A farkas kénytelen volt szégyenszemre kárvallottan elvonulni a róka kotorékjától, nem akart azonban addig hazamenni, amíg újra ki nem nő a farka teljes szépségében.
Közben újra felébredt kínzó étvágya, és elindult, ezúttal már egyedül egy kis kalandozásra. Ez az idő sajnos nemsokára el is jött, hiszen az esküvői lakomából alig maradt valami a gyomrában.
“Igaz ugyan – töprengett magában -, hogy a furfangos, de komisz róka számos jó falatot szerzett számomra, de hát azért tudok én nélküle is segíteni magamon, hiszen végül is ellestem tőle a furfangjait, és ismerem az eszközeit!”
Akkor észrevett két parasztot, akik egy kocsin ülve zsákokat vittek a malomba.
“Ahá! – gondolta magában a farkas. – Ezek a zsákok tele vannak hallal. Na, most majd én is úgy járok el, mint néhány hónappal ezelőtt a róka!”
Egy mellékúton elébe került a szekérnek, és halottnak tettetve magát, végigfeküdt az országút közepén. Mikor a szekér odaért, a parasztok meglátták a farkast. Nyomban megszorították a nadrágszíjukat, és leugrottak a szekérről. Egyikük éppen az a gazda volt, akit a róka a minap rászedett. Ez ránézett a társára, bólintott a fejével, intett a karjával, hogy fogja meg az is a fejszéjét, ő maga pedig megmarkolta az egyik lőcsöt, s azzal odalopakodtak a farkashoz. Mikor a közelébe értek, először néhány könnyű ütéssel próbálkoztak.
“Ha kimúlt, akkor teljes épségben megkaparinthatjuk a prémjét” – gondolták magukban.
A farkas először vigyázott, nehogy észrevegyék, hogy él, gondolván magában:
“Ezek bizonyosan csak próbát akarnak tenni velem, hogy valóban nincs-e még bennem élet?”
Mikor azonban az egyik gazda észrevette, hogy a farkasnak megrebbent a szeme, és lélegzik, felemelte a fejszét, és úgy fejbe csapta, hogy rögtön ömleni kezdett belőle a vér.
A farkas észrevévén, hogy ennek már a fele sem tréfa, üvöltve felugrott, és úgy rohant el, mintha megveszett volna.