Más vezér, ha elhullt a csata mezején, siratták a húnok, aztán mély sírt ástak, oda befektették, melléje temették harczos paripáját, kutyáját, hogy légyen mivel vadat űzzön a másik világon: nyillal telt puzdráját, s görbén hajlott ívét, ő hadi szerszámát. Osztég a mély gödröt szépen felhantolták, bálványkövet raktak a sírdombra, hogy sok időre szóljon, s késő unokáknak emlékeztetője legyen a vezérre.
Etelét temetni más, szokatlan módon táltos szava inté a hún népet.
Fehér ló jonhából olvasta ki vén pap:
– Hadúr akaratját hallgasd meg, én népem! Etelét királyi pompában temesd el, három koporsóba holt tetemét rejtsed, vasból kovácsoltasd az egyik koporsót, mert a világot ő vassal igázta meg; ezüstből készüljön a másik koporsó, harmadik pediglen tiszta színaranyból, mert ezüstje is volt, mert aranya is volt; hadi zsákmányképpen, jobbágyi adóul ontotta lábához világ minden népe. Sírját Etelének halandó ne tudja, mert hogyha megtudja: gonosz lesz a vége; a Világfájának mély titkú rovása se beszéljen róla.
Igazszavú táltos igyen hirdette ki Hadúr akaratját.
Etel városába, mint méhek rajzása, úgy tolongott a hún tágas Húnországból. Égető szomjúság volt a kivánsága ezer meg ezernek, hogy még egyszer lássa halotti pompában, selyem sátor alatt kiterítve szépen a húnok királyát.
Fölvonák a sátrat termetes póznákra, fekete bársonynyal belül kiponyvázták, aranylábú, széles nyújtóztató padon el is elhelyezték királyi ruhában, skófiumvarrottas, aranynyal kihimzett királyi palástban, fejére rátették gyémánttól szikrázó, rubintkővel ékes aranykoronáját. Melléje fektették legkedvesebb ívét, melynek a fogóját drágakő pitykézte; odatették kardját, melyet hadi sorban lépve mindig hordott; dárdáját is odahozták a fiai, s a mi űr még maradt aranykoporsóban kincsesháza legszebb ritkaságaival, sárga aranypénzzel szinültig megtölték, csak aztán tették rá koporsó födelét, aranyfejű szöggel leszögezték végül.
Az aranykoporsót belehelyezték az ezüstkoporsóba. A mi hely még maradt, azt megtölték vérrel. Hadi paripáját leszúrta a táltos, kedves kutyájának vérét kiontották és a véröket az ezüstkoporsóba mind beléfolyatták, hogy szinültig megtelt.
Majd ha álma szakad ott a másvilágon, s koporsójának is felpattan a zára, kikre szüksége van, mind együtt találja; király lesz ő ott is, mint volt életében, rabszolga parancsát alázattal lesi, mert soknak életét kioltotta kardja, s kiket tisztes, harczos, hős keze elejtett, szolgálni fogják mind őt a másvilágon.
Az ezüst koporsót vasburokba zárták, titkos kulcsra járt az, ember keze fel nem nyitja annak zárját.
És a selyemsátrat, melyben koporsója állott Etelének: ezer meg ezer hún körülnyargalászta lobogó sörényű, gyorslábú paripán. Hadi játék volt ez az elhúnyt nagy király végtiszteletére, kinek turul-szeme a hármas koporsó falain is átlát, s gyönyörködik bennök.
Máglya tüze égett, lobogó vörös láng csapott fel az égre, s állt az öreg táltos a nagy máglya előtt két karját emelve Hadúresdő arczczal.
Ezer meg ezer hang jajgatva jajongott, asszony feleségi a hajokat tépték, s a koporsó körül szüzek kara tánczolt, lenge fátyol-ruha tagjaikat fedte. Tizenkét énekes pengetve a kobzot, messzecsengő hangon Etelét, a világ legnagyobb királyát, Hadúr megihlette jósló szent ajakkal dicsérve-dicsérte.
Távolabb a rónán nyüzsgő szolgák rajban készültek a torra, gulyákat, nyájakat vágtak le serényen, s műértő kezekkel irhájok, levonták, oszt darabra szelve parázstűz felett izes lakomára előkészítették. Tömlőkben borokat hoztak ezerszámra, mert hún szokás szerint halotti tor nélkül ember ez világból ki nem mulhat. Hát még a húnok királya?
Azonközben Csaba, ifjabbik királyfi válogat rabszolgák seregéből ezret, még ezret aztán, s ötször kétezerre növeszti a számuk. Fehérhajú, szóban fukar hún vitézek közül egyre bízza a rabszolgasereget, s titkos nagy parancsot oszt ki éji órán.
