bilincsét, s vége a húnoknak.
Bölcs volt Hadúr papja, szavát megfogadták, s vitte a hír szárnya a hazug szót igyen:
– Nagy Etele meghalt, nem gonosz kéz műve volt az ő halála, envére ölte meg, mely orrán kitódult!
És igaz volt mégis a hír hazug szava, mert hogy vére ölte meg, az a vér, a melyet Buda városának piaczán a bátyja szivéből kiontott testvérgyilkos kézzel.
Hadúr igazságos és az ember gyarló, még az is, kitől a világ szíve reszket; gyarló voltál te is, rettentő Etele.