Királyfi ezt mondta:
– Reád vár, agg ember, legnagyobb tisztesség, te temesd el titkon királyi apámnak hármas koporsóba rejtett hült tetemét. Temesd úgy, mint mondom. Délnek indulsz innen, kisebb folyó mentén, mely hún földön forrás-buzogásból támadt, s hún földön szakad be nagyobbik folyóba. Napkeleten látta meg a kanyargó víz Húnbérczre sütő nap születő sugarát, s Hún földön enyész el. Ez lesz temetője Etele királynak.
– Vízbe eresztessem folyó közepében? – tudakolá a hún megihletett arczczal, remegő szavakkal.
– Nem úgy lesz, hű szolgám, elmondom, mint legyen. Utolsó igéig betöltsed parancsom, mert táltos-kérdezte Hadúr akaratja, hogy halandó ember soha azt ne tudja, hol pihen Etele. Másodnap estére érsz arra a helyre, hol zuhogva árad kisebb folyó habja. Hadúr nyila által sujtott tölgyfa áll ott egy kőhajításra, ottan állapodj meg, s vizet az ágyából tereltesd ki ottan, új medret ásson a tízezer rabszolga, oda vezettesd a kisebb folyó vizét. A régi vízmedrét tekintsd temetőnek, közepébe ásass királyi sírvermet, mélyet, nagyon mélyet. Oda béhelyeztesd földnek kebelébe a hármas koporsót, hantoltasd be földdel, földet megtapostasd, egyenlővé tedd a folyó fenekének szinével… rám hallgass!
– Hallgatlak, királyfi, egyetlen szavadat én el nem szalasztom.
– Azután a vizet régi tág medrébe csak eresztesd vissza, s mit ástak, az ágyat, töltsék be serényen, pázsit fedje újra, hogy senki ne sejtse, mi történék ottan. Őrszemed vigyázza a rabszolganépet, egyetlen egynek sem szabad egérutat venni időközben. Mind a hányan voltak, ide visszatérnek, magad is térj vissza. Szájad némább legyen, miként a halotté, kinek Hadúr nyelvét leköté örökké. Így tégy, a mint mondám!
Szólott ünnepélyes nagy eskü szavával a hűséges vén hún:
– Hadúr tüzes nyila szivemen találjon, s átok átka szálljon minden maradékom fejére, ha szájam egy szót is kiszalaszt fogaim sövényén. Hadúr áldjon-verjen, amint igaz esküt most esküvék szájam.
Elindult… elindult éjjeli sötétben rabszolgasereggel temetési menet. Senki nem kisérte, két fia, asszonyi mind veszteg maradtak; kit a világdöntő, iszonyatos harczban húnok százezrei büszkén körülvettek – rabszolgák vállain, végső nagy teherként szállott a sírjába.
És hol van az a sír, hol nyugszik Etelnek földi maradványa?
Szőke Tiszát kérdezd, ő ha megmondhatja, vagy tán ő sem tudja…
Kergetőzve csillan a víz fodra, villan, ha végig tánczolja pajkos napsugárka, s tova siklik aztán fáradhatatlanul örök nagy időkig; éjjel holdvilágban sellők, hableányok, tündérek virágból fűzött koszorúkkal kiemelik fejök Tisza kebeléből s ringva-ringatóznak, szellem-ajkon ének lágy hulláma rezdül.
Gyönyörrel a szíve eltelik, ki hallja; tündéri mesének alítja, de abból, mit sellő-ajk mesél, egy hangot sem ért meg emberelme soha…
Temetésről jövő rabszolgákat várta ijjas húnokkal a királyfiú készen. Körben körülfogták, nyilzápor zuhogott, s hova czélhoz ért a gyilkos hegyű vessző: kialudt az élet rabszolgaszivekben. Ott hevertek mind… mind, némán vérbefagyva.
Köztük feküdt az is, a becsületes hún, ki őket vezette. Maga jószántából vegyüle közéjök, hogy senki ne légyen, ki hírt adna róla: hol vagyon a sírja a világ urának.
Nem is tudta meg azt, nem is tudja meg azt soha… soha ember.
Ott pihen valahol a Tisza medrében.
Fölötte hömpölyög Tisza szőke vize, tükör-arczán csillog napsugár, holdsugár, parti tarka virág önképét vigyázza, mikor szellő-szóra fejét bólogatja.
Néha pedig vad tűz szállja meg a Tiszát, tengerré dagadva ágyából föltámad, s bőgve neki ront a végtelen rónának s elnyeli mohóan, hogy kétségbeesett kiáltással a nép menekül előle…
Ilyenkor talán az Etele haragja hármas koporsónak falain áttörve pusztító erejét a Tiszának adja, hogy ostora légyen késő unokáknak